„Ahelyett, hogy megölted volna, mártírt csináltál belőle” – Híres politikai merényletek nyomában

–

A halál nem némít el

Heydrich náci vezető volt a II. világháborúban, közismert kegyetlenségéről és kíméletlenségéről. Az ellene szervezett merénylet ugyan sikeres volt, ám halálát követően a németek mindenre kiterjedő kutatást szerveztek az elkövetők kézre kerítésére – ennek során nagyon sok ember tartóztattak le, többeket megkínoztak. Végül nem csupán a két (szlovák és cseh) merénylőt ölték meg, de megtorlásként a lidicei mészárlás során elpusztították a falu teljes lakosságát, annak összes civil lakosát – férfiakat, nőket, időseket és gyerekeket egyaránt. Heydrich szelleme éppolyan könyörtelen és vérengző volt, mint hús-vér valójában.

Charlotte Corday célja is a béke volt. A nemesi származású fiatal nő az 1789-es francia forradalom eldurvulását szerette volna megállítani – ennek érdekében bátran és furfangosan bejutott ahhoz az emberhez, akinek addigra már sem valós szerepe nem volt az események alakításában, sem esélye arra, hogy újra hatalomhoz jusson. Jean-Paul Marat súlyos beteg volt, orvosai szerint legfeljebb hónapjai lehettek hátra, amikor Charlotte a fürdőkádban ülő, ott is dolgozó, bőrbetegségét kezelő politikust egyetlen késszúrással megölte. És bár valós befolyással Marat ekkorra már nem rendelkezett, a gyilkosságot természetesen örömmel használták fel a jakobinusok – Corday céljával tökéletes ellentétben épp ekkor kapott igazi lángra a diktatúra és a terror…

Veronica Guerin az 1980-as években újságíróként próbálta felhívni a figyelmet a dublini szervezett bűnözésre, a drogkartellek működésére – sokáig sikertelenül. Cikkei azonban egyre jobban szúrták a gengszterek szemét. Első, sikertelen merényletüket követően (ekkor lábon lőtték Guerint) az autójában ülve, tucatnyi szemtanú jelenlétében végezték ki brutális módon huszonöt évvel ezelőtt, 1996. június 26-án.

Halálát tüntetések követték – azok, akik addig csupán olvasták a cikkeit, ezt követően az utcára vonulva követeltek bosszút és igazságot.

Írországban nagyszabású nyomozás kezdődött, amelynek során a kartell jelentős részét sikerült felszámolni. Az újságírónő száját befogni kívánók pedig megtapasztalták, milyen az, amikor valaki holtában hangosabb, mint életében.

Az ismertté válás, figyelemfelkeltés is gyakori célja a gyilkosságnak – elég csak a John Lennon elleni merényletre gondolni, vagy arra, amikor a fiatal Jodie Foster figyelmét szerette volna felhívni magára a Ronald Reagan elleni támadással az elmebeteg New York-i taxisofőr, John W. Hinckley.

És természetesen, előfordul az is, amikor valaki egyszerűen „csak” azt szeretné, hogy az a másik ember ne éljen tovább… 

Egy lövéssel nem lehet leteríteni egy jávorszarvast

A sikertelen, de látványos merényletek egyikét Theodore Roosevelt ellen követték el. Magyarországon „Teddy” Roosevelt nevéről a legtöbb embernek talán a közismert mackó jut eszébe – pedig érdemes lenne felidéznünk azt is, hogy azon kevés politikusok egyike volt, aki határozottan (és sikeresen) küzdött a korrupció és a nagyvállalati összefonódások ellen. Kormányzása alatt negyvennégy eljárás indult a trösztellenes törvénynek köszönhetően, ráébresztve az embereket arra, hogy még a leghatalmasabbak és leggazdagabbak is elszámoltathatók. Szenvedélyes elkötelezettje volt a környezetvédelemnek is, ami a XX. század elején még korántsem számított népszerű területnek. Elnöksége alatt megduplázódott a nemzeti parkok száma, és ötvenegy vadrezervátum jött létre.

