„Sosem volt olyan, hogy ne egyszerre kellett volna dolgoznom és gyereket nevelnem” – Interjú Beke Zsuzsával, a Richter Gedeon Nyrt. kommunikációs vezetőjével

–

Kurucz Adrienn/WMN: Miközben ma az a módi, hogy hat–hétévente illik taktikai okokból munkahelyet váltani, te majdnem két évtizede dolgozol a Richternél. Ennyire hűséges típus vagy?

Beke Zsuzsa: Szerintem akkor érdemes váltani, ha az ember már nem elég motivált. A Richter szerencsés hely, mert annyi változás van, hogy nem unhatja meg az ember, szinte már egy másik vállalat ez ahhoz képest, mint ahol dolgozni kezdtem 19 éve. Akkor egy – a régióban meghatározó – magyar cég volt a Richter, ma igazi multinacionális nagyvállalat. Mi innen, Budapestről harminc ország kommunikációját irányítjuk a kollégáimmal: van köztük nyugat-európai, oroszországi, latin-amerikai leányvállalat, nagyon eltérő kultúrák, nagyon eltérő kampányok. Ennek a koordinálása roppant izgalmas. Az sem mellékes, hogy hol, milyen környezetben tölt el az ember nyolc–tíz órát naponta. A Richter unikális munkahely, rengeteg okos ember vesz körül, orvosok, gyógyszerészek, közgazdászok, biotechnológusok, kutatók… Jó közeg, ide szeret bejárni az ember. Mindennap tanulok valami újat még ennyi év után is. A dolgozók Richternél eltöltött éveinek száma átlagosan tíz évnél is több. Sőt a kutatásfejlesztésben olykor egy-egy család generációi váltják egymást. Ez nem véletlen.

KAD/WMN: Úgy tudom, erősen humán beállítottságú, budai, polgári családból jössz, te, a kakukktojás közgazdász.

B. Zs.: Igen, sok generáció óta írók, festők kerültek ki a családból. Nálam a művészeti irány elakadt.

KAD/WMN: Felmérted, miben tudsz te is sikeres lenni, és arra indultál?

B. Zs.:

 Á, nem, az én karrierutam nagyon nem a tervezettségről szólt. Kezdjük ott, hogy 22 évesen anya lettem, 25 évesen pedig másodszorra is. Fel sem merült, hogy ne így legyen, mondjuk, stratégiai okokból.

Tanácsadóként kerültem kapcsolatba a Richterrel, aztán Bogsch Erik, a Richter elnöke hívott a céghez. 28 éves voltam, és nem gondoltam, hogy végül ekkora egységet fogok kiépíteni, mint mondtam, a cég is egészen más volt, menet közben adta egyik feladat a másikat.

KAD/WMN: Mekkora ma a csapat?

B. Zs: Közel húsz emberünk van itt Magyarországon. Minden országban van kommunikációra delegált kolléga, ahol gyártás folyik, ott nagyobb csapat is, és rengeteg alvállalkozó ügynökséggel dolgozunk együtt.

KAD/WMN: Atipikus a karriered abból a szempontból is, hogy a felnőtt gyerekeid mellé nemsokára érkezik egy kistestvér. Mit gondolsz, könnyebb lesz most az anyaság, mint huszonévesen vagy nehezebb?

B. Zs.: A rutin biztos sok mindenben segít majd. Sosem volt olyan időszak az életemben, hogy ne egyszerre kellett volna dolgoznom és gyereket nevelnem. Ebbe a létformába nőttem bele. Tudom, hogy meg kell teremteni a logisztikai hátterét annak, hogy megoldható legyen. Nem aggódom, hogy lesz. Nem is szeretek rágörcsölni dolgokra, ráadásul az elmúlt hónapokban az is kiderült, hogy a páromra is maximálisan számíthatok, akármi is történjen, ez pedig szintén nagyon fontos. Annyi olyan szakma van, amelyben anyák dolgoznak, miért pont vezetőként ne lehetne egyeztetni a feladatokat? Huszonévesen egy csomó mindent lemondásnak él meg az ember, amit negyven felett nem. Ebből a szempontból jobb később szülni.

