–

Egy villanásnak tetsző idő telt csak el. Az előbb kívánt jó éjszakát. Most pedig valamiért gyengéden megrázza a vállam, és azt kérdi tőlem kissé véreres szemmel, hogy mit kérek azért cserébe, hogy ő még 15 percig fekhessen a sötétben, amíg én csinálok a kicsinek egy tápot és tisztába teszem. Nem vagyunk jól. Reggel hét óra kilenc a telefonom szerint. Végigaludta volna a gyerek az éjszakát? Kizárt. Mire a feleségemhez fordulok az arcomon a döbbent kérdéssel, már bólint, hogy de bizony. Mi a franc. Elbőgném magam a meghatottságtól, de nem.

Ez a bölcsődei előbeszoktatás nem egészen úgy van, mint a családi filmeken. Nem az a lassított felvételen konyhasziget sarkánál kötényben mosolyogva hátrafordulós sztori, ha szabad így mondanom.

Azokon a filmeken valahogy nem jön át ez a metsző fejfájás, aminek, gondolom, az október közepén huszonnégy fok a másik oka. Legjobbkor jön egy végletekig kialvatlan szervezet számára. Mindenesetre még négy dioptria jól jönne az ébredés utáni első tíz percben. Vagy egy kis csend a fülemben e helyett a lusta mélynyomószerű dübörgés helyett.

Na, nézzük azt a pelenkát. Gügyögjél boldogan, csillag gyermekem, te ne foglalkozzál azzal, hogy a szüleid milyen megrázó állapotban vannak jelenleg, te csak gügyögjél. Addig vagyunk jól, ameddig te jól vagy. Gyere, tegyünk oda egy kávét, különben anyáddal vállalhatatlan állapotban leszünk egész nap. Nem mintha így nem úgy lennénk, de az mindegy.

Hogy a kávé illatára vagy a gyomrából jövő kötelességtudatra jelenik meg anya hirtelen, azt nem lehet tudni, de már itt botorkál, csukott szemmel és kócosan – máris automatikusan rugdalózókat, zoknikat, cumisüvegtetőt és egyre több tárgyat csoportosít, pakol, hoz, oszt, mond, intéz. Én ugyanez pepitában, csak nekem a kávé után virslit csinál, kenyeret ken vagy pirítóst süt a kezem magától. A gyerek szájába meg betömjük egy croissant csücskét. Ja, persze, bio, meg mentes, meg… meg gyere csak közelebb egy picit…

Innen már tulajdonképpen sima a dolog. Feleség zuhanyzik, sminkel, fésülködik, öltözködik, jó esetben bedobál fentiekből néhány reggelinek csúfolt falatot, közben a maradék négy kezével megfésüli, orrát törli, zokniját huszadszor ráadja, cserecuccot pakol, játékokat ellenőriz, kinti hőmérsékletet csekkol a ruházathoz, és további hatvanegy dolgot csinál szűk tizenöt perc alatt.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Magam részéről a reggel egy pontján beviszem magammal a gyereket a fürdőbe, hogy amíg zuhanyzom, addig tudjon az apjával való közös reggeli játék címszóval műanyag figurákkal dobálni engem. Mindezt csak azért, hogy az anyja nyolc percig fojtott torokhangok kiadása és némán fohászkodás nélkül készülődhessen.

Közben mindketten arra gondolunk, hogy egy hónap múlva kilenc helyett reggel nyolc órára kell leszállítani a gyereket, hogy az még csodálatosabb örömünnep lesz, elég csak elképzelni magunkat egy havas esős novemberi reggel fél hétkor.

Ettől még persze a világ legboldogabb és legbüszkébb szülei vagyunk, hát olyan nagylány már ez a kislány, már közösségbe jár, és ez a beszoktatás is tök könnyű, hazudjuk egymáson kívül mindenkinek remegő szájszéllel. Megszottyad a kihűlt, meg nem evett virsli a pulton, épp megkérdezném a feleségemtől, hogy eltegyem-e későbbre, de az arcáról azt olvasom le, hogy inkább velem együtt falják fel a kutyák azt a szart, ha ezt tényleg megkérdezem. Összesen huszonnyolc ruhadarabot veszünk magunkra hárman, én rutinosan két ütemmel a csajok előtt járok, hiszen nekem még a reggeli autópakolás istentől való privilégiuma is a feladatlistámon van. Babakocsi alja, teteje, bölcsis csomag, délutáni csomag, emellé a híres „pótruha–pótkaja–pótminden” szentháromság , kisebb atomvillanás túléléséhez elegendő holmi, sima kedd van, ne nézzél.

Izzadok, pedig kora reggel egyelőre tizenkét fok van, mosolygok, amikor kijönnek, pedig a könnyű hányinger liftezik a gyomromban, ránézek a feleségemre, aki másfél éve nem alszik, mindig többet csinál, mint én, ráadásul fejben tart huszonegy időpontot, negyvennyolc kontaktot, 3 263 274 745 nélkülözhetetlen tárgyat és ezek felhasználási sorrendjét, húsz-huszonnégy  elméleti óvintézkedést, valamint jó és kevésbé jó forgatókönyvet erre az egyetlen napra, és még mindezt lábon hordja ki, és mosolyog, és oda sem nézve igazít sapkát, töröl taknyot, húz elő érthetetlen zsebekből érthetetlen enni-/innivalót, ha böfögve az égre mutat a gyerek, akkor mondja nekem, hogy a maciját vagy a zenélő könyvét akarja, és nem értem, hogy találja el tízből tízszer, pedig én is figyelek – szóval rohadjon rád az összes befőtt, aki kitaláltad azt, hogy a „gyengébbik nem”.

Egyszer mozdulatonként utána csináltam mindent egy délután, egy este és egy fél éjszaka erejéig, és dadogva könyörögtem az életemért, pontosabban egy fejlövésért.

Egy szó, mint száz, ma is beértünk a bölcsibe, ma is léptünk egyet a beszoktatás csodálatos kis lépcsőfokain, ma is lett néhány új ősz hajszálam, ma is eggyel jobban tisztelem a feleségem, mint tegnap, és ma is hálát adok az úristennek, hogy én az a szülő vagyok, aki dolgozni megy, és nem az, aki „nem csinál semmit, csak otthon van a gyerekkel”. Utóbbi felháborító gondolatmenetet pedig majd kifejtem egy másik cikkben, csak előbb szívmasszázsra megyek, befekszem egy vastüdőbe, és intravénásan feltáplálom magam, hogy a fürdetésig kihúzzam, valamint elgondolkodom azon, hogy elkezdek pirosítót használni, mert ez a hamuszürke arc kifejezetten riasztó szerintem.

Ja, és azt is majd külön megírom, hogy milyen ugyanennek a beszoktatásnak az a része, amikor a gyerek a közösségi vírus- és baktériumtenyészethez szokik hozzá szervezetileg. Mármint hozza haza és robban le a szegénykém. Szóval megírom, amikor majd újra tudok elalvás nélkül ülni egy óránál többet. Ez történt ugyanis a fent leírt történet után három nappal. Ne kérdezd. Illetve kérdezd. Minden mindegy. Már nem szarul vagyunk. Már nem vagyunk sehogy. Úgyhogy kérdezd csak nyugodtan. Majd elfütyülöm cé mollban. Ha akarod.

Doffek Gábor

 Kiemelt képünk illusztráció