Te mire vágytál gyerekként?

Úszik tovább arcomról a mosoly, bele az este csöndjébe. Azon töprengek, hogy nekem mennyi vágyam is volt gyerekkoromban. Milyen vágyak? Milyen álmok? Kicsik, nagyok? Mit szerettem volna? Na, ja, volt ezer. De melyek azok, amelyek a felnőtt életemre is hatással voltak? Beteszem a maradék rizst egy üvegtárolóba, lezárom a dobozt, nyitom a hűtőt.

Igen, mint például ilyen vicces, praktikus dolgok. Hogy egyszer olyan hűtőm legyen, mint a reklámokban; ahol tisztán, átlátszó tárolókban sorakoznak a gusztusos kaják. Semmi rossz hűtőszag, lefittyenő sarkú zacskós tej. Vagy amikor megfogadtam, hogy ha nagy leszek, akkor szép ágyneműim meg törölközőim lesznek, nem szedett-vedett, innen-onnan megörökölt garnitúrák. Az is rendben lesz, ami nem látszik. Hah, kelet-európai gyermekkor.

Elképzeltem, hogy egyszer majd lesz egy kertem. Iskolába menet egy öreg kertes ház mellett vezetett az utam, a kerítés mentén bekukucskálva szőttem különféle történeteket, hogyan élnék itt. Vágytam saját szobára, saját térre, hogy ne kelljen az öcsémmel – mint ahogy minden máson is – osztozkodni. Hogy akkor feküdhessek le, amikor én akarok, és akkor keljek, amikor én akarok. Hogy ne kelljen télen se vastag harisnyanadrágot húzni a nadrág alá. Hogy elhiggyék, tudom, mikor fázom és mikor nem.

Megfogadtam, hogy ha egyszer gyerekem lesz, nem fogom szekálni (még kedvesen évődve sem) a teste, az adottságai miatt. Engem a egész család folyton azzal szekírozott, hogy húzzam ki magam, mert „gönye” vagyok. Az önbizalmam erősítése helyett a púpom eltüntetésén fáradoztak. Otthon seprűnyéllel a karom alatt kellett közlekednem. Miközben engem kiskamaszként a púpom valójában sokkal kevésbé zavart, viszont mennyire szeretettem volna nem lógós ciciket, lapos hasat, csupasz lábat! Menő ruhákat és egy szerelmet. Akivel – ahogy a barátnőim – végre kipróbálhatom, milyen csókolózni.

Mennyiszer vágytam rá, hogy úgy éljünk, hogy ne legyen képmutatás a családunkban! Hogy ne bántsuk egymást. Ne beszéljünk mások háta mögött. Hogy komolyan vegyenek, hogy tiszteletben tartsák a gondolataimat, a félelmeimet, a privát szférámat. Hogy ne kelljen olyan dolgokat csinálnom, amiket nem akarok; ne kelljen olyan társaságban lennem (unalmas családi, vagy más felnőtt programokra), ahova nem akarok, hogy ne kelljen a szüleim haverjainak az idegen gyerekeivel játszanom. Hogy ott lehessen hagyni az utolsó falatot a tányéron.

Emlékszem, hogy mennyire tudtam ízekre vágyni. Főtt kukoricára, vattacukora a strandon, kaszinótojásra a Jégbüfében, csalamádés hamburgerre a buszmegállóknál… vagy például a négercsókra... Ez utóbbira hetekig spóroltam a zsebpénzem, és egy ültő helyemben ettem meg mind a hatot.

Arra még mindig vágyom, hogy egyszer majd legyen egy nagy ablak a fürdőszobámon.

Mennyi jelentéktelen, végtelenül privát kívánság, amelyek ott, akkor, csak nekem voltak fontosak.

Vajon nekem is ugyanannyira súlytalannak tűnnek – vagy maradnak – akár teljesen észrevétlenek a gyerekem vágyai, mint az enyéim a szüleim számára annak idején?

Olyan dolgok iránt, amelyekre lám, én is hogy emlékszem, évtizedek távlatából. Nem lehet, hogy ő ugyanazt éli meg, mint én, hogy nem figyelünk rá, nem jól figyelünk? Mennyi privát vágyunk van egy élet során, hülyeségek és fontos dolgok? Mert hát, ki dönti el, hogy fontos, és miért?

Hiába nem vesz komolyan a környezetem, nem hall meg az apám, az anyám, vagy csak legyint kedvesen lemondóan: „majd kinövöd!” Nekem attól az még fontos. Mert ez rólam szól. Én a saját életemben hiába vártam volna a privát vágyaim beteljesülését másoktól. De ha más családom lett volna, akkor se biztos, hogy bárki az égvilágon rajtam kívül érthette volna, hogy milyen napokon át sóvárogni, a nyelved hegyére elképzelni a kirakatból rád mosolygó plasztik négercsókokok ízét.

