Az egyik ok, amiért sosem akartam Londonban élni, az az időjárás volt. A másik meg, hogy még sosem jártam itt, semmit nem tudtam róla, és butaságokat gondoltam, mint általában az emberek az olyan dolgokról, melyekről semmit nem tudnak.

Amikor először osztottam meg felhőzeti kételyeimet itt élő barátnőmmel, rögtön azt mondta, hogy ha ez döntő érv, akkor jöjjünk nyugodtan. Szó sincs arról, hogy itt állandóan esne az eső, és mindenre szürke függöny borulna. Ez megnyugtatott, úgyhogy pakoltunk, és jöttünk. Idén januárban. A tél kellemes csalódással telt. Voltak persze borongós napok, esett ez-az az égből, de rendszeresen megsimogatott minket egy-egy napsugár, úgyhogy rendben volt a lelkünk és a D-vitamin szintünk is.

Március, áprilisban már elővettük a rövid ujjút, kis gatyát. Volt, hogy 26 fokig is felkúszott a hőmérséklet. Meg is rémültem, nehogy kánikula legyen itt nyáron, mert én bizony az a fajta napelemes ember vagyok, aki nem viseli túl jól a meleget. Értitek? Süssön, sokat, de azért ne perzseljen, csak hagyjon levegőzni. Mint egy meteorológiai Borsószem királykisasszony...

Itt épp ilyen volt a tavasz és a nyár eleje. Imádtam, hogy nem kell úsznom a saját izzadságomban abban a percben, amint kiteszem a lábam az ajtón. Hogy a nyár közepén is tudok picit sminkelni, mert nem folyik le minden a fejemen. Nem azt érzem: a puszta létezés is annyira leterheli a szervezetemet, hogy egy jégkamrában várnám ki a szeptembert.

Augusztusban otthon voltunk két hetet, ami hatalmas kontraszt volt. A 38 fokban szinte fuldokoltam.

Már itt sejtettem, hogy kezd átalakulni a hőérzetünk, de az otthoni cseppfolyóssá olvadásunk után, semmi kétely nem maradt bennem. Ujjongva szálltunk ki a gépből Londonban a 21 fokos szitáló esőben.

Míg július végén kellemes, enyhe nyarat hagytunk itt, augusztus közepén már őszre tértünk vissza. Azóta a 20 fok körüli nappali hőmérséklet szinte állandósult, és egyre gyakrabban hullik valami folyadék az égből. A rövidnadrág a szekrény mélyére került, rövid ujjút is csak elvétve tudunk felvenni.

Az augusztus és szeptember igencsak közelítette azt a képet, amelyről azt gondoltam, hogy az egész évet jellemzi. Az a szerencséje az időnek, hogy hiába esett négy-öt napig minden nap, olyan nagyon ritkán fordult elő, hogy reggeltől estig bámultuk volna az ablakon versenyző esőcseppeket. Talán három egymást követő nap volt a leghosszabb idő, amíg nem tudtunk kimenni egyet játszóterezni vagy sétálni, amúgy minden nap lehetett olyan időszakot találni, amikor pici nyugalom volt odafent, és jó esetben még a Nap is megmutatta magát.

dórival londonban

Egy kétéves gyerekkel, viszont három nap négy fal között egy örökkévalóság, főleg, ha épp szünetelnek a playgroupok. Mi mást tehettünk volna, meg kellett barátkozni az esővel. Eddig nem volt rajtunk kényszer, mert mire elszántam volna magam arra, hogy felülkerekedjek a csapadékkal szemben érzett sértettségemen, rendszerint megjavult az idő. Már az áprilisi szülinapomra megkaptam a nagyon vágyott ezüst gumicsizmámat, hogy igazi londoninak érezhessem magam, de hiába, augusztusig a dobozában várta a bevetést. Most viszont végre előbújhatott a szekrény mélyéről, és megbarátkozhatott a londoni pocsolyákkal.

Megkönnyítette az ismerkedést az a tény is, hogy

itt bizony nem áll meg az élet attól, hogy esik. Ugyanannyi autó van az úton, ugyanúgy jönnek-mennek babakocsival, kerékpárral, a futók sem halasztják el a napi edzést egy kis víz miatt.

Így hát Barnabás is megkapta első pár gumicsizmáját, vízhatlan nadrágját és esőkabátját. Uccu neki, megyünk, ha esik, ha fúj.

Egy baráti reggeli volt a vízválasztó. Szó szerint. Előre megbeszéltük a találkozót, de aznap persze szakadt az eső. Londonban eső miatt lemondani egy reggelit? Ugyan már. Felvettem az esőkabátot, a gumicsizmát, Barnabáson is debütált az övé, majd felkaptam vízhatlanná varázsolt szuszogó, kis csomagot a hátamra, és elindultunk a megbeszélt helyre. Mivel negyed órányi sétára voltunk, egyszerűbbnek tartottam a hordozót, minthogy a hatalmas babakocsival keljek át a kihelyezett La Manche csatornákon. A hordozónak csak egyetlen veszélye van; hogy még mindig nagyon könnyen elalszik benne a gyerek. Egy tíz kilós súly esetében ez a tény már nem annyira romantikus, mint amikor még fele ekkora súllyal órákat sétáltam vele, és örömtáncot lejtettem, hogy milyen sok mindent el tudtam intézni, míg aludt.

Mostanában már inkább próbálom elkerülni, hogy rajtam aludjon el. Odafelé még kibekkeltük valahogy, de visszafelé menthetetlen volt a helyzet. Öt perc után éreztem, ahogy elernyed a hátamon, és egyenletessé válik a légzése. Szakadó esőben, három réteg ruhában beöltözve. Na, ezt a helyzetet, hogy oldjam meg? Nem tudom úgy levenni, hogy ne ébredjen fel, ha viszont felébred, lehetetlen visszaaltatni, főleg azután hogy kihámozom a több réteg ruhából. Sétálni nem tudok vele, leülni sem, hiszen a hátamon van.

Egyetlen megoldás maradt: a fekvés.

dórival londoban

Hazaértem, lerúgtam magamról a gumicsizmát, és vizes esőkabátban, gyerekkel a hátamon ledőltem az ágyra. Kábé negyven percig feküdtünk így. Barnabás remekül kipihente magát, nekem meg volt egy a tökig izzadós élményem Londonban, és megtanultuk, hogy egy kis esőtől nem áll meg az élet.

Maximum fekszik egy kicsit.

Pásztory Dóri