–

Lassú élet-halál tánc

„Fokozatosan megyünk bele az életbe, és lassan távozunk” – mondta a múltkor egy ismerősöm, amikor arról mesélt, hogyan asszisztálta végig öreg szüleinek az apránkénti leépülését, majd elmúlását. Nagyon szép gondolatnak éreztem, és nagyon igaznak. Szerencsésnek tartom magamat, hogy végigkísérhettem az imádott nagymamámnál is ezt a folyamatot. Sokkal könnyebb volt őt elengednem, meghittebb és elfogadóbb volt a gyászfolyamatom is, hogy látogattam őt a vége felé szinte minden nap. Láthattam azt, ahogy komótosan megy ki belőle az élet. Emlékszem, a halála előtti napon – akkor voltam nála utoljára – ültem az ágya mellett, és magamban mondtam neki: „most már elmehetsz nyugodtan. És majd találkozunk odaát. Ott, ahol megbeszéltük.” 

Régi megállapodásunk volt ugyanis, hogy ha már mindketten az örök vadászmezőkön vagyunk, majd ott is rendszeresen összeülünk egy kávéra, méghozzá a piac sarkában – ez mindkettőnk kedves elfoglaltsága, az enyémet természetesen tőle örököltem. Afelől pedig egyikünknek sincs kétsége, hogy a túlvilágon van egy rendes kávézóval is ellátott piac (remélem, árulnak arrafelé tisztességes lángost is, sok fokhagymával). 

„Lassan távozunk az életből” 

– ez visszhangzott a fejemben akkor is, amikor Lisa Ridzén Darvak vonulása című regényét olvastam. A könyv ötletét Ridzén nagyapjának házigondozói adták, pontosabban az üzeneteik szövegei, amiket egymásnak, illetve a családtagoknak hagytak. Ilyesféle rövidke jegyzetek megjelennek a kötetben is két fejezet között: pár sorban leírja a gondozó, mi történt aznap, mit evett a rájuk bízott idős férfi, Bo, miről beszélgettek és milyen hangulatban van. Kívülről nézve nem sok minden történik Bo életében: teszi egyik napot a másik után, el-elszundikálva nappal is a konyhapadon. 

Belül azonban sok vihar dúl benne.