Mészáros Antónia: „A fiúk nem sírnak” – pedig lenne miért

–

Ma van a fiúgyermekek világnapja. Igen, ilyen is van – bár kétségtelenül kevesebbet hallunk róla, mint a lánygyermekek napjáról, hiszen a nemek közti egyensúly tekintetében összességében még mindig a nők vannak komoly globális hátrányban, és ezen a téren kétségkívül rengeteg a sürgős tennivaló. Mi, az UNICEF Magyarországnál is sok kampányban és rendezvényen foglalkoztunk ezzel az elmúlt években, és magam is szívesen kapcsolódtam egyéb szervezetek hasonló küldetéséhez. De ettől még valódi figyelmet érdemelnek a fiúgyermekek sajátos kihívásai is. Nem a lányok ellenében, hanem mellettük. Hiszen számos olyan társadalmi, oktatási, egészségügyi és pszichés probléma van, amellyel kifejezetten fiúk és férfiak szembesülnek, vagy őket érintik jóval nagyobb arányban.

És ami a gyerekeket és az idevágó társadalmi kérdéseket illeti – hiszen én mégiscsak egy gyereksegítő civil szervezetnél dolgozom, és ebből az aspektusból közelítem meg a témát –, mindannyiunk érdeke, hogy a fiúk lelki és szociális értelemben is egészségesen fejlődjenek. Hogy tudjanak figyelni és jól teljesíteni az iskolában (e téren ugyanis jelenleg több kihívással küzdenek a lányoknál a statisztikák szerint), felnőttkorukra pozitív férfikép alakuljon ki bennük és róluk, az úgynevezett „toxikus férfiasság” csapdái helyett, megfelelően ki tudják fejezni és fel tudják dolgozni az érzelmeiket, merjenek segítséget kérni, ha szükségük van rá, és gondoskodó, érzelmileg is elérhető apákká válhassanak.

Aki szeretne gyors képet kapni arról, hogyan mehet mindez félre, annak ajánlom például a mostanában sokat emlegetett Kamaszok című sorozat megtekintését. Hiába dolgozom magam is a gyerekjogi szakmában, és látok nap mint nap túl sokat a világ ijesztő arcából, egy kiskamasz fiú édesanyjaként engem is különösen megérintett és megijesztett, ami a főszereplő fiúval történt.

Persze én is azonnal elgondolkodtam rajta, vajon eléggé meg tudom-e védeni a számomra mindennél fontosabb lényt a külvilág mérgező hatásaitól, vajon biztosan kap-e annyi figyelmet és megfelelő impulzust, amennyire szüksége van, vajon nőként mindig eléggé értem-e majd a közeget, ami körülveszi.

De tíz éve tudom, hogy anyaként az ember amúgy is mindig mindent a saját gyerekére vonatkoztat. Amint megszületett az enyém, a legellenszenvesebb felnőtt férfira is egészen máshogy néztem – egy másik anya szeme fényét véltem látni benne.

Újságíróként, majd az UNICEF munkatársaként pedig minden szenvedő gyermek arca mögött felsejlett előttem a saját fiam képe. Máig sem tudok nem arra gondolni, hogyan szakadna meg a szívem, ha az adott szélsőséges élethelyzet őt érintené – és arra, hogy akit éppen magam előtt látok, az ugyanolyan gyerek, mint az én fiam: akinek vagy hasonló, ártatlan gyermeki lelke van – vagy ha nincs, akkor attól erőszakkal megfosztották.

A világ legnehezebb sorsú gyerekei

Karrierem során, mind a BBC, mind az UNICEF kötelékében, sok olyan vidéken jártam, ahol különlegesen nehéz gyereknek lenni. A lányok többnyire fokozottan kiszolgáltatottak, de vannak helyek, ahol a fiúgyerekek élete még veszélyesebb.