KAD/WMN: Nem vagy fáradékonyabb?

B. Zs.: Lekopogom, semmi bajom a várandóssággal, sem magas cukor, sem vérnyomásprobléma, ami negyven feletti várandós anyáknál azért gyakori. Azért persze van különbség a 20 évvel ezelőtti állapot és a mostani között. Hangos bulikba például nem vágyakozom. (nevet) 22 évesen egy ilyenről mentem szülni – kis túlzással. De szerencsére az energiaszintem nem csökkent lényegesen.

KAD/WMN: Azért az, mármint energiaszinted eleve magasabb az átlagnál, nem?

B. Zs.:

 A napirendem néha sokkol bizonyos embereket, az biztos. Sokszor voltam fáradt életemben, de sosem éreztem, hogy elérné a patológiás szintet.

KAD/WMN: Mit szóltak az emberek ahhoz, hogy babát vársz?

B. Zs.: A munkahelyi közegben érthetően először aggódtak, hogy mi lesz, de megnyugtatóan kialakítottuk, hogyan fog működni a rendszer, és én hogyan tudom otthonról segíteni. Sokan meglepődtek, de támogatnak, nem voltak negatív visszajelzések.

KAD/WMN: A gyerekeid, gondolom, nem számítottak a kistesóra.

B. Zs.: Nem! Örülnek, de megvan a saját életük. A nagyobbik már diplomás, most pilótának tanul posztgraduális képzésen. A kisebbiket – ő pár hete már nem lakik otthon – most vették fel az ELTÉ-re, mellette válogatott öttusázó. Idejük sincs azon töprengeni, mihez kezdenek majd egy húggal. Nem is várom el, hogy aktív szerepet vállaljanak a gyereknevelésben, de remélem, hogy a nagy korkülönbség dacéra lesz köztük egy jó testvéri viszony.

KAD/WMN: Titkon remélted, hogy lesz egy kislány a nagyfiúk után?

B. Zs.: Nem, semmi ilyesmi nem volt bennem, csak egy dolog érdekelt: hogy egészséges legyen. Amikor megtudtuk, hogy lány, volt is egy fura érzésem is, hogy mihez fogok én kezdeni egy lánnyal két fiú után? Amikor mentem babaruhákat nézegetni, rá is kérdezett az eladó, hogy „nem azt mondta, asszonyom, hogy lány lesz?” A fiúruhákat nézegettem automatikusan. De nagyon izgalmas helyzet lesz, és nőként talán könnyebb lesz megérteni bizonyos dolgokat majd őbenne, mint a fiúk gondolkodásában annak idején.

KAD/WMN: Aggodalom van benned?

B. Zs.:

Rengetegen kérdezték: nem félek? Hogy hogy lesz ez az egész? Nincs bennem félelem, meg fogom tudni oldani. A legrosszabbat azzal tehetjük magunkkal, ha olyan dolgokon aggódunk, ami nem a máról szól, hanem a jövőről. Nem tervezek előre. Azt látom, hogy annyira kiszámíthatatlan az élet. Az aznapból kell kihozni a legjobbat.

KAD/WMN: Ez vagányság vagy bölcsesség?

B. Zs.: Egy normális személyiségfejlődés során az évekkel bölcsebb lesz az ember. Nagy gond, ha nem tanul semmiből.

KAD/WMN: Miből töltekezel a mindennapokban?

B. Zs.: Leginkább az emberi kapcsolatokból. A családból, szeretem, amikor otthon vannak a fiúk, nézünk egy filmet, együtt vacsorázunk, hozzák a barátnőiket.