Ám amikor 1912-ben a Progresszív Párt színeiben újra politikai porondra lépett, egy John Schrank nevű kocsmáros úgy érezte, ideje megállítani. A korábbi elnök büszkén mondta az újságíróknak: „Olyan erősek vagyunk, mint egy jávorszarvas” – pártját ezért sokan Bull-Moose Partynak (Jávorszarvasbika Párt) nevezték.

Roosevelt valóban erős volt, de szerencsés is: a szívére célzott lövés erejét tompította a mellényzsebében tartott szemüvegtok és az ötvenoldalas beszéde.

A támadást (és a támadó letartóztatását) követően nem volt hajlandó azonnal kórházba menni: felállt a pulpitusra, elővette a véres papírokat, elmondta a fent idézett, „Egy lövéssel nem lehet leteríteni egy jávorszarvasbikát” – mondatát, és hogy ezt illusztrálja, megtartotta a beszédet. Ezt követően végül kórházba ment, ám a lövedéket nem tudták kioperálni a testéből, az élete végéig benne maradt.

Amikor egy királynő a csali

Nem kisebb bátorságról tett tanúbizonyságot az angol Viktória királynő sem. Többször kíséreltek meg merényletet ellene, amelyek közül ugyan egyik sem volt halálos, ám a szeme, arca súlyosan megsérült, amikor 1850-ben a volt katonatiszt, Robert Pate egy vasvégű bottal ütötte fejbe. A királynő szeme bekékült, az arcát ért sérülés még évekig meglátszott, ám ő pár órával később már megjelent az alattvalói előtt, bizonyítva lelkierejét.  

Talán még ennél is vagányabb az, ahogy nyolc évvel korábban John Francis merényletkísérletére reagált; a férfi a királynőre fogta a fegyverét, mikor az a Buckingham-palotához vezető úton haladt a hintajával. A férfi végül nem adott le lövést, és elmenekült a helyszínről, de tartani lehetett tőle, hogy ismét kísérletet fog tenni. A huszonhárom éves királynő ahelyett, hogy dublőrt alkalmazott volna, pár nap múlva ismét végighajtott ugyanazon az útvonalon, ráadásul lassabban, hogy előcsalogassa a merénylőt. A számítás bevált, olyannyira, hogy a férfi ekkor rá is lőtt Viktóriára. A királynőnek ezúttal is, mint ezt megelőzően – és később is oly sokszor – szerencséje volt: a golyó célt tévesztett, a merénylőt elfogták. A bírósági tárgyaláson először halálra ítélték, utóbb száműzetésre enyhítették az ítéletet. Ez történt egyébként Viktória valamennyi merénylőjével. A kiemelkedően sok merényletet átélt királynő egyetlen támadóját sem végezték ki, ehelyett száműzetés, börtön vagy elmegyógyintézet lett a sorsuk – volt olyan, aki csupán 12 hónapot töltött fogházban az uralkodó elleni támadásért. 

Ami még közös mindegyik királynő elleni merényletben, az a hatásuk. Az uralkodó halálát egyik sem, ám népszerűségének növekedését mindegyik sikeresen elérte ugyanis. 

Amikor Veronica Guerin támadója csupán megsebesítette az újságírónőt, a drogbárók vezetője állítólag azt mondta a tettesnek: „Ahelyett, hogy megölted volna, mártírt csináltál belőle. El kell pusztítani.” 

Igaza volt, és tévedett: a sikertelen merényleteknél csak a sikeresek teszik még népszerűbbé az áldozatot, közismertebbé a tetteit, megkerülhetetlenné a személyét és gondolatait. 

Így volt ez a történelem legszörnyűbb, de legtisztább karaktereivel egyaránt. 

H. Fekete Bernadett