A világ bármely pontján érdemes foglalkozni a fiúk speciális nehézségeinek felismerésével és megvitatásával – az év egyetlen napjánál sokkal tágabb időkeretben is. Én azonban most a világ legnehezebb sorsú gyerekeire szeretném felhívni a figyelmet. A mi európai életünkből nézve szinte felfoghatatlan veszélyek leselkednek rájuk, és ezekkel a témákkal a mindennapokban még annyit sem foglalkozunk, mint a saját környezetünkben fellelhető kihívásokkal. Erre emlékeztetett a minap, amikor szervezetünk egyik jelentését olvasva arról értesültem, hogy

Haitin épp 70 százalékkal nőtt a fegyveres csoportok által besorozott gyerekek száma, és mostanra a milíciák tagjainak már a fele kiskorú.

Fiús anyaként ebbe különösen borzongató belegondolni, ráadásul nekem személyes élményeim is vannak ebben a témakörben. Még a BBC-nek dolgoztam, amikor számos egykori gyerekkatonával volt lehetőségem huzamosabb időt tölteni Zimbabwéban, illetve a szomszédos Dél-Afrikában, ahova a szerencsésebbek menekültek. A sok együtt töltött időre azért volt szükség, mert olyan mély traumát éltek meg mindannyian, hogy képtelenség lett volna egyik pillanatról a másikra megnyílniuk egy idegen – pláne egy riporter – előtt.

De az otthoni társaik még akkor is veszélyben voltak, ezért fontos volt megmutatnunk a világnak, mi történik, és arra is nagyon vigyáznunk kellett, hogy megkérdőjelezhetetlenül hitelesek legyünk. Minden részletnek stimmelnie kellett – a túlzások ugyanúgy nem fértek bele, ahogy az elhallgatott kellemetlen igazságok sem.

Heteken át tartó beszélgetések, összeomlások, drámai fordulatok és lassan megérett vallomások kellettek ahhoz, hogy kibontakozzon előttem – és a kameránk előtt – sok-sok hasonló történet arról, hogyan ragadták ki ezeket a gyakran még alig 10 éves fiúkat a családjukból, hogyan törték meg őket lelkileg és fizikailag, tették függővé kábítószerektől, adtak a kezükbe fegyvert, képezték ki őket katonává, és kényszerítették rájuk az erőszakos cselekedeteket. Végül olyan helyzetet teremtettek számukra – például saját családjuk elleni támadások megkövetelésével –, hogy soha többé ne mehessenek haza.

Akkor többek között azért kerülhettem ezeknek a fiataloknak a közelébe és a bizalmukba, mert ezt lehetővé tették azok a civilszervezetek, amelyek a felépülésüket és reintegrációjukat segítették – nekik is fontos volt, hogy fel tudjunk lépni a gyerekek tömegeit megnyomorító rendszer ellen.

Az elkészült filmnek elementáris hatása volt: a BBC és a bizonyítékok erejénél fogva sikerült elérnünk, hogy Robert Mugabe kormánypártja bezárja a gyerekek sorozására működtetett, államközeli programot – miközben persze tagadták, hogy valaha is létezett.

Azok a fiatal arcok és sorsok máig előttem vannak, amikor gyerekkatonákról olvasok. Márpedig hiába arattunk húsz éve egy jelentős sikert Zimbabwében, és hiába dolgozik az ügyön sok elkötelezett szakember és szervezet, ezek az élmények sajnos továbbra is „megadatnak”, mert a globális problémát még nem sikerült felszámolni. Sőt!

Most több mint 110 fegyveres konfliktus zajlik a világban

Vagyis több, mint a második világháború óta bármikor.

450 millió gyerek él közvetlen haditerületen vagy veszítette el a harcokban az otthonát és családját. A gyerekek jobban ki vannak téve a kényszersorozásnak, mint valaha. Hiába sérti ez az összes létező, nemzetközileg elfogadott gyerekjogot. És bár nem minden gyerekkatona fiú, az ENSZ becslése szerint 85%-uk az.

Jelenleg is fiúk ezreit viszik el katonának világszerte, és használják fel őket különböző fegyveres konfliktusokban. 2005 és 2022 között több mint 105 000 gyermek volt „hivatalosan” gyerekkatona – a valódi esetszám ennél minden bizonnyal sokkal magasabb. A fegyveres csoportok által toborzott gyerekek számának növekedéséért azonban nem önmagában csak a fokozódó erőszak a felelős, hanem többek között a növekvő szegénység, az oktatási rendszerek és szociális szolgáltatások hiányosságai, valamint a kritikus helyzetben lévő országok infrastruktúrájának összeomlása is.

