Sokszor kérdezgetnek bennünket a terveinkről akár az élethelyzetünkkel, akár a gyerekneveléssel kapcsolatban. Meddig tervezünk Londonban maradni? Mikorra tervezzük a hazaköltözést? A gyerektémában pedig az állandó érdeklődés: meddig tervezek otthon maradni vele? Mikor tervezem abbahagyni a szoptatást? Mikorra tervezzük a szobatisztaságot? Mikor megy bölcsibe, oviba, egyetemre, és meddig alszik velünk?

Nekem pedig nincsenek válaszaim. Ha valamiben változtunk az elmúlt egy évben, az leginkább az, hogy nem tervezünk. Elhatározunk, mérlegelünk és döntünk. Adott helyzetben, adott kérdésről.

Nem nyomasztjuk magunkat saját magunk által felállított elvárásokkal. Megpróbálunk a jelenben élni, és nem feláldozni a „mostot” a „majd” oltárán.

Ezt az érzést a külföldre költözés szabadította fel bennünk. Tudjuk, hogy képesek vagyunk beilleszkedni egy új helyen, bármennyiszer kell össze, majd újra kipakolni a cuccainkat, és főleg konszenzusos döntést hozni az elénk sodort helyzetekben. Érveket, ellenérveket felsorakoztatni, véleményeket összehangolni, vállalni a döntéseink következményeit abban a tudatban, hogy bármikor újragondolhatjuk, és a következmények fényében új döntéseket hozhatunk.

Ez egy nagyon erős csapatépítő tréning volt, és simán bele mertünk ugrani. Nem tudtuk, hogy a ránk váró kihívások erősítik vagy gyengítik az egységünket, de vállaltuk a kockázatot. Megérte. Újabb (különösen) mély közös élménnyel és kapoccsal gazdagodtunk.

Most nagyon jól érezzük magunkat Londonban, nagyon jó kis életünk van itt, amelyben rendszeresen látjuk a szeretteinket, mert belefér nekik és nekünk is, hogy hozzánk jöjjenek, hogy hozzájuk menjünk. Ha ebben változás történik, akkor majd arra reagálunk, de nem gondolkodunk évszámokban, időintervallumokban.

Barnabással kapcsolatban annyi mindent terveztem mielőtt megszületett. Többek között, hogy én aztán tutira nem fogom igény szerint szoptatni, sosem alszik velünk, sosem lesz cumi a szájában, és cukros ételt majd a 18. szülinapján kóstol először. Mondanom sem kell, hogy ezekből semmit nem valósítottam meg. Könnyű tervezni a gyereknevelést, amíg az ember könyvekből olvassa, és a szomszéd húgának a sógorának a gyerekéről  hall rémes és mérsékelten szörnyű történeteket, aztán megszületik egy kis önálló személyiség, és beindít egy olyan érzelmi hurrikánt, amely  minden tervet elsöpör. Már nem emlékszem, mikor jött ez az a pont, de eldöntöttem, hogy nem nyomasztom magam az elvárásokkal, az előre elképzelt nevelési elvekkel, hanem elkezdem figyelni azt a kis egyéniséget, aki megszületett belőlünk, és minden döntésemet hozzá igazítom. Nem a szomszéd gyerekéhez, nem a példagyerekhez az okoskönyvben, hanem hozzá. Ferenci Barnabáshoz, az egyszerihez és megismételhetetlenhez.

Felemelő érzés volt elengedni az elvárásokat, és elkezdeni élvezni, hogy nap mint nap csodálhatom, amint felnő a gyerekem. Nem tervezek már semmit vele kapcsolatban, csak figyelem, segítem, támogatom abban, ami neki a legjobb.

Ugyanígy vagyunk az életünkkel is. Magunkra szabjuk a környezetünket, és igyekszünk megtalálni azokat a helyeket a világban, ahol az adott életszakaszunkban és a lehetőségeinkhez képest a lehető legjobban érezzük magunkat.

Ez néha hosszú beszélgetéssel, vitával, rágódással, kockavetéssel járó folyamat, ezen keresztül egy kicsit még jobban megismerjük egymást.

Ez alól egy kivétel van: az egészségünk. Az egyetlen fix dolog, amit tervszerűen valósítunk meg. Vigyázunk magunkra. Időt és pénzt fordítunk arra, hogy a szűrhető betegségeket megelőzzük. Felelősséggel vagyunk a testünk iránt, inkább vizsgálatokra járunk, mint kezelésekre. Igyekszünk megtalálni az egyensúlyt az egészséges és az „élményétkezés" között. Barnabást is úgy próbáljuk bevezetni az ízek határtalan világába, hogy természetes legyen neki a változatos, izgalmas, de közben egészséges táplálkozás. Ez egyébként itt sokkal könnyebb, mint Magyarországon volt. Az alapanyagok, kulináris tradíciók sokszínűsége nap mint nap tágítja a látókörünket ezen a téren is.

Szeretjük egymást, figyelünk egymásra, vigyázunk egymásra.

Ezek a terveink, minden más változó.

Pásztory Dóri