-

Rendkívüli módon utálom a határidős munkákat. A meghatározott időpontok csak feszélyeznek, korlátoznak, és elképesztően nyomasztanak engem. Meg többnyire elég lusta is vagyok. (De legalább ismerem a határaimat. „Kis öröm is öröm" jeligére.)

Most viszont megint eljött az utolsó utáni pillanat. Tegnapi határidővel. Úgyhogy este, amikor végre elaludt a bébi, és én nem aludtam el vele, ahogy tízből nyolcszor szoktam (minden előzetes szándékom és igyekezetem ellenére), akkor a galériáról lesettenkedvén

először megnéztem néhány szomorú dalt a YouTubon, mert mi a szart csinálna az ember lánya az éjszaka közepén, amikor három határidős munkája is van.

Eközben nyilván rájöttem, hogy ennék valami sósat. Ez is menetrendszerű, én gyakran rájövök, hogy sósat ennék, de sosincs otthon, mert van tartásom. Ám tegnap, amikor konstatáltam, hogy sós a vágyam, akkor az is eszembe jutott, hogy nemrég volt itt a Mami, aki, mielőtt hazament a beteg-gyerek-vigyázásból, elrejtett néhány meglepetést erre-arra a lakásban, ahogy mindig is szokott. (A Mami a Világ Legrendesebb Mamija.) Hirtelen felindulásból tehát feltéptem a kamrának nevezett kisszekrény ajtaját, aminek, bár pontosan ismerem a tartalmát, MU (azaz mami után) mindig van benne valami meglepő elem.

Ezúttal a sós aprósütemény volt a kakukktojás, ami pechjére nem nagyon álcázta magát halkonzervnek, tehát beteljesült a sorsa.

További szomorú számok bámulása közben (és fél zacskó koktélkréker örömtelen, gyors elpusztítása után) ébredtem rá arra a nyilvánvaló tényre, hogy inkább éhes vagyok, mint nem. Akkor sóhajtozva és méltatlankodva az élet igazságtalan mivoltán, elslattyogtam a hűtőig, és néztem, csak néztem a fejem búbjára tolt szemüvegben, hülyelányosra csatolt hajjal és snoopys pizsamában, hogy ki vár itt rám. Ilyenkor azért elég sok szempontot kell mérlegelni, ebbe most nem megyek bele, de éjfél körül azért már óvatos az ember, ha éhes. A választásom a tegnapi frankfurti levesre esett, amit a ded akkor még, amikor szó sem volt erről, ordítva követelt vacsorára az utcán, de nyilván, mire elkészült, már csak mérsékelten tartott rá igényt. Én pedig valamiért egy olyan hat literes fazékkal mentem neki az estének, de legalább finom lett, ez se mindig egyértelmű. (Só-liszt gyurma se került bele számottevő mértékben, amit a levessel párhuzamosan kellett készíteni, van még a világon örömforrás, tessék.) Miután tehát roppant matematikai műveletek árán (napszak, óra állása, kalória, ráfordított idő mennyisége, várható kielégültség mértéke) kiszámítottam, hogy mit kéne enni, meg is melegítettem és el is fogyasztottam, ekkor egy váratlan öröm ért. Eszembe jutott, hogy az egyik rendes (kis) barátomtól kaptam egy (nagy) zacskó gumicukrot még szülinapomra, amiről, miután a gyerek elől folyton dugdosni kell (mert az a minimum, hogy példát mutatunk ebben a tekintetben is, hogy szemetet márpedig nem eszünk); mindig elfeledkezem magam is.

Szóval a koktélkréker és a frankfurti leves után küldtem még egy kis gumicukrot, fojtásnak. Nem sokat, olyan fél zacskónyit. (Csak addig lehet enni ugyanis, amíg van.) Eddigre már fél egy volt, és én kezdtem fáradni, noha a határidős munkákra még rá sem néztem.

Nem is bírtam sajnos... továbbra sem. Gondoltam, kicsit várok, hátha később rá tudok nézni. Azt is gondoltam ezen az éjszakai órán, hogy mekkora dolog volna, ha örömmel tudnék reájuk nézni. Vagy legalább az egyikre. Azt a logikai csavart, hogy bár örülni akartam, de mégis újra szomorú számot indítottam el a lejátszón, nem tudom megmagyarázni, ám mire kijöttem a gumicukros gyomorfájásból, legalább már két (magán) e-mailt megválaszoltam, amelyek régóta vártak rám. Ekkorra már egy óra is elmúlt. Akkor – tisztán emlékszem az érzésre – nagyon felháborodtam azon, micsoda szemétség, hogy nekem éjt nappallá téve dolgoznom kell. Meg azért álmos is voltam. Na, ennek nagyon megörültem, mert van egy kis alvászavarom az utóbbi időben, úgyhogy gondoltam, ezzel most nem szabad viccelni.

Alvászavaros akkor aludjon, amikor tud. Ezért a fénysebességgel határos gyorsasággal kikapcsoltam a gépet, eltakarítottam a romokat és elmentem aludni.

Epilógus: Alig hajtottam álomra megfáradt valómat, amikor imádott gyermekem felébredt, és sírva követelte, hogy velem aludhasson. Átköltözött, ami azt jelenti, hogy ő békésen alszik, miközben az ágy kilencven százalékát elfoglalja, bármennyiszer is pakolom vissza, nekem meg kell elégednem a maradékkal. Belátva, hogy ma már nem jön el hozzám az álommanó, körülbástyáztam az erre a célra tartott takarókkal, nehogy leessen, és újra nekifutottam a munkáknak. Ekkor még nem volt három óra. Reggelre pont el is készültem. Szó nem érheti a ház elejét, na.

Szigeti Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/YinYang