–

Reggel hat óra van. Nagyjából fél órája már félálomban vagyok, és készülök arra, hogy az álom és valóság határán táncoló tudatomba behatoljon az éles hang. A testem még ernyedt, a szemeimen mázsás súly, mégis tudom, hogy mindjárt felrázza a lapító idegrendszeremet A hang. A tündéri, csicsergő, mégis késként az elmémbe ható hang.

Hat óra négy perc. Tizennégy kilónyi súly nehezedik a hátamra, ahogy egy hunyorgó kisvakond átpakolja a testét az enyémen, hogy befészkelje magát a szülői burokba. A remény percei következnek, amíg még bízom benne, hogy ha nem mozdulok, nem veszek levegőt, és semmilyen hangot nem adok ki, akkor visszaalszik. Tízből kilencszer ilyenkor ér el engem a nap első, mély, megrázó csalódása.

„Anyaaa, mikor megyünk ki?” – hangzik el a mondat, amire próbálok nem azonnal válaszolni, igyekszem időt adni magamnak, hogy ne indulatból, elkeseredve és dühösen reagáljak. Tízből kilencszer ilyenkor éri el a gyereket a nap első, mély, megrázó csalódása. „Rohadt korán van, Barni, aludjál még, könyörgök! Anya és apa nem tud felébredni ilyen korán” – sziszegem, mintha létezne olyan élőlény a világon, aki könyörgésre hajlandó lenne visszaaludni. Közben valahogy bevillan Lilla cikke a sikeres emberekről meg valami fél nyolcas időpontról. Nekem pedig itt van a két lábon járó sikerkovácsom, aki önként és dalolva rugdosna ki az ágyamból hajnali hatkor, nem kell semmit tennem, csak megmozdulni.

Itt fekszem a siker kapujában, de az elmém semmilyen más üzenetet nem képes küldeni, minthogy:

ALUDNI AKAROK!!!

Az alvási ösztönöm és az anyai ösztönöm három éve vív ádáz, rendkívül szoros csatát.

Imádok aludni. Imádok álomba szenderülni, szépen, lassan komótosan átsétálni álomból a valóságba. Imádom az érzést, amikor a bőrömhöz hozzáér a hideg takaró, ahogy elcsendesedik minden, elpuhul a testem a kényelmes ágyban, lelassulnak a gondolataim és egyenletessé válik a légzésem. Imádom ezt a folyamatot visszafelé is, amikor reggel a saját ütememben, a bioritmusommal kéz a kézben indíthatom a napot. Számomra az alvás nem elfecsérelt idő, hanem a minőségi ébrenlét alapja. Ha ugyanis nem alszom ki magam, akkor az ébren töltött óráim jelentős részét azzal töltöm, hogy a szemeimet kitámasszam (megvan a kép a Tom és Jerryből a fogpiszkálókkal?)... és az ásításomat olyan szintre mérsékeljem, hogy a gyerekem ne akarjon minden egyes alkalommal visszamászni a testembe.

Ehhez az attitűdhöz természetesen kaptam egy olyan gyereket a sorstól, aki 18 hónapos koráig nemhogy nem aludta át az éjszakát, de volt egy erős fél év, amikor nagyjából fél óránként ébresztett, minimum hatszor minden éjjel, majd hat óra körül lezártnak tekintette az éjszakát. Szóval a bioritmusom és köztem a szuperhős férjem próbált békét kötni azzal, hogy három éve minden reggel ő kel Barnival, így nekem jár egy-két óra bónuszalvás (már dolgozunk a Márton klónozásán). Emiatt is elég szívás volt számomra az oktatási rendszer és a 7:40-kor kezdődő tanórák, én ugyanis az iskolapadban töltött időm jelentős részében hol csukott, hol nyitott szemmel vegetáltam, és számoltam a perceket a következő alvásomig.

Az úszópályafutásom sem alakult volna ilyen csodásan, ha a hajnali fél hatkor kezdődő edzéseket nem kompenzálta volna a délutáni pihenés. Én ugyanis mindennap 4:44-kor úgy ébredtem, hogy végiggondoltam, mikor aludhatok legközelebb, és a délután egy óra, általában elfogadható közelségnek tűnt. Éveken keresztül az alvás köré rendeződött az életem. Elképzelhetetlen volt az ebéd utáni szieszta kihagyása, ami most is ez a napom egyik fénypontja.

Az egyik barátom fogalmazta meg tökéletesen: a full-time anyaságban a délutáni pihenés a bónusz, a „béren felüli juttatás”.

Nem könnyű az élet egy alvásrajongóval. Marcinak elég korán szembesülnie kellett a kettőnk alvásigénye közti két-háromórás üresjárattal, ami szerelmünk hajnalán tökéletesen alkalmas volt a kardos-baszós filmjeinek háborítatlan megtekintésére, manapság pedig apa-fia időnek hívjuk a reggel héttől fél kilencig terjedő időintervallumot, amíg anya jó fejre alussza magát, apa pedig feltöltekezik (vagy épp totál lemerül) a gyerekből az egész napos robotra.

Azt hiszem, az ilyen alig észrevehető, ám a hétköznapokat alapvetően meghatározó apróságokban mutatkozik meg, hogy mitől létezünk valakivel jól együtt, mitől alkotunk sikeres csapatot családilag. Őszintén csodálom, és végtelenül hálás vagyok neki, amiért képes minden reggel felkelni a családi béke érdekében, önmagát és a Barnabás bontakozó személyiségét is megkímélve a bennem lakozó morningmonstertől, ami fékezhetetlenül felszínre tör reggel nyolc óra előtt.

Azt hiszem, ez simán lehet sikerként elkönyvelni, úgyhogy tulajdonképpen működik. Én meg inkább maradok kipihent. A világbéke érdekében.

Pásztory Dóri

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Kinga Howard