-

Hétfő éjjel megint fél kettőig voltam ébren. Szakdolgozat, utolsó hetek. Nem részletezem, aki hozzám hasonló karaktervadászatban él, az úgyis érti. Aki nincs, az örüljön neki, és veregesse meg a saját vállát, amiért nem húzta-halasztotta a dolgot évekig.

Kedden Barninak bölcsis napja van, ezért azzal nyugtattam magam, hogy ha nagyon nem bírom nyitva tartani a szemem, akkor gyorsan eleget teszek még néhány, tényleg halaszthatatlan határidős kötelezettségemnek, a háztartást meg hagyom, hadd szaladjon amerre lát. Marcival is megbeszéltem, hogy a héten nyolc helyett fél kilencig hagynak aludni. Ehhez képest 7:58-kor rám szabadította a kis pitbullt, aki ilyenkor kíméletlenül veri ki az álmot a szememből, teljesen figyelmen kívül hagyva, hány óra pihenés áll a hátam mögött.

Alig léptem ki a hálóból, láttam, hogy megy a tévé. Akkor már tudtam, hogy valami rendkívüli történt. Nálunk sosem megy a tévé, csak ha célirányosan nézünk valamit, de a háttértévézés teljesen ismeretlen tevékenység.

BBC a képernyőn, breaking news, az első percek, robbantás történt a brüsszeli reptéren. Azonnal felébredek, nem kell a kávé. Barni közben befejezi a reggelijét, tévé kikapcsol, rátapadok a telefonra. Közben peregnek a percek, csepegnek a hírek. Mindjárt indulni kell a bölcsibe, de lebénít a döbbenet.

Kiürül a lakás, tévé vissza, laptop az ölbe. Guardian percenként frissítve, háttérben a BBC-vel. Közben ezer dolog a fejemben, amit a mai három szabad órámra terveztem, de el sem tudok mozdulni a kanapéról. Marci rám pirít cseten, szerinte a hírek nem változnak attól, hogy én folyamatosan nézem őket, ahogy a leadási határidők sem, úgyhogy próbáljak elszakadni Brüsszeltől, és térjek vissza Londonba. Megpróbálom, de nem megy, nem tudok szabadulni a „velünk is megtörténhet” érzéstől. Reptér, csomagok, babakocsi a képeken. Mi is mindig így utazunk.

Délután már a szakértők és az elemzők is megszólalnak, szinte egyhangú az a véleményük, miszerint az ehhez hasonló támadás szinte teljesen kivédhetetlen. London pedig ugyanolyan célpont, mint Párizs vagy Brüsszel. Lassan nem az a kérdés, hogy lesz-e itt is hasonló akció, hanem az, hogy mikor és hol. Abban a városban, ahol élek. Eddig teljesen ismeretlen érzés és helyzet. Ez talán a családunknak még nehezebb, otthonról. Távolról minden sokkal ijesztőbb. Hihetetlenül büszke vagyok rájuk, hogy felülemelkednek a saját félelmeiken, és senki, egy fél szóval sem kapacitál minket, hogy azonnal költözzünk haza, pedig tudom, hogy ezt szeretnék. Most még jobban, mint eddig.

Elindulok a bölcsibe. Azon gondolkodom, mennyire szeretem ezt a környéket, milyen békés, nyugis, csendes. Elmegyek az iskola mellett, ahova szeretném, ha pár év múlva Barni is járna. Vajon itt leszünk még akkor? Mert én szeretnék itt lenni. De hogy bírnám ki, ha Marcinak minden nap két órát kellene töltenie a metróalagútban? Most elképesztő szerencsénk van, hogy gyalog is elmehet a munkahelyére. Ezért is költöztünk ide, de tudjuk, hogy ez nem fog örökké tartani, a cége eladta azt az üzletágat, ahol a férjem dolgozik. A pénzügyi intézmények pedig mind a híres neves Canary Wharfban vannak, tőlünk egy órányi utazásra.

Most nem félünk, mert távol élünk a nyüzsgő belvárostól, a közlekedési csomópontoktól. Nem kell naponta tömegközlekednünk, forgalmas helyekre járnunk. Kis eldugott játszótereken és közösségi házakban telnek a hétköznapjaink. Jövő héten viszont a reptéren leszünk, megyünk haza. Nincs stratégiám arra, hogy ne szorongjak, ne pásztázzam végig az összes közelembe kerülő utastársat.

Ismerem ezt az érzést. Akkor is ezt érzem, ha egy szörnyű autóbalesetről olvasok, és másnap autóba kell ülnöm. Vagy amikor egy velem egykorú halálhíre jut el hozzám, és rettenetesen megrémülök az élet kiszámíthatatlanságától. Most sem a terroristáktól félek, hanem a bizonytalanságtól, a sebezhetőségünktől, attól, hogy nem vagyok ura a helyzetnek, de leginkább a reakcióktól, és attól a jövőtől, amiben a gyerekem felnő. Nem tudom, hogy lehetne megállítani a gyűlölethullámot, az elfojtott indulatokat, az egyéni sorstragédiáktól elburjánzó feszültségeket.

Nehéz most kapaszkodót találni, amiben hinni lehet, hogy talán jobb lesz, egyszer béke lesz a lelkekben és a világban. Nem tudok mást tenni, mint a félelmeim ellenére is kimegyek a reptérre jövő héten. Lehet, hogy jobban fog izzadni a tenyerem, mint általában, jobban megnézem a körülöttem lévő embereket, de ugyanúgy vissza fogok mosolyogni arra, akitől kapok egy kedves pillantást, vagy arra, akinek ugyanúgy látom a riadalmat a szemében. A gyerekemet ugyanúgy nem fogom elvinni egy másik játszótérre, ha megjelenik egy arab család, ahogy eddig sem, és a metróról sem fogok leszállni, ha egy nagyobb csomaggal felszálló utast látok meg.

Félek, mindannyian félünk, de nem hagyom, hogy ez megváltoztassa az életemet. Most még nagyon sok energiát kell fektetnem abba, hogy ez így legyen, de tudom, hogy napról-napra könnyebb lesz.

Ha pedig a félelem rátelepedne a mindennapjainkra, akkor megtaláljuk a lehetőséget, hogyan enyhítsünk rajta. Saját magunkban... és nem másokra kivetítve.

Pásztory Dóri

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van