–

Valami nincs rendben…

Anyukám 2021 tavaszán, 64 évesen kezdte érezni, hogy valami nem oké. Érezhető alhasi fájdalommal fordult a kerület szakrendelőjének nőgyógyászához. Az orvos azt mondta, hogy mivel egy éven belül volt rákszűrésen, ezért újabb mintavétel nem indokolt. Viszont egy kenetlevételt elküldött laborvizsgálatra, ahol azt állapították meg, hogy fertőzése van. Erre antibiotikumot írt fel az orvos. 

Az első és második orvosi látogatás között pár nap telt el, ami alatt anyukám elkezdett gyengén vérezni. Az orvos azt állította, hogy a fájdalom és a vérzés is a fertőzéstől van, szedje két hétig az antibiotikumot és ha nem múlnak a panaszok, jöjjön vissza. Nem múltak el, sőt, a vérzés is rendszeressé vált. Visszament az orvoshoz, aki újabb antibiotikumkúrát írt fel. Ekkor már természetesen mi sem ültünk tétlenül: felkerestünk egy onkológus-nőgyógyász magánorvost.

A konzultáción ismertettük a panaszokat, az orvos pedig vizsgálat nélkül kijelentette: nem lehetnek onkológiai jellegűek a panaszai, hiszen van negatív citológia fél éven belülről.

Boldogok voltunk a hírtől. 

Azonnal az onkológiára!

Ám továbbra se múltak el a panaszai, a második antibiotikum-kúrától sem. Ekkor már két hónap telt el a fájdalom megjelenésének kezdetétől. A szakrendelőben egy helyettesítő orvos fogadta anyukámat, aki a vizsgálatot követően azon nyomban beutalta szövettanra. Egy hónappal későbbre kapott időpontot. 

A műtét során egyértelművé vált: előrehaladott méhnyakrákja van. Az onkológus kijelentette: nem létezik, hogy ezt nem vették észre egy vizsgálat során, hiszen egy ilyen betegség hosszú évek alatt alakul ki. 

Később a PET-CT vizsgálat kimutatta: több helyi áttétje van már, amely alapján radiokemoterápiás kezeléssorozatot írtak elő. 

Kínzó kérdések

A szakrendelő kérésemre utólag minden papírt a rendelkezésemre bocsátott arról, hogy (legalábbis az utólag megküldött dokumentumok szerint) mindig körültekintően történt a mintavétel és a manuális vizsgálat. Ugyanakkor a szakirodalom azt állítja: egy ilyen betegség hosszú évek alatt alakul ki, alapos szűréssel időben észrevehető az elváltozás és akkor jó eséllyel gyógyítható is. 

Ezzel kapcsolatban kérdés számomra, hogy valóban létezik-e olyan méhnyakrák, amit nem lehet észrevenni évekig, vagy pedig, ha nem,

előállhat-e olyan helyzet, hogy pár hónappal egy utolsó negatív rákszűrés után áttétes méhnyakrák alakul ki?

Kérdéses számomra az is, hogy ha nem kezelik őt félre két hónapon keresztül, az mennyit javított volna az életesélyein?

Győzelem!

Anyukám hősiesen végigcsinálta a radiokemoterápiát. A kezeléssorozat utáni vizsgálatok kimutatták, hogy a kezelések következtében a helyi daganatok teljes mértékben eltűntek, ugyanakkor újabb, távoli áttétek jelentek meg a szervezetében. Ezt a diagnózist 2022 elején kaptuk meg. Ezután kezdődött el a második, immáron valódi kemoterápiás kezeléssorozat. Édesanyám ezt is végigcsinálta, emberfeletti erővel.

A kezelés végén ismét jött a PET-CT, amelynek az eredménye olyan örömöt adott nekünk, amit nem lehet leírni: eszerint anyukám testéből mindenhonnan eltűntek a daganatok, és bár ilyet onkológián nem mondanak, gyakorlatilag csodaként emlegették a gyógyulását. Együtt sírtunk örömünkben a kezelőorvossal, és azt hittük, hogy véget ért ez a sötét időszak, Anyukám, immáron majdnem 66 évesen ráktúlélőként folytathatja az életét.

A protokoll szerint agyat nem néznek…

Sajnos nem így történt. Már az orvostól való elbúcsúzás után pár nappal igyekezett utolérni a kórházat telefonon, SMS-ben, e-mailben, hogy jelezze: zsibbadnak az ujjai. Nem érte el az orvost, többszöri próbálkozásra sem, végül két nappal később e-mailben kapott időpontot. Pár nap múlva azonban epilepsziaszerű rosszulléttel kórházba szállították.

Az ott elvégzett koponya-CT előrehaladott agyi áttétekről tett tanúbizonyságot.

Ezt a diagnózist nem voltunk képesek felfogni, hiszen két hete sétáltunk ki az onkológiáról a papírral, miszerint édesanyám testében nincs daganat. 