A baráti kör is nagyon fontos, amely mindig ott van, és nem kell előttük eljátszani semmit, szeretnek, elfogadnak. Állati fontos, hogy önazonos lehess, ne kelljen magatartásformákat magadra erőltetni. A sport is a mindennapok része. Szeretek futni, squash-olok és vitorlázom. Gyerekkorom óta imádom a Balatont, mondhatni, kétlaki életet élünk, minden évszakban lejárunk, a SUP-ot is imádom, úszom is, bár béna vagyok benne, ellentétben a családtagjaimmal. A víz közelsége elképesztően megnyugtató. Hat éve a crossfitbe szerettem bele. Hihetetlen sikerélmény, minden alkalommal ki kell lépni a komfortzónádból, és olyat produkálni, amiről nem is hitted volna, hogy képes vagy rá. Még két héttel ezelőtt is edzettem, nyilván nem súlymellényben másztam kötelet, de 140-es pulzusszám alatt működő gyakorlatokat végeztem.

KAD/WMN: Fontos számodra, hogy vezetőként szeressenek? Vagy a tisztelet elég?

B. Zs.: Fontos a pozitív és támogató közeg, de vezetőnek lenni picit olyan, mint a gyereknevelés, nem biztos, hogy attól szeretnek, ha mindent engedsz. Nehéz a határokat meghúzni, de szükséges. Partnerként kell kezelni a beosztottjaidat, erre törekszem, de van, hogy népszerűtlen döntéseket kell hozni, emberektől kell megválni például a csapat érdekében. Merni kell konfliktust felvállalni, de ezt senki sem szereti, viszont nem lehetsz jó vezető e nélkül. Nem kell feltétlenül jó vezetőnek születni. Tanulható tantárgy!

KAD/WMN: Melyik típus vagy? Tudtad vagy tanultad?

B. Zs.: Az vagyok, aki megtanult sok mindent.

KAD/WMN: Mint például?

B. Zs.: A delegálást. Megérteni, hogy demotiváló, ha mindent én akarok csinálni. Olyan embereket kell felvenni, akikben nagyon bízol. Nem szeretem a tekintélyelvű vezetést, de előfordul, hogy annak van létjogosultsága. A Richter szigorú közeg, hisz gyógyszergyár. Nem része a vállalati kultúrának, hogy ebédszünetben babzsákokon ücsörögjünk és csocsózzunk. De meg lehet találni a módot, hogyan tud mégis rugalmas lenni a keret.

KAD/WMN: Mely tulajdonságokat tolerálsz nehezen?

B. Zs.: Utálom a sunyiságot, a manipulációt. A hibázás oké. Ennyi munka, feladat mellett mindenki hibázik, én is. Fel kell ismerni a hibát, meg kell próbálni korrigálni vagy nem elkövetni többé. Nem bírom viszont a smúzolást, a mézes-mázoskodást, ne taktikázzon senki az egómra apellálva. A lustaságot sem szeretem. Tőlem nagyon messze áll. Nálunk kivetődik a rendszerből, aki nem szeret dogozni. olyan nagy a leterheltség.

KAD/WMN: Mi az, amit nagyon értékelsz?

B. Zs.: A kreativitást, a kitartást, az őszinteséget. És nagyon-nagyon a bátorságot.

Apámtól rengetegszer hallottam, hogy a legnagyobb emberi bűn a gyávaság. A gyáva ember mindenféle megalkuvásra képes. Persze az esztelen vakmerőség és a bátorság között különbséget kell tenni.

KAD/WMN: Édesapád mivel foglalkozik?

B. Zs.: Író, irodalmár, kritikus. A Kádár-rendszer alatt meghurcolták. A rendszerváltás után rehabilitálták. Felvállaltan kritizálta a rendszert. Ellenzékiekkel volt tele a lakás rendszeresen, bömbölt a Szabad Európa Rádió. Börtönben is volt, pedig sokan gondolják, hogy akkoriban már nem börtönöztek be embereket. Apám kitartott az elvei mellett. Azt láttam, nem ijed meg semmitől, pedig ennek nagy ára volt.

KAD/WMN: Ez bizonyára nektek is nagyon nehéz lehetett, anyukádnak és neked.

