-

Nő = anya?

Ma Magyarországon a nők bő kétharmada mondja azt, hogy nőnek lenni jó. Ennek a kétharmadnak pedig több mint a fele pedig nem másban, mint az anyaságban látja e boldogság forrását.

És ezt nem csak olyanok nyilatkozták, akiknek már van gyerekük...

A maradék harminc százalék, akik szerint nem jó nőnek lenni, a túl sok és sokféle feladatot, az egyenlőtlen bánásmódot, a nagyobb teljesítményelvárást hozta fel indokként, de voltak olyanok is, akik a menstruációt a női lét hátrányaként élik meg.

Az anyává válás kétségkívül egy elementáris, meghatározó női élmény. De valahol mégis szomorú, hogy ilyen sokan érzik úgy: csupán az anyaságuk határozza meg a nőiségüket. Ebben, és a szülés képességében mérik le a létük értelmét.

Olyan ez, mintha a nő ősidők óta legfőképpen arra volna predesztinálva, hogy szolgálja ezt a kétségkívül nemes feladatot. És közben ebben a szolgálatban elvész az egyén.

Itt egy infografika a kutatás eredményeivel, csemegézzetek:

grafika: Richter Gedeon

Én = nő

Miközben ezeket az adatokat böngésztem, sokat gondolkodtam a saját nőiségemen. Mert hosszú, hosszú ideig problémám volt vele. Mindig is rövid hajú lány voltam, és klasszikusan „fiúsnak" hittem magam. A frizurám mellé ugyanis határozott természet párosult. Olyannak gondoltam magam, aki keményen helytáll a férfiak világában, nagyon komolyan egyenrangúnak tartja magát velük, és... sosem akartam anya lenni.

Nem állítom azt, hogy jobb lett volna, ha ellenkező neműnek születek inkább. De nagyon sok klasszikusnak vélt női feladatot tagadtam meg magamtól. Például azt, hogy nekem ne segítsen senki, megoldok én mindent egyedül is. Majd megkeresem én egyedül a pénzem, felcipelem önállóan a boltból a sok kilós bevásárlószatyrot, majd élek én egyedül, akkor nem szól bele senki a dolgaimba, és nem akarok anya se lenni, mert egész egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ennyire függjön az életem egy másik embertől, akiért felelős vagyok.

És megkaptam mindent, amit kívántam az élettől.

Olyan a hivatásom, amit nem tekintek munkának, mindent megoldok magamtól, egyedül keresem meg a pénzem, senki nem szól bele a dolgaimba, egyedül cipelem fel a szatyrot is. És már akkor sem tudnék gyereket szülni, ha szeretnék.

De tudjátok mit? Igazából így is nő vagyok. Ez az én választott, személyes nőiségem. Ha belenézek a tükörbe, egy embert látok, aki megvalósította magát, aki kiteljesedik a munkájában, és az egyedüllétében olyan alkotói folyamatokat valósít meg, amelyek boldoggá teszik. Egy egész nőt látok, aki gyermek és társ nélkül is teljes, és ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok soha magányos, mert olykor az vagyok. De a magány nem a szomorúságot és az elveszettséget jelenti, hanem a vágyat, hogy egyszer nekem is legyen majd családom. Ám nem egy külső személytől, a jövendőbeli férjemtől, vagy a meg nem született gyermekeimtől várom a boldogságot. Hanem saját magamtól. Először őt kellett megtalálnom, a saját döntéseimbe, a saját sorsomba oltott nőiségemet. Ami mindenki másétól különbözik.

Mert csak egy önmagával elégedett nő képes arra, hogy boldog gyerekeket neveljen.

Szentesi Éva