Az utolsó szeptemberi nap sütött be az erkély felől. Azt üzente, nesztek, még élvezkedjetek bennem, nemsokára elmegyek. A kikapcsolt TV képernyőjén visszatükröződött a körvonalam, ahogy ülök az asztalnál és írok, mint egy bolond, akinek nincs más dolga, aki nem is tudja a világot máshogyan elképzelni. Megláttam magam, mint egy eszelős, aki most döbben rá a küldetésére, az életére. Néztem a szobát, amely egyszerre tele lett mindennel. A sors ott állt előttem, nem toporgott, hanem egyenesen, feltartott fővel nézett felém, és tudta, miért jött. És ekkor azt mondta helló, de mindezt úgy ejtette ki, mint a külföldre szakadt hazánkfia, aki feszült figyelemmel ügyel a helyes kiejtésre.

Visszagondoltam az időre, ami mögöttem volt, az évekre, melyek csordultig tele voltak emlékekkel. A szobában alakok tűntek fel egyszerre, olyan tisztán és fényesen láttam őket, mint soha azelőtt. Ott volt a nappaliban addigi életem összes szereplője, egykori szerelmek, barátok és haragosok, el nem temetett halottaim. Olyan szépen álltak egymás mellett. Erős közük volt egymáshoz, mindegyik lelkén akadt egy finom karcolás, amit én hagytam rajtuk. Vagy jót, vagy rosszat, ki tudja, ezt csak ők érezték. Egyszerre mindennek értelme lett. Olyan veszélyes türelemmel vártak ők engem egykor, és olyan veszélyesen várakoztam közben én is, hogy megijedtem. Pedig nem volt benne semmi ijesztő. Egyszerre rend lett a világban, bennem.

Idejött Isten és megtapsolt, erős kezével rájuk mutatott, hogy nézd, ezek a te halottaid.

Békét éreztem és megváltást. Olyan erővel ragyogott a nap, hogy egy pillanatra azt hittem, megint nyár van, és visszajött az a nehéz forróság, ráült a tüdőmre és nem eresztett. Végtelen nyugalom volt körülöttem. A bútorokban, a könyvekben, a napban, a parányi részletekben Isten lakott, és  én is vele lehettem. Isten ott volt bennem, akkor is, most is.

Aztán eszembe jutottál, és megtudtam egy fontos dolgot, amit addig magamnak sem mertem bevallani. Téged vártalak egész életemben, az összes ember, mind azért volt, hogy tanuljak, hogy kijárjam az iskolát, és felnőtt legyek, felnőjek hozzád, egy érzéshez, ahhoz, amely kettőnk között törvényszerű és annyira egyértelmű. Olyan erővel tudtam, hogy veled kell élnem... abban a pillanatban, ha ledobtak volna mellém egy bombát, akkor sem ijedtem volna meg, mert ott voltál nekem, a szívemben és minden sejtemben.

Te lüktettél az ereimben, és olyan erőt kaptam tőled, amivel mindent túl lehet élni. Hát ezért akarta Isten, hogy életben maradjak. Hát ez volt az ok, amiért nem engedett meghalni.

Amikor a legsötétebb fájdalomban hemperegtem, mint egy eszelős, ezt kértem tőle: Istenem, add, hogy megtaláljam, hogy nekem is lehessen családom, hogy megláthassam egyszer a gyerekeim arcában önmagam. Ez az oka, hogy túléltem mindent, hogy élek ma is, sokkal jobban, és sokkal komolyabban.

Látod, milyen egyszerű? Csak kérni kell!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Hlib Shabashnyi