B. Zs.: Anyukámnak nehezebb lehetett elfogadni, hogy nem marad csendben apa soha, de ötven éve kitartanak egymás mellett. Én pedig láttam gyerekfejjel, hogy valaki egyenes, következetes a retorziók ellenére. A mai napig nem fél kiállni azért, amit gondol, akkor sem, ha ezért nem szeretik bizonyos emberek.

KAD/WMN: Egyfajta lázadás volt számodra a tanulás ezzel a háttérrel?

B. Zs.: Nem, pusztán arról van szó, hogy nagyon kötelességtudó voltam, szorgalmas. Mint a kisebbik fiam. Tíz éve versenysportol és tanul párhuzamosan, eszméletlenül szívós, lehet, hogy ebben van egy kis genetika is.

KAD/WMN: El tudod fogadni, ha valaki nem ilyen, mint ti?

B. Zs.: A nagyfiam például könnyedén vette a dolgokat, amíg rá nem talált arra, ami igazán érdekli. Nagy hiba, ha az ember csak olyanokkal tud együttműködni, amilyen ő maga. A sokféleség jó a barátságban is, a munkakapcsolatban szintén.

KAD/WMN: Az ablakodban fából készült betűket látok, azt formázzák: „smile”? Magadnak írod ki?

B. Zs.: Nem, a vendégeknek, nekem megy magamtól is a mosolygás. (nevet)

KAD/WMN: Van a Richternél egy úgynevezett Főnixprogram: az újrakezdés kapcsán akár magad is a program arca lehetnél, nem?

B. Zs.: Sokkal komolyabb történetekkel kerültek be emberek  a programba, mint amilyen az enyém, hogy vállaltam egy harmadik gyereket a két felnőtt mellé. Elképesztően inspiráló sorsokat, bátor, példaértékű újrakezdéseket tudunk megmutatni. Ezek a nők képesek voltak nem beleragadni az önsajnálatba, újraépítették magukat. Azért is kell beszélni róluk, mert a kutatások szerint jellemző a magyar nőkre, hogy kevés az önmagukba vetett hitük. Akár egy válás is után sokan padlóra kerülnek.

KAD/WMN: Vajon miért?

B. Zs.: 

Sokan talán nem hiszik el, hogy egyedül is életképesek. Rossz modellnek tartom, hogy egy nő kiszolgáltatottá váljon egy házasságban. Van hozzá ideológia, rendszerint, az, hogy „a gyereknevelés mellett nincs ideje karriert építeni”. Ez luxus. Túl sok súly nyomja így a férfi vállát. Nem arra van kitalálva senki, hogy eltartson öt–hat embert. Egy válás pedig nem a világ vége. A betegség, na, az dráma. Egy válás után újrakezdhető az élet.

KAD/WMN: Két gyerekkel, mondjuk, negyven–ötven évesen, nehezen hiszi el az ember talán, hogy fel lehet állni.

B. Zs.: Ezt mondom, hiányzik a hit, a hit abban, hogy kellhet. Sokszor látni, hogy nem működik egy kapcsolat, mégis húzzák 15–20 évig. Ez a legrosszabb életmodell, ami létezik. A társas magány iszonyú, sok ilyet látok. És mire oda jutnak, hogy váltanak, elmegy az idő. Nem mindegy, hogy 30, 40 vagy 50 évesen kezded újra. De a lényeg: a saját attitűdünk a változáshoz, azon rengeteg múlik.

KAD/WMN: „Sok vagyok a férfiaknak, elijesztem őket a sikereimmel”: sok értelmiségi nőtől hallom ezt.

B. Zs.: Nem kell férfivá válni ahhoz, hogy sikeres lehess. Ezt sokan félreértik szerintem. Nem attól ijednek meg a férfiak, hogy egy nő sikeres, hanem attól, ahogyan viselkedik. Tudom, nem trendi, amit mondok, de nekem természetes, hogy megoldom otthon a vacsorát, meg azt, hogy legyen másnap tiszta ruha.