Nem lehetek egy életen át „kicsit csalódott”, mert a másik nem találja ki, hogy mi is a titkos vágyam.

Be tudom azt tenni a pozitív dolgok „költségvetésébe”? Túl tudok lépni a szülői ház leminősítő üzenetén, minthogy „fontosabb dolgok is vannak az életben”? Tudom magam és a vágyaim kellően komolyan venni? És ezt semmi másért, csak azért, mert milyen jó érzés is megélni, hogy teljesülnek a vágyaink! Akár a szexben egy orgazmus; átélni, hogy amire vágytam, most, íme, itt van, és testemet-lelkemet átjáró örömmé változik.

A gyerekkori álom kellően közhelyes toposz, nincs amerikai film nélküle. Mégis, mintha a saját életünkben remekül sikerülne reflektálatlanul hagyni ezt a dolgot. Nem komolyan venni, elfeledkezni a saját gyerekkori vágyainkról. Vagy éppen foggal-körömmel ragaszkodni hozzájuk. Akkor is, amikor magának a vágynak már valójában hűlt helye, és csak a ragaszkodás jön velünk éveken át. Vagy mások vágyait „kölcsönvenni”, azokkal azonosulni éveken át. Miért arra a főiskolára, egyetemre jártam, ahova, miért ott dolgozom, ahol, kinek a szeme szerint választottam a társam, kinek a kedvéért szültem gyereket? Kinek a vágyai ezek, és mi lesz velük? Mert nem mindig triviális felismerni, hogy valójában ez az apám, anyám, a barátnőm vagy a férjem vágya.

Hányszor nem sikerül jól eltalálni az arányokat! Büntetem a gyerekem, mert nekem sem sikerült valami annak idején. Járatom zongorázni, balettra, boxra, mert anno én is azt szeretettem volna. Pedig ezek az én privát vágyaim, az én dolgom dönteni a sorsukról.

Hogy beteljesülnek, vagy elengedem őket, az csakis az én felelősségem. Nem várhatom mástól, hogy teljesüljenek, nem projektálhatom őket másra, nem büntethetek mást, amiért nem teljesültek. Elég nehéz elképzelni, de még a hozzánk legközelebb álló személyek is általában más dolgokra, más ízekre, más érintésre vágynak.

Azon gondolkodom, hogyan tudnám jól segíteni a gyerekemet abban, hogy ő majd ne veszítse el ezt az arányérzékét. Hogy később ne legyen emiatt frusztrált, boldogtalan. Hogy felismerje a vágyait, fel merje vállalni őket, és tudjon tenni érte, hogy azok teljesüljenek. Ráadásul azt is felismerje, ha teljesültek, és tudjon nekik örülni. Mi a dolgom szülőként? Milyen eszközöket tudok adni a kezébe? Tudok-e például jó példával elöl járni? Mondjuk, az én gyerekem az orrom alá is dörgöli, ha az ő világát megpróbálom az én értékeimmel felülírni. Igen, az tök jó, hogy vágyik egy Lamborghinire, de én nem fogok tudni venni neki egy sportautót. Ha lenne rá pénzem, akkor se tenném. Ez az ő vágya, neki kell elérnie. De ez valami, ami motiválhatja, amiért akarhat tanulni, dolgozni, és aztán majd kiélvezheti a száguldás minden pillanatát.

A vágyaink önmagukban is fontosak. De én legalább ilyen fontosnak gondolom, hogy képesek legyünk a vágyaink megvalósulásáért magunk is tenni, felelősséget vállalni értük. Sokáig azt hittem, hogy itt valami ellentmondás van. A vágy luxus; a tanulás, a munka, a dolgok elvégzése után következik, ahogy sokáig én magam is mások után következtem. Most már máshogy gondolom. Egészen más a tanulás, a munka, a dolgok elvégzésének, a másokhoz, a világhoz való viszonyomnak a minősége, ha az egybeesik a saját vágyaimmal. Ha a vágyaim motiválnak, ha számomra örömteli mindaz, amit csinálok. Még így is marad épp elég kompenzálás, kihagyott lehetőség, csalódás a kosaramban. De mégsem a frusztrációk, a besült vágyak, borítékolt csalódások rajzolják meg az életemet. Tudok örülni, megélni, töltekezni… és aztán új dolgokra vágyni. Az örömeim nem másoktól függnek, nem egy konstans várakozás az életem. És ez éppúgy vonatkozik a sportautóra, mint egy jó töltött káposztára… vagy, hát, a pajzán vágyaimra.

 Mester Dóra Djamila