Iliás-Nagy Katalin: Reklamáció

–

Nem erről volt szó! 

Úgy volt, hogy majd jól kiegészítjük egymást. Vagyis hogy te egészítesz ki engem. Hogy én ugyanaz leszek, aki voltam egykor, csak kiteljesedem, kivirágzom melletted, most aztán igazán egésszé válok és nem lesz többé hiány- vagy zárójel az életemben, minden szépen a helyére kerül. Hogy bár egy újabb fejezetet nyitok, ez a fejezet mégsem igényel plusz helyet, újabb oldalakat, szépen elfér, elférsz a sorok között, a lábjegyzetben, a margón, tudod, ott, ahova az ember a gondolatait írja lelkes főiskolásként a könyvtári könyvekbe. 

Igen, arról volt szó, hogy az élet ugyanúgy folyik tovább, mint korábban, csak már te is ott leszel velem, hogy bár megőrizzük önmagunkat, együtt mégis többek leszünk. 

Hogy többé nem mardos magány, együtt töltünk minden napot és minden éjszakát. Nézem, ahogy alszol, rebbenő szempilláidat, szád szép ívét, hallgatom a sötétben szíved dobbanását. Az édes álmok után, boldogan és kipihenten ébredek, mosolyodat látva meg először. 

Néha, egy kis időre, persze, el kell válnunk, hogy ki-ki tegye a maga dolgát. Én a szokásos módon asztalomhoz ülök, tudod, ez a kedvenc helyem a lakásban, bár csak egy egyszerű konyhaasztal az ablak alatt, mégis az alkotás legszentebb tere, hiszen azzá tettem az évek során. Itt írok, talán nem annyit, mint korábban, mégis annak tudatában, hogy munkámnak most még inkább jelentősége, súlya van, mert mostantól neked, érted is alkotok. 

És te? Te mindeközben meghúzódsz a háttérben, csendben figyelsz, büszkén arra, hogy neked ilyen nő adatott. Nem mondod ki, képtelen vagy rá, de tudom, hogy én vagyok a mindened. Áradok, kiteljesedem, megvalósulok, s mindeközben, bár ma már nem elvárás ez egy nőtől, még az otthonunk is ragyog. Mert melletted mindezekre képes vagyok.  

Igen, erről volt szó. És kezdetben így is volt minden. 

Emlékszel az első néhány napra? Az újdonság varázsára? Az átvirrasztott éjszakákra? Ahogy mellettem feküdtél, az ölemből felnéztél rám? Ahogy a folyosókon csendben osontunk és a lemenő nap fénye a falra dobta árnyékunkat? Emlékszel, milyen gyönyörű voltam akkor? A hajam dús és csillogó, az arcom csupa pír a boldogságtól. 

Aztán mindez elmúlt. Hazatértünk és jöttek a hétköznapok, és te egészen megváltoztál, rád sem ismertem. Próbáltam megfejteni, mi bajod, mi lehet a gond. Fürkésztelek, lestem az arcod, tested minden rezdülését.

Néha már úgy éreztem ismerlek, jobban ismerlek, mint önmagamat. Aztán megint történt valami, ismét megváltoztál. Egyik kétségbeesésből a másikba estem. Féltem. Féltettelek. