(Hirdetés)

Aki elment orvoshoz

A múltkor jártam a nőgyógyászomnál, annál az orvosnál, aki az első diagnózistól fogva velem van. Kétszer is operált, figyelemmel kísérte a kezeléseimet, jóban vagyunk, és együtt kampányolunk egy előadás-sorozattal. Segítjük, támogatjuk egymás munkáját.

Azt mesélte nekem, hogy volt nála az a beteg, aki a WMN-en olvasott cikksorozatomnak köszönhetően kereste föl őt, miután elkérte tőlem a számát. Nem érezte jól magát, aggódott az egészsége miatt. És ez volt az utolsó csepp, az az impulzus, ami miatt végül elment vizsgálatra. Ennél a fiatal lánynál a méhnyakrák korai stádiumát fedezte fel a doktorom. Úgynevezett hidegkéses kimetszéssel megoldotta a problémáját. Ő valószínűleg megmenekült attól, amin nekem végig kellett mennem, és ami túl sok veszteséggel és fájdalommal járt.

Mindezt nem azért mesélem el, mert hangos éljenzést várok, és azt sem szeretném, hogy állítsanak nekem bronzszobrot a mindörökké Moszkva tér közepén, ahová majd gyógyult méhnyakrákos nők zarándokolhatnak el, és örömükben sírhatnak a lábánál.

De fontos, hogy tudjátok: ez is egy reakció az én történetemre. Méghozzá életmentő. Ezért beszélek, ezért írok róla.

Nem könnyű megtudni egy ilyen diagnózist, erről a múltkor már meséltem. Elmondani a többieknek és fogadni az ő viselkedésüket talán még nehezebb. Sokkal rosszabb dolgom lett volna, ha nem olyan emberek vesznek körül, mint amilyen a családom és a barátaim.

Tényleg nagyon sokat jelentett, hogy nem engedték meg maguknak azt, hogy pánikba essenek, és kihátráljanak a pokoli teher alól, ami rájuk nehezedett. Mert megtehették volna.

Aki azonnal jött

Anyámnak a húgom mondta el. Megálltak az autóval, hogy ne vezetés közben közölje vele a rossz hírt. Kisanya egyből rohant hozzám Budapestre. De egy családon belül is ahány ember, annyiféle reakció... Apám egy ideig szólni sem tudott, amikor meghallotta. A húgom pedig mindvégig higgadt maradt, és igyekezett megnyugtatni. Legalábbis nekem ennyit mutatott. Persze óhatatlan, hogy egy ilyen helyzetben ne mindenkinek a legrosszabb jusson eszébe, ezt nem kell szégyellni, ez természetes. De a családomban az első sokk után mindenki rendkívül bizakodó volt, és hősiesen nyugodt.

Aki eltemetett

A második körben, amikor visszatért a tumor, ez némileg megváltozott. Volt, akin láttam, hogy gondolatban eltemetett. Volt, aki nem tudott a helyzettel mit kezdeni. És volt, aki nagyon erősnek mutatta magát, de belül zokogott. Tudnotok kell, hogy a beteg szemszögéből rendkívül fontos a közeli hozzátartozók, barátok nyugalma. Nekem az adta a legtöbb erőt, hogy a legtöbben végig hittek bennem, és nem tudták elképzelni azt, hogy én többé nem leszek.

Aki megkérdőjelezett

Ezzel együtt persze nem várható el az egész világtól, hogy nyugodt és támogató maradjon. Tudom, hogy szólásszabadság van, és mindenkinek joga van elmondani a véleményét. Nekem viszont jogom volt és van reagálni ezekre a véleményekre. Azok, akik szerint inkább ne beszéljek róla ennyit, akik kétségbe vonják ennek a sorozatnak a létjogosultságát, szóval ők engem, – már bocsánat, de – nem érdekelnek. Azért, mert ezek az információk elsősorban nem rólam szólnak, hanem egy ügyről. És ha akár egyetlen sorom is eljut oda, ahová kell, akkor addig fogok róla írni és beszélni, amíg csak élek.

Aki erőt kapott és adott

Elmondhatatlanul fontos nekem az a rengeteg ember, aki valamilyen módon erőt merít a történetemből. A lányok – merthogy nem a fent említett eset volt az első –, akik emiatt mentek el szűrésre. A sok-sok olvasó, akitől rengeteg szeretetet kaptam ezalatt a két év alatt... és erőt. Igen, erőt a gyógyuláshoz. Mert nem csak én adok, vissza is kapom, a sokszorosát. Éltet és doppingol minden bátorító, támogató szó.

Ez pedig az én tanácsom, neked

Ha kinyújtom, fogd meg a kezem, és gyere velem együtt, ha pedig nincs szükséged rá, akkor menj el mellettem szó nélkül.

Szentesi Éva

-

  A daganatos betegségekkel kapcsolatos cikkeink megjelenését az NN támogatja.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Jacob_09