Felvirradt az első vasárnap a vesztegzár alá került Olaszországban. Ha kinézek az erkélyemről az utcára, ami rögtön feltűnik, az a tömérdek szállongó ruha, ágynemű látványa: ebből is látszik, hogy míg máskor a gyönyörű, napsütéses időt kihasználva az emberek többsége a tengerpart felé venné az irányt, hogy szokás szerint tegyen egy sétát, meg-meg állva, üdvözölve ismerőseit, és hosszas beszélgetésbe keveredve velük, most mindenki, szó szerint mindenki otthon maradt, és bőszen mos, takarít, no meg persze főz.

De tényleg: hogyan lehet átvészelni a vesztegzár által ránk rótt kényszerű otthonmaradást?

Azt a rengeteg szabályt, ami egy csapásra megváltoztatta a szokásainkat, hétköznapjainkat, munkánkat, apró gesztusainkat? Hogyan tartják be, egyáltalán betartják-e a híresen közvetlen, melegszívű és az emberi kontaktust, sőt az emberi érintést, az ölelést, a puszit, a beszélgetés közbeni vállveregetéseket más népeknél is jobban igénylő olaszok? Hiszen lételemük az együttlét, a társasági élet, a másokkal való minél közvetlenebb kapcsolat, imádnak átjárni egymáshoz ebédelni, vacsorázni, meginni egy kávét ebéd után a bárban, és csacsogni egyet, mielőtt visszatérnek a munkába.

Hogyan fogják, hogyan fogjuk ezt az időszakot túlélni? Nos, egy válasz már mindenképp született: énekelve, az ablakból áriázva, az erkélyről együtt zenélve. 

Amikor a koronavírus még távoli veszélynek tűnt, és Vuhanból, ahonnan a vírus kiindult, mutattak egy videót, ahogy az emberek lakásuk ablakából kiabálva biztatják egymást, hogy erőt és reményt adjanak maguknak és egymásnak, az nagyon megindító volt. Akkor elgondolkoztam: vajon ez így lenne Olaszországban is? No és Magyarországon? Ahogy kiabáltak egymásnak az ablakból, lehetett érezni az összetartás erejét, a vágyat, hogy kifejezhessék a szolidaritásukat egymás iránt, és ezzel valamiképpen elűzzék, vagy legalább enyhítsék a félelmet és a magányt.

Szicíliai városkép a vesztegzár alatt - Forrás: Giuseppe Montalto

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ami az összetartást illeti, ez egy különös fogalom itt, Európában

Sőt: sajátságosan különös Magyarországon, és Olaszországban is. Létezik, de valahogy egész biztosan máshogy, mint a másfél milliárdos, diktatórikus Kínában. Most nem akarok Magyarországról beszélni, ahol tudjuk, hogy a millióféle családi háttér, különböző gyökerek, történelmi tapasztalat, politikai múlt hogyan feszít szét, de legalábbis feszeget egy egységes nemzeti érzületet, és egyáltalán mennyire nehéz közös nevezőre hozni a magyarokat bármilyen témában. Mégis felötlik bennem, mert valami hasonlónak lehetünk tanúi Olaszországban is. 

Aki kicsit is ismeri az olasz kultúrát, az tudja, hogy még mindig milyen erős például az észak-dél ellentét. Hogy az északi városokban élők milyen gyanakvással és sokszor lenézéssel tekintenek déli városokban élő honfitársaikra, és ez fordítva is igaz.

Hogy mennyire benne vannak a köztudatban a sztereotípiák egymással szemben, és ezáltal továbbadódnak az emberi kapcsolataikban is. 

Ezért aztán sokan kritikusan szemlélik a nagy összetartozás képével kecsegtető videókat, a hatalmas bérház minden ablakából kilógó olasz zászlót, a Firenzében élő tenort, aki énekel a balkonjáról egy egész kerület örömére, az olasz himnuszt esténként eléneklő rómaiakat, a csörgődobbal, gitárral, ki-ki a saját erkélyéről együtt zenélő és valódi bulihangulatot teremtő nápolyiakat. Akik kritikával szemlélik ezeket az érzelmes jeleneteket, azok azt mondják: ez csak illúzió, ez a felszín, ez mind képmutatás, és amúgy az emberek a hétköznapokban egyáltalán nem szolidárisak, akik most együtt énekelnek, azok amúgy a normális életben csak gáncsoskodnak és utálkoznak egymásra.