KAD/WMN: Mondhatni, konzervatív szerepmegosztásban éltek a pároddal?

B. ZS.: Nem, az a kapcsolat, amiben most élek, nem ilyen. Belülről fakad, hogy saját feladatomnak érzem, hogy legyen a hűtőben ennivaló.

KAD/WMN: Akkor is, ha 14 órát dolgoztál aznap?

B. Zs.: Ahogy a párom is. De nekem könnyebb megoldani a beszerzést, rutinosabb vagyok. Ez nem jelenti azt, hogy a párom sosem vásárolna, vagy ne kellene megosztani a feladatokat. De egy svéd modell nem adaptálható pillanatok alatt.

KAD/WMN: Természetesnek vesszük, hogy egy sikeres, elfoglalt férfinak „hátországa” van, azaz a felesége átveszi a háztartást meg a gyereknevelést. Vezető pozícióban lévő nők esetében ez nem jellemző, bár megesik persze.

B. Zs.: Messziről indultunk. Látom, hogy az a kampány, ami sikeres skandináv piacokon, kudarcra lenne ítélve Olaszországban vagy akár nálunk. Nem is olyan régen még válni is ciki volt, innen nagy utat kell bejárni addig, hogy a férj is otthon maradhat a gyerekekkel, de elindultunk ezen az úton. Én nagyobb problémának látom, hogy sok ismerősöm azt mondja, nem enged a gyerekei közelébe senkit.

Nekem segített a mamám, volt bébiszitterünk, családtaggá vált, és bennem húsz éve sem merült fel, hogy ne vegyek igénybe segítséget. Ki merem jelenteni, hogy nem rontotta el kicsit sem a gyerekeimmel való kapcsolatomat az, hogy kevesebbet voltam otthon, mint egy háztartásbeli.

KAD/WMN: Van egy privát missziód, a FEME. Mesélnél erről kicsit?

B. Zs.: A Felelősen Magadért Egyesület, amelynek az egyik alapítótagja vagyok és ügyvezető elnöke, olyan nőgyógyászati témákra alapított betegszervezet, melynek célja egyrészt az egészségfejlesztés, egészségnevelés és egészségvédelmi célú felvilágosítás egyes nőgyógyászati betegségek kapcsán, többek között mióma és a női meddőség felismerése, megelőzése és gyógyítása területén. Másrészt olyan közösséget kívánunk létrehozni, ahol a nőiséget, a női egészséget érintő témák nem számítanak tabunak, ahol a női élet több generációt átívelő kérdéseiről őszinte, szakmai kommunikáció érhető el. Nyugat-európai piacokon jó példákat láttam arra, hogy a nőgyógyászati témában mozgó betegszervezeteket a szakmai és politikai döntéshozók partnerként és tényezőként kezelik a nőgyógyászati kérdéseket érintő szakmai protokollok kidolgozása során, kikérik a véleményüket, jó lenne egyszer itthon is ide eljutni.

KAD/WMN: Volt a Richternek egy nagyon sikeres Aranyanyu-díja, szintén egészségügyi kapcsolódással. Mi történt vele?

B. Zs.: Túlnőtte a Richtert. Hét év után azt éreztük, szinte országos mozgalommá vált, a vállalati célokhoz igazított kereteket kinőtte. Ezért létrehoztunk egy új díjat, a Richter Anna-díjat, amely közösségeket támogat, nem személyeket. Visszatértünk a gyökerekhez: az oktatáshoz és az egészségügyhöz, e két erősen forráshiányos terület áll igazán közel hozzánk. A díj üzenete az a mának, hogy „hajrá, teremtsünk együtt klassz dolgokat!” Richter Anna, az alapító felesége száz évvel ezelőtt is fontosnak tartotta a helyi közösségek támogatását. Nem nevezték még ezt a törekvést CSR-nak vagy fenntartható fejlődésnek. Csak jó szívnek.

Kurucz Adrienn

Képek: Benkő M. Fanni