Értetlenül rohantam be a kezelőorvoshoz, aki szintén értetlenkedve vizsgálta a koponya-CT-t.  Azt mondta, hogy nagyon ritka, hogy a méhnyakrák agyi áttétet ad, de most amúgy éppen van egy másik betege is, akivel ugyanez a helyzet. Ez az oka, hogy a protokoll szerint nem nézik meg a koponyáját, hogy adott-e oda is áttétet a betegség. (Amennyiben azóta változtattak a protokollon, az örvendetes, ez a történet a 2022 szeptemberi állapotokat tükrözi.) Önmagában a PET-CT pedig, a közhiedelemmel ellentétben, nem terjed ki a teljes testre. Ez az információ mély kétségbeesésbe taszított minket. 

„Gyógyulásra már nincs esély”

Az agyi áttétről szóló információ megismerése után abba a kórházba szállították anyukámat, ahol a szövettan történt, ahol bent kellett egy éjszakára maradnia. A hazatérést követően anyukám állapota rohamosan romlani kezdett, egyre nehezebben mozgott. Mégis bevállalta, hogy bennfekvéssel az agyi sugárkezelést végigcsinálja. Bár sejthettük volna, hogy az agyi áttét a rákbetegség gyakorlatilag visszafordíthatatlan fázisa, mindabból kiindulva, ami eddig történt és anyukám harcos, minden akadályt átugró természetét alapul véve még mindig bizakodtunk.

Befekvése napján olvastam csak el a papíron azt, amit sejteni lehetett, de szemtől-szemben senki nem közölte velünk: a kezelés nem helyreállító, hanem palliatív, azaz gyógyulásra már nincs esély. 

Méltóságtól megfosztva

A kezelések elkezdődtek, anyukám kilenc napon keresztül bírta őket, amikor is elvitték egy hematológiai vizsgálatra. Az egész betegsége alatt ez volt az egyetlen alkalom, amikor nem tudtam őt elkísérni. Ekkor az orvos, aki a vérképet vizsgálta, valószínűleg elmondta neki, hogy a vérképe szerint meg fog halni, amitől sokkos állapotba került. Amikor felhívtam telefonon, hallottam a hangján, hogy nem stimmel valami. Beszéltem az aznapi nővérrel is, aki azt mondta: nyugodjak meg, minden rendben van, éppen ebédel. Éreztem, hogy ez nem igaz és rögtön indultam a kórházba, ahol bepelenkázva, berácsozva, sokkos állapotban, emberi méltóságától teljesen megfosztva találtam a szellemileg teljesen ép anyukámat. 

Azt mondták, hogy ebben az állapotban nem folytatható a kezelés, ezért ebben a kórházban nem maradhat. Vissza kellett térni abba a kórházba, ahol a szövettan történt, és ahova nagyon nem akart visszamenni a rossz tapasztalatok miatt. 

Otthon

Megígértem neki, hogy hazaviszem, amint tudom. Három különböző orvos is elmondta: itt van anyukám földi útjának vége, hazamehetünk, hogy otthon legyünk, amikor végleg eltávozik innen a lelke. Így tettünk. Otthon töltöttünk még két és fél napot, ekkor ő már nem tudott kikelni az ágyból. Még mindig tudott nevetni és még étvágya is volt. Az utolsó napon azonban légzési nehézségei támadtak, amiről az orvosok telefonon is megerősítették, hogy ez a vég kezdete. A normális oxigénellátáshoz szükséges otthoni gépet nem tudtam beszerezni az ünnepi hosszú hétvége miatt, ezért úgy ítéltük meg, hogy kihívjuk a mentőket.

Búcsú nélkül

A mentők megvizsgálták, és úgy ítélték meg, hogy a haldokló anyukámnak pánikrohama van, ez okozza a légzési problémát. De azért a „biztonság kedvéért” vissza akarták szállítani abba a kórházba, amihez kerületileg tartozik, amit ő nagyon nem szeretett volna, ugyancsak az előzetes rossz tapasztalatai miatt. Én elmondtam, hogy kapcsolatunk van egy másik, félig magánkórházzal, amelynek az igazgatójával megbeszéltük, hogy várják anyukámat és ott fog kapni oxigént. A mentősök lekezelő módon ellenkeztek, hogy „ez nem taxi”, oda szállítják, ahova kerületileg tartozik. Végül csak az segített, amikor maga a kórházigazgató szólt bele a telefonba és utasította őket, hogy vigyék anyukámat hozzájuk. A mentősök ugyan beleegyeztek, azonban nem változtattak a stílusukon, és kijelentették, hogy nem ülhetek be mellé a mentőbe. Nem volt már erőm ellenkezni. 

Nem tudtam tőle elbúcsúzni. Mire a kórházba értünk kocsival, a mentőt követve, anyukám már elment.

A kórházba beérve egy kedves orvosnő várt. Azt mondta, amikor beértek, még valamennyire magánál volt, és ő fogta a kezét, amikor eltávozott. Elhiszem neki. 

WMN szerkesztőség

A kiemelt kép forrása: Getty Images/Maria Korneeva