-

Kisebb, ártatlan, múltbeli kalandokon kívül két szerelem-város van az életemben, Urbán „Pest“ Buda* és Hufnágel „Bécs“ Pisti. Urbán Buda, becenevén Pest az első szerelmem. Családi barátunk, születésemtől fogva ismertem, de mivel ő úriember, intim viszonyunk csak akkor kezdődhetett, amikor társadalmilag is elfogadható életkorba kerültem a titkos légyottokra és délutáni randevúkra.

Nem mondom, hogy tökéletes férfi lett volna, őszintén szólva elég sok hibáját már romlatlan ifjú leányként is pontosan láttam, de nem zavart, és azóta sem zavar. Szerettem, és ő viszontszeretett. Együtt képzeltük el az életünket. Egy vidám, bohém, kispénzű, de kreatív életet. Bár ötletünk sem volt, hogy miből tudunk egyáltalán lakást venni, gondolatban már tele is pakoltuk gyerekekkel meg barátokkal. Közös jövőnk képe színes volt és részletgazdag, a lyukakat és homályosabb foltokat kitöltötte a szeretet és az ifjúság vak hite.

A baj az egyetemen kezdődött. Először csak hétvégi, futó kalandnak éltem meg, kellett a változatosság, az ismeretlen vonzása. Mégiscsak Pest volt az első az életemben, és egy modern lány több esélyest is kipróbál, mielőtt elköteleződik – nyugtattam magam.

De Hufnágel „Bécs” Pisti (Pest Duna-parti szomszédja) kitartóan udvarolt, legyezgette a hiúságom, elhalmozott minden jóval. Minden második hétvégén megszöktem, Pest szerintem – igazi férfiként – nem is vett észre semmit.

A köztes időben odaadó voltam és figyelmes, csak a közös – bohém és vidám –  jövőnkről beszélgettünk egyre kevesebbet.

A kettős élet évekig folyt, míg végre egyszer döntöttem. Épp befejeztem az egyetemet, osztottam-szoroztam, leszámoltam a bohém és vidám, ám némileg kilátástalan jövőképpel, és merő számításból hozzámentem Hufnágel Pistihez. A barátaim és rokonaim nagyobbik része szerint a legjobb döntést hoztam, hiszen valljuk be, Urbán „Pest” Buda nem éppen a legjobb parti Európában. A gyerekkori szerelmek elmúlnak... mondták, és én akkor konkrétan éreztem is, hogy elmúlt. Maradjunk barátok – ezzel búcsúztam, a legrosszabb szakítós szöveggel evör.

Hufnágel Pisti, a barátainak csak egyszerűen Bécs, egyébként kicsit koravén, konzervatív férfi, az a fajta tisztes őszes halánték, ami a nő számára ajándék, aki szombat reggelente futni jár a fiatalos lendület megőrzése végett, és könnyűzenei cédék is vannak a kocsijában, ne mondhassák rá, hogy öreges. Zsebből kifizette a vonatjegyem, kivette a bőröndöt a kezemből, és hazavitt. Meleg ölelést ugyan nem kaptam, de nagy lakást igen, és az érzést, hogy végre igazán nagypolgár lehetek, némileg lesajnálva a régi, vidám, bohém és kispénzű magamat.

Tíz éve élünk együtt. Nincsenek kanapén összebújós, világmegváltó beszélgetéseink, hajnalig tartó társascsaták, vagy vasárnap délelőtt, piacozás után felugró gyerekkori barátok, de nem is erre szerződtünk.

Kimondom kereken: egy érdekházasság a miénk, de a jobb fajtából, ahol megvan a kölcsönös tisztelet.

Kiismertük egymást az évek során, a biztonság illúzióját adja, hogy tudom, mindennap ugyanakkor kel, ugyanazt a kávét issza, tudom, a vállalkozása mennyire fontos neki, és tudom, hogy szerelem híján is értékel, ezért bármikor számíthatok rá. Külföldön nyaralunk, wellnessbe járunk, és nekem is vett egy kis kocsit, hogy ne kelljen mindig vonattal bumliznom. Nagyra értékelem a magabiztosságát, és az évek során megtanultam szeretni kicsit szögletes, kicsit merev személyiségét.

Mégis, bevallom – tartsatok bár csapodárnak és hálátlannak – néha megszököm egy hétvégére. Már napokkal előtte lelkiismeret-furdalásom van, de két centivel a föld felett járok, és idegenekre is rámosolygok az utcán. Az autópályán hangosan énekelek, Győrnél már szinte elviselhetetlen a 130-cal való tötymörgés, legszívesebben repülnék. A város határában találkozunk, én akkor már teljesen beszámíthatatlan vagyok, egyszerre mondanék mindent és némulok el, csak nézem, nézem... annyira hiányoztál, szívem, suttogom végül. Kézen fogva andalgunk az utcákon, rácsodálkozom az ismerős, szétnyűtt cipőjére, és az új, divatos ruháira. Figyelem a gesztusait, a hangját, a sztorikat, amiket mesél, és minden emberre irigy vagyok az utcán, akik nap mint nap láthatják.

Mekkora hülye voltam, jézusom, mekkora hülye! Persze a régi bizalmat nem lehet két nap alatt visszaállítani. Minden szívélyessége ellenére Pest tartózkodó, gyanakvó, és én nem hibáztatom. Egy kávézó meghitt félhomályában (régi törzshelyünk) előhozakodnék a régi álmokkal, de elszégyellem magam, hiszen tudom, hogy a vasárnap este újra az autópályán talál majd, egyre szűkülő gyomorral, mert nincs bátorságom elhagyni Hufnágel Pistit, vagyis Bécset. Még nincs.

Jelencsics Kira

*nem akartam Mézga Gézának hívni, mert az én Budapestem nem pohos és nem kopasz...

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Oleggg