„Felfoghatatlan, ez a legjobb szó rá. Vagy csak: Björk” – ilyen volt Björk koncertje Bécsben
Gyógyító, befogadó, szemkápráztatóan szép matriarchális univerzum
Onnan tudod, hogy valaki igazán fontos az életedben, hogy a lényeges pillanatokban veled van. Máskor talán nem állandó és egyértelmű a fontossága – olyankor azonban, amikor az érzelmi skála valamely végpontja felé lőtt ki az életed, stabilan ott van. Nekem ilyen Björk. Velem örül, ha boldog vagyok, vele gyászoltam el, ami elmúlt, és ő segít megtalálni, amit önmagamban keresek. Tinikorom óta. És most végre élőben is beléphettem az univerzumba, amelyet megteremtett. Csepelyi Adrienn beszámolója Björk bécsi koncertjéről.
–
Nem is olyan rég méltattam Björköt a Fossora lemez megjelenése után. Akkor adott egy interjút, amelyben elmondta, hogy az a munkamódszere, hogy először megteremt egy zenei univerzumot, aztán belép abba, és kidolgozza a vizuális vetületét is. Amelyben Björk esetében benne foglaltatik a koreográfiától a szcenikán át a jelmezekig minden.
A bécsi koncert a Cornucopia-turné egyik állomása volt, a Fossora (és az azt megelőző Utopia) dalai és látványvilága köré épült. A turné programfüzete önmagában is műalkotás: a gyönyörűen tördelt apró könyvecskében Björk és két, általa nagyra tartott gondolkodó, Maggie Nelson író és Llewellyn Vaughan-Lee szúfi tanító levelezése után a turnézó zenészek és a lemezen, illetve a koncerteken használt speciális hangszerek képes bemutatása olvasható. Hamarosan pedig élőben is meghallhatjuk, mit tud az aluphone vagy épp a reverberation chamber – azaz egy visszhangosító kamra, amelybe hol Björk, hol az egyik fuvolista áll be a koncert során. De erről majd később.
A lényeg, hogy Björk komplexitása azok számára, akik a hagyományos koncertlátogatói helyzetből közelítenek, befogadhatatlan, élvezhetetlen, nemigen érthető. És ez nem afféle magas lovas észosztás, ha valakitől, akkor tőlem aztán végtelenül távol van a sznobizmus.
Mindössze annyit jelent, hogy egy Björk-lemez és az ahhoz születő koncert olyan összművészeti jelenség, amely szinte példátlan a mai könnyűzenében. Bármi áron önazonos, megalkuvást nem tűrően eredeti – és döbbenetesen erős műalkotás.
A jelmezeket Iris van Herpen tervezte, a vizuálokon (amelyeken három, folyamatosan mozgó réteg áttetsző függönyrétegre vetítenek a két kivetítőn túl) a világ leginnovatívabb grafikusai és 3D-s szakemberei dolgoztak.
Az egyedi dobogótól a mikrofonok elhelyezéséig itt mindennek jelentősége van, minden milliméterre kiszámított, megtervezett, ám egyben burjánzó és organikus is.
Felfoghatatlan, azt hiszem, ez a legjobb szó rá. Vagy csak: Björk.
Army of Us
Vannak, akik teljes Björk-sminkben érkeznek a Stadthalléba (ami inkább, ugye, művészi maszknak számít, hiszen a Utopia borítóját idézi), egy lány saját kezűleg varrta meg magának az ikonikus hattyúruhát a 2001-es Oscar-gáláról – bennem egyelőre csak ünnepélyes zsizsgés van. Nem akarom összeszámolni, hány éve várok erre a pillanatra.
Első találkozásom a művészetével az It’s Oh So Quiet volt még a kilencvenes években – nagymamám dél-koreai tévéjén botlottam bele a videóklipbe, amelyben Björk a szerelem eksztatikus és megsemmisítő voltáról énekel. Mit tudtam én akkor, hogy ez eredetileg egy Betty Hutton-dal (valójában meg, ugye, egy német szám feldolgozása), vagy hogy Björk univerzuma mennyivel tágabb ennél? Hát, hamarosan megtudtam.
Jött a Venus As a Boy meg az Army of Me (szintén az említett dél-koreai készüléken, Mamának, velünk ellentétben, volt kábeltévéje és MTV-je meg VH1-ja), én pedig, belelátva kicsit az életműbe, végérvényesen
megindultam a Björk-spirál belseje-mélye felé. Azóta is ott csücsülök. Ne húzzatok ki soha.
Nem fogok bőgni, ez volt az alku magammal, ki is festettem szépen a szemem, mintha csak be akarnám biztosítani a dolgot – aztán a második számnál, a Utopia közepén mellbe vágott a hang, az élmény, a tény, hogy végre itt vagyok, kettesben Björkkel. Mert ő olyan nagyon itt van, hogy mindenki más eltűnik körülöttünk.
Pogány költészet
Björk egyik legnagyobb csodája, hogy egyszerre éteri és rémisztően erős.
Akár egy kedves óriás, aki egy szempillantás alatt eltiporhatna, mégsem teszi. Nyugodtan leheveredhetsz a tenyerére, és hagyhatod, hogy az éneke beszüremkedjen a legutolsó sejtedbe is.
Apropó, sejt: a kivetítőkön, „spagettifüggönyökön” osztódó sejteket, csillók millióit idéző grafikák, idegpályák, gombafonalak, virágok és más növényi részek, vulvát idéző gyümölcsök – a Fossora és a Utopia világa bevallottan matriarchális (ezt fogalmazza meg Björk a manifestójában is), tápláló, teremtő.
Ismeretlen, mégis biztonságos, befogadó, magába ölelő tér ez, ahol viszont semmi sem látszat-szép, nem hazudják el a súlyos, sötét dolgokat sem. Szabad gyászolni, sírni, tombolni, de dúdolva lebegni, visszahúzódni is, akár a növények télen, csendben összekapaszkodni a föld alatt, mint a micéliumok a gyökerek közt.
Björk jelenlegi univerzumába lépve szervülsz: egy új jövő alkotója és egyben alkotóeleme leszel, tevékeny alkotó és boldog befogadó egyszerre.
Mert Björk befogadása munka: a te energiád kell hozzá. De ha egyszer úgy döntesz, hogy neki szenteled, neki ajánlod fel ezt az energiát, olyasmik nyílnak meg és kapcsolódnak össze benned, amiknek addig a létezéséről se tudtál.
A koncert első fele valamiféle különös bűvöletben telt – amennyire a mozdulatlanul ülő, átszellemült emberek viselkedéséből le tudtam szűrni, nem csak számomra. Révült állapotban igyekeztem minél többet magamba fogadni abból, ami a színpadon zajlott: képeket, a felemelően tiszta és nyers énekhangot, a népdalszerű a cappella éneket, amelyet a visszhangosító kamra káprázatos árnyalataiban mutatott meg nekünk… Minden idegszálammal azon voltam, hogy még jobban értsem ezt a köztünk élő, s mégsem e világi lényt, akiről csak onnan derült ki, hogy hús-vér ember, hogy tánc közben leejtette a mikrofont. És még ettől is csak valódibb, igazabb lett.
A ráadás előtt Greta Thunberg videóüzenetét vetítik, amely tökéletes összhangban áll a Fossora/Utopia gondolatiságával. A beszéd több pontján is felharsan a taps – amikor a rendszer megkérdőjelezéséről, a gyerekeink elhazudott jövőjéről van szó például.
Egyszerre ünnepélyes és gyásszal telt, ijesztő pillanat, félelem és remény szivárog a széksorok közül. De hogy az, aki a Stadthalléból ma kilép, másképp, egy kicsit jobban fogja csinálni a dolgait, az biztos.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Violently Happy
Veszek persze pólót, jó lesz majd belebújni, ha épp arra van szüksége a lelkemnek. A ’93-as Debut borítója van rajta, a kötött pulcsis, kócos, szeme alatt strasszkövet viselő Björkkel, aki ma a színpadon is látható volt, csak épp jelmezben. A leglényege azonban ugyanez maradt: a kócosság, az önazonosság, a tisztaság. Csakis ezek miatt képes folyamatosan teremteni.
Ha stílszerű akarok lenni, azt mondom: Violently Happy vagyok. Odakint az előtérben Bakonyi Alexa színésznő lefotóz a pólómmal, megörökíti a boldogságomat. A képen látható, hogy a körülöttünk állók is minket néznek: két lesírt sminkű, kipirult nő hangosan nevet a koncertteremből özönlő tömegben.
A közönség összetételét elnézve számosan vagyunk, akik évtizedek óta áldozunk az összművészet izlandi istenasszonyának oltárán. És rengetegen jönnek tizenévesek is: Björk időtlen, örökké modern – vagy inkább futurisztikus. Mutatja az utat, és amíg ennyien megyünk vele, talán nincs minden veszve.
Kiemelt kép: Getty Images / Santiago Felipe / Contributor