Kritikus szemlélet

Rómában élő barátomnak lelkendeztem, hogy milyen felemelők és megindítók ezek a jelenetek, mire ő csak hümmögött, hímezett-hámozott. Miután nem éreztem rajta a kellő lelkesültséget, elkezdtem faggatni. Végül színt vallott: elmesélte, hogy igen, ő is látta, hogy a szomszédai kitették az olasz lobogót, de mire ez a nagy nemzeti érzés, amikor amúgy ezek a szomszédok egy átlagos kedd reggel nem köszönnek neki vissza és gyanakodva szemlélik, hogy mit akar tőlük. Ő beérné egy „buongiorno”-val a hétköznapokban, néha egy kedves „hogy vagy?”-gyal, szóval neki ne lobogtassák a trikolórt az erkélyről az összetartozás nevében. No, ezen az ellentmondáson jót nevettünk, mert, ugyebár, a másik túlélési stratégia a bajban az irónia, az önirónia, a nevetés, és a humor maga a gyógyszer, amit nekünk, magyaroknak nem kell magyarázni, és amivel hál’ istennek az olaszok is bővében vannak.

Így aztán különösen népszerűek azok a videók, ahol például valaki teljes biciklis szerelésben kerekez körbe-körbe a nappalijában, vagy az a DJ, aki a konyhában a tűzhely fölött szkeccsel és tart rögtönzött partit, meg az a férfi, aki a fürdőszobájában fogódzkodik a zuhanytartó csövébe öltönyben, mert hiányzik neki a reggeli munkába járás a metrón. No meg a rettegő „arckifejezésű” kutyák, akiket a családtagok felváltva hordoznak sétálni, a szerencsétlen párák végkimerüléséig, mert ez az egyetlen módja, hogy valaki az ajtó küszöbét átléphesse, és legalább az utcasarokig elmehessen. 

Mindeközben az adatok továbbra is azt mutatják, hogy egyre nagyobb a baj.

Hétfő óta, tehát alig pár nap alatt megduplázódott a betegek száma, a kórházak tele vannak, az orvosok, nővérek az összeomlás szélén állnak, emberfeletti teljesítményt nyújtva, órákon keresztül a védőfelszerelésben étlen-szomjan, mialatt a szükségleteiket sem végezhetik el, hiszen a fertőzés megelőzése érdekében semmilyen okból nem érintkezhetnek a külvilággal. Közben az új betegek száma még mindig nőttön nő.

Szóval miközben valóban kritikus a helyzet, filozófusok, szociológusok, pszichológusok és politikusok már arról beszélnek, hogy mi lesz utána.

Itt most a szemünk láttára egy paradigmaváltás történik – mondják.

Semmi sem lesz olyan, mint azelőtt

Át fog alakulni a gazdaság, a társadalom, az egészségügy, a munkavégzés módja. David Sassoli, az Európai Parlament elnöke arról beszélt tegnap egy műsorban, hogy Európának ez egy újabb mérföldkő, egy újabb nagyon komoly próba, ahol a különböző államoknak meg kell találniuk az együttműködés és az egymást iránti szolidaritás módját. 

Ott ültek a politikusok és a különböző területek szakértői a stúdióban, láttam rajtuk a szomorúságot és a csalódottságot, amikor arról beszéltek, hogy igazi kézzel fogható segítséget eddig csak Kínától kaptak, nem pedig a többi európai országtól, és tegnap például Franciaország megtagadta a maszkok szállítását Olaszországba. 

Az igazi kihívás abban áll, mint már más esetben is láttuk, hogy Európa a rengeteg ellentét, eltérő szándék és érdek ellenére össze tud-e fogni, egységes lehet-e, össze tud-e tartani.

Ez most az olaszok előtt álló kérdés is, és tartok tőle, ez lesz a kérdés Magyarországon is. Tudunk-e összetartani, önmegtartóztatást gyakorolni a másik ember érdekében, lemondani valamiről a közös jó érdekében, felelősen gondolkozni, empatikusnak lenni? Igen, milliófélék vagyunk, mi, magyarok, mi, olaszok, mi, európaiak. De ennek ellenére lehet-e egységben gondolkozni, legalább akkor, ha bajban vagyunk? És van-e értelme?

Nos, amíg ezt a kérdést meg tudjuk válaszolni, és amíg zajlik a paradigmaváltás, addig is az olaszok énekelnek, együtt zenélnek. Biztos vagyok benne, hogy Olaszország, ha ezen a krízisen és próbatételen túl lesz, még erősebben fog kijönni ebből, mint azelőtt volt. Talán Európa is, ha kiállja az összetartás próbáját.

De hogy ezt a tőlük megszokott eleganciával, kedvességgel, szenvedéllyel és életszeretettel teszi Olaszország, azt kevés más nép mondhatná el magáról. Ahogy abból a rengeteg régióból, konfliktusból, városállamok közti háborúból, szomszédos városok közti rivalizálásból kinőtt az temérdek szépség, amit az egész világ Itália nevéhez társít, és mindenki lelki szemei előtt megjelenik, amikor csak szóba kerül, ahogy a háborúból, a romlásból, a konfliktusokból, a földrengésből,  járványokból kinő a szépség, ez csakis az ő sajátjuk. Ez az ő titkuk. Ez maga az olasz misztérium.

Szentgyörgyi Júlia

Szicília, Olaszország

Kiemelt kép: Ablakukban éneklő lakók Rómában – Forrás: Getty Images/Franco Origlia