Jó, hát tudom én, hogy nincs könnyű helyzetben a mai ember. Egyrészt ott van, ugye, az a kimondott, az egyszerű társas kapcsolatoktól a nemzetközi viszonyokig mindenre ráhúzott alapvetés, hogy az agresszió elfogadhatatlan. Neveld a gyerekedet erőszakmentesen! Ne rohand le a szomszédos államot, helyette tárgyalj vakulásig! Érts a szép szóból, és használd magad is, mert a XXI. században élsz, neked ez a dolgod! Légy önzetlen, légy empatikus, légy altruista! Légy békében magaddal és harmóniában a világoddal! Szeresd a szomszédodat akkor is, ha vasárnap reggel hétkor második világháborús légószirénával ébreszti az utca népét! Fogadd el az apukát, aki agresszív emailek sorozatával próbál lenyomni mindenkit maga körül – a többi szülőtől a tanítóig! Mosolyogj a pénztárosra, aki az orrát szívja köszönés helyett, a biztonsági őrre, aki a szemedbe se néz, úgy állja el a bejáratot, az autósra, aki minden reggel bepofátlankodik eléd, mert neki az jár. Ne törődj vele, lépj túl rajta!

A másik oldalon viszont az az egyáltalán nem elhanyagolható darwini tény áll, hogy az ember maga nem létezne, ha az ősei nem lettek volna agresszívak. És az élet dzsungelében ma is ez látszik a túlélés egyetlen zálogának. Az agresszió mindannyiunkban ott van, még abban is, aki a jógastúdió ablakán beszűrődő hajnali napfényben meditál. A bennünk élő erőszak pedig azonnal aktivizálódik, ahogy kívülről valamilyen hatás éri. Vágyak meghiúsulása, frusztráció, csalódás. És ebből egyre több van. Szülők százezreinek, állampolgárok millióinak, autósok tömegének, bolti eladók, biztonsági őrök egész sorának belső világát hatja át a feszültség, amely egyszer csak szivárogni kezd kifelé, mint gyulladt sebből a genny. Ha szerencséd van, „csak” egy internetes kommentben küldenek el az anyádba. Ha nincs, akkor szájba vágnak egy Mekiben.

Az elmúlt hét napban három emberverés híre is megjárta a sajtót. A híradóstól a beteg férfin át a gyorséttermi fogyasztóig. És ezek csak azok az esetek, amelyek átlépték az országos média ingerküszöbét. Otthonok zárt ajtói mögött (az átlagot alapul véve) ezen a héten is meghalt egy nő házastársi erőszak miatt. Ezen a héten is gyerekek ezreit bántalmazták a szüleik szóval vagy tettel. Ezen a héten is emberek tömegei szóltak be egymásnak, rázták az öklüket, fenyegették, félemlítették, inzultálták a másikat. Aztán vergődtek a frusztráció spiráljában, adtak maguknak felmentést, kerestek önigazolást, próbálták megindokolni, hogy miért van rendjén az, ami és ahogy van. Facebookos hozzászólásokban tapsoltak a megvert híradósról szóló hírnek, aki „megérdemelte a sorsát, mert évek óta hazudik a képernyőn”. Vonták le azt a következtetést a nyugatiban verekedő biztonsági őrök kapcsán, hogy „fel kellene akasztani mind a négyet”. És kérdőjelezték meg a Mekiben megrakott fiatalember igazát, azzal elintézve a dolgot, hogy „biztosan be volt tintázva, minek szólt be az őröknek.”

Agresszióra agresszióval válaszolunk. Hagyjuk, hogy az erőszak rombolja a világunkat, az életünket, a társadalom integritását, az intézményrendszereket. Mutogatunk a Parlamentre, hogy hát ott is, ők is, nekik is szabad. Nincs következmény. De az erőszak nem ultima ratio többé, nem akkor (és csak akkor) alkalmazzák, ha már nincs semmi más eszközük. Ez már nem az a világ. Lenyomjuk, megfenyítjük, kikönyököljük, letapossuk, elvesszük, ellökjük, lecsapjuk, megszorongatjuk, felpofozzuk, elküldjük a kurva anyjába, leköpjük, leüvöltjük, megfélemlítjük. Aztán eltussoljuk. „Okosba” elintézzük. Nincs felelősségvállalás. Se egyéni, se másmilyen. Miért lennék én jobb? Miért legyek jobb? Ez egy ilyen világ, csak így haladunk. Ha te nem lépsz, rád lépnek. Észrevétlenül erőszakossá neveljük a gyerekeinket is. És ami még ennél is szomorúbb, közönyössé. Közönyösek vagyunk mi is. Már fel sem tűnik. Ez van, mondjuk, és legyintünk. Nyomunk egy lájkot, hozzászólunk – mit hozzászólunk, hozzáüvöltünk –, esetleg megosztjuk és ezzel letudjuk az egészet.

Megyünk tovább. Csak az számít, hogy menjünk tovább.

Én meg ülök itt, és azon gondolkodom, hogy mi a megoldás. Egyelőre csak kérdéseim és közhelyes, üresen pufogó válaszaim vannak, nem ismerem a hosszú távú megoldást. Hiszen már az is nagy kihívás volt, hogy indulatok nélkül írjam meg ezt a cikket.

D. Tóth Kriszta