És bár gyakori, hogy a milíciák egyszerűen elrabolják az útjukba kerülő gyerekeket – például a kút mellől, a családi veteményesből vagy iskolába menet –, és nem ritka, hogy gyilkossággal vagy más erőszakos módszerrel szakítják el őket a gondviselőiktől, az is előfordul, hogy a gyerekek maguktól csatlakoznak a fegyveres csoportokhoz. Vagy azért, hogy a kétségbeesett anyagi helyzetben lévő családjukat támogassák, vagy mert elveszítették szüleiket, nincs hova menniük, és magukra maradva még nagyobb veszélyben érzik az életüket. Ez is kényszer.

Talán mondani sem kell, hogy a fegyveres csoportok kötelékében eltöltött idő drámai nyomokat hagy egy gyerek fizikai és mentális egészségén. Kegyetlen kiképzési vagy beavatási szertartásokon esnek át, veszélyes munkára vagy harcban való közvetlen részvételre kényszerítik őket, tanúi vagy maguk is elkövetői lesznek kínzásoknak és gyilkosságoknak, és gyakran kábítószerfüggővé is válnak. Ezek a tapasztalatok súlyosan megterhelik a családjukkal és az otthoni közösségeikkel való kapcsolatot is, ugyanis a háborút megjárt gyerekekre sokszor gyanakvással és elutasítással tekintenek. Ez, valamint az átélt traumák lelki terhe még akkor is megnehezíti a társadalomba való visszafogadásukat, ha sikerül kiszabadulniuk.

Az UNICEF sok helyen maga is tárgyal az érintett csoportokkal a katonaként kizsákmányolt gyerekek elengedése érdekében, és minden évben több ezer ilyen fiatal reintegrációját teszi lehetővé. Dél-Szudánban például kollégáim nagyságrendileg 4000 gyermek szabadon bocsátását és társadalomba történő visszailleszkedését támogatták az elmúlt tíz évben. Világszerte felkutatjuk a rokonokat, újraegyesítjük a felszabadított gyerekkatonákat családjukkal, gondoskodunk az alapvető szükségleteikről, biztonságos helyeket alakítunk ki számukra, pszichológiai, egészségügyi, szociális és egyéb fontos szolgáltatásokat nyújtunk nekik. Felzárkóztató és szakmát adó képzésekkel segítjük őket, hogy később a katonaságba való visszatérés nélkül is el tudják tartani magukat és családjukat. Emellett fontos része a tevékenységünknek, hogy országról országra felmérjük és kezeljük a gyerektoborzás okait, és megakadályozzuk az ilyen típusú jogsértéseket még azelőtt, hogy egyáltalán megtörténnének.

Gyerekmunka, rabszolgaság

Nem véletlenül ezzel a témával kezdtem a világnapi körképet: ha arra gondolunk, milyen kihívások fenyegetik kiemelten a fiúkat, alighanem mindenkinek a katonaság jut először eszébe. De ide sorolható a gyerekmunka is, különösen a fizikai vagy veszélyes munkák terén. És itt természetesen nem az olyan, a gyermekek fejlődését segítő tevékenységekről van szó, mint amilyen a hazai családokban is bevett közreműködés a könnyű házimunkában, vagy az iskolai szünetekben történő, zsebpénz- és tapasztalatszerzésre irányuló, biztonságos diákmunka.

A valódi gyerekmunkát onnan lehet felismerni, hogy hátrányosan hat a gyermek egészségére, biztonságára, fizikai és szellemi fejlődésére, megfosztja őt a gyermekkorától, lehetőségeitől, méltóságától – és legsúlyosabb formái már inkább a rabszolgasághoz hasonlítanak.

Tizenéves korban a fiúk kétszer akkora valószínűséggel vesznek részt ilyesmiben, mint a lányok, a nemek közötti különbség pedig az életkor előrehaladtával nő.

Nagyságrendileg 160 millió gyermek érintett gyermekmunkában a legfrissebb, 2020-as globális összesítés szerint. Ez világszinten minden tizedik gyereket jelenti, de a legszegényebb országokban inkább minden ötödiket, a leginkább érintett szubszaharai Afrikában pedig minden negyediket.

A kollégáim terepről küldött jelzései alapján erősen vélelmezhető, hogy a COVID-járvány nyomán a helyzet valójában jelentősen romlott az utolsó elemzés óta – csak azóta már adatot gyűjteni is egyre nehezebb.

Az érintettek közel fele olyan munkát végez, amely közvetlenül veszélyezteti az egészségét, például az építőiparban, bányászatban vagy feldolgozóiparban. Ez jelentheti vegyi anyagok belégzését, extrém zajszintet, szélsőséges hőmérsékletet, kíméletlen munkaidőkeretet vagy akár alvásmegvonást is, és nyilvánvalóan súlyos testi és lelki sérülésekkel jár – a halláskárosodástól egészen a halálos kimenetelig.

Sok esetben azt is jelenti, hogy az adott gyermek nem részesül oktatásban és egészségügyi ellátásban, és gyakran a családjától is távol kerül.

Nem minden fiú egyformán veszélyeztetett: a szegények, a bevándorlók, az őslakos csoportokba tartozók vagy az alacsonyabb kasztokból származó gyermekek nagyobb valószínűséggel maradnak ki az iskolából munkavégzés miatt.

A megfelelő minőségű oktatás hiánya szinte minden esetben megrajzolja az ördögi kört: a szegény családban élő gyerek, aki dolgozni kényszerül, nem jár iskolába, nem tesz szert megfelelő kvalifikációkra, felnőttként is alacsony jövedelmű munkára kényszerül, így sebezhető marad, és a saját gyerekeit sem tudja taníttatni – akik szintén gyerekmunkát végeznek majd.

A gyakorlat olykor annyira mélyen meggyökeresedett, hogy a családban fel sem merül, hogy ez hátrányos vagy illegális lenne.

De egy-egy területen előzmény nélkül is gyerekmunkába kényszeríthetnek egész generációkat fegyveres konfliktusok és természeti katasztrófák. És a világ számos részén gyerekmunkához vezethetnek olyan társadalmi vagy vallási tradíciók is, mint például a költséges esküvő, amely hitelek felvételére kényszeríti a családot – a törlesztéshez pedig a gyermekek munkája is szükséges. A hiteltörlesztés miatti munka, más néven adósrabszolgaság, világszerte elterjedt a szegények körében, és gyakran érint gyerekeket is.

Hogyan lehet segíteni ezeknek a gyerekeknek?

Belegondolni is nehéz, hogy egy ennyire komplex és elterjedt jelenségre mi jelenthet valódi megoldást. Az UNICEF nemcsak az áldozatok segítésével foglalkozik, hanem a gyerekmunka megelőzésével is. Az egyik fontos eszköz a szociális szektorban dolgozók megerősítése, hiszen ők kulcsszerepet játszanak a gyermekmunkához vezető kockázatok felismerésében, a prevencióban, adott esetben a konkrét ügyek kezelésében is. Ide tartozik a születési nyilvántartási rendszerek fejlesztése is: célunk, hogy minden gyermek rendelkezzen hivatalos anyakönyvi kivonattal, amely bizonyítja, hogy még nem töltötte be a munkavállaláshoz szükséges törvényes korhatárt.  

Nagy hangsúlyt fektetünk az oktatás fejlesztésére, valamint a gyerekmunkát fenntartó káros társadalmi normák elleni fellépésre is. Fontosnak tartjuk az olyan adatok gyűjtését, amelyek segítenek láthatóvá tenni a gyermekmunka problémáját, és azokat az átfogó, rendszerszintű politikákat is támogatjuk, amelyek az oktatást, a szociális védelmet, az igazságszolgáltatást, az egészségügyi ellátást, az emberi jogokat és a munkajogot egyaránt érintik. Részt veszünk alternatív jövedelmet biztosító kezdeményezésekben is, amelyek lehetővé teszik a rászoruló családok számára, hogy ne kényszerüljenek dolgoztatni a gyermekeiket.

Mindemellett fontos szerepe van a magánszektornak is. Az UNICEF világszerte együttműködik vállalatokkal annak érdekében, hogy azok nagyobb figyelmet fordítsanak a beszállítóik üzleti gyakorlataira, különösen arra, hogyan hatnak azok a gyermekek jogaira – vagyis egyszerűbben szólva: ne dolgozzanak olyanokkal, akik gyermekmunkát alkalmaznak.

Amiről alig beszélünk: a szexuális erőszak

Végezetül még egy nehéz, tabusított témáról kell szólni, amelyről – bár nem mondható, hogy kizárólag vagy nagyobb arányban érintené a fiúkat – fontos elmondani, hogy őket is komolyan sújtja: ez pedig a szexuális erőszak. A hiedelmekkel ellentétben a fiúk is áldozattá válhatnak, és világszerte milliók szenvednek jellemzően csendben.

A becslések szerint világszerte 410–530 millió, vagyis minden hetedik fiú és férfi szenvedett el szexuális jellegű bántalmazást gyermekkorában, és ebből 240–310 millióan – körülbelül minden tizenegyedik fiú – éltek meg gyerekként nemi erőszakot. Összehasonlításképp: a lányok esetében ez az arány 650 millió fő, vagyis minden ötödik lány érintett.

Az erőszak mindig borzalmas és elfogadhatatlan, nem szabad az áldozatok neme vagy bármely más tulajdonsága alapján különbséget tenni közöttük. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a fiúk gyakran még nehezebben kérnek – és kapnak – segítséget. Ennek egyik oka az a mélyen gyökerező társadalmi beidegződés, amely már egészen kisgyermekkortól azt sulykolja, hogy „a fiúk nem sírnak”, „nem mutatnak gyengeséget”, „nem mutatják ki az érzéseiket”, „egy igazi férfi megoldja egyedül a problémáit”. Különösen nehezen beszélnek a fiúk az őket ért abúzusról, ha az elkövető is férfi, mert ilyenkor a szégyenérzet még erősebb, és attól tartanak, hogy melegnek bélyegzik őket.

A szakemberek többsége a lányokra vonatkozóan rendelkezik több tapasztalattal és tudással, így a fiú áldozatok segítése gyakran nemcsak küzdelmesebb, de már a beazonosításuk is elmarad. Pedig a fiúkat érintő szexuális kizsákmányolás minden országban jelen van – éppúgy, mint a lányok esetében –, és különösen nagy a veszély válsághelyzetekben, például fegyveres konfliktusok, humanitárius katasztrófák idején.

A világ számos pontján – jelenleg például Kongóban vagy Szudánban – kifejezetten háborús eszközként alkalmazzák a szexuális erőszakot, amit fiúgyerekek ellen is rendszeresen bevetnek.

Az áldozatok súlyos fizikai és pszichés sérüléseket szenvednek, amelyek élethosszig tartó következményekkel járhatnak. Szudánban például 2024 óta legalább 221 gyermek vált nemi erőszak áldozatává. Az általánosságban is magas, a fiúknál pedig különösen jellemző látencia miatt azonban valójában ennél jóval több érintett lehet.

A hivatalos adatokból már így is kiderül, hogy a regisztrált gyerekáldozatok egyharmada fiú. Különösen sokkoló, hogy az áldozatok közül 16 gyerek még az ötödik életévét sem töltötte be, sőt, a jelentések olyan eseteket is tartalmaznak, amelyekben az áldozatok még egyévesek sem voltak.

Az UNICEF és a humanitárius szervezetek ebben a témakörben is rendkívül fontos munkát végeznek: fellépnek az erőszakkal szemben, támogatják az ismert áldozatokat, igyekeznek csökkenteni a látenciát, lebontani a társadalmi előítéleteket és növelni a figyelmet.

Ám ezeket az erőfeszítéseket is súlyosan veszélyezteti a közelmúltban indult drasztikus forráselvonás.

Amikor a kormányok – elsősorban az Egyesült Államok és több európai ország – hirtelen jóval kevesebbet költenek nemzetközi segítségnyújtásra, valójában elfordulnak a legkiszolgáltatottabbaktól. Így egyre több gyerek marad magára – egy egyre kíméletlenebb világban. Fiúk és lányok egyaránt.

Ha te is szeretnéd támogatni az UNICEF küldetését, ITT megteheted!

Mészáros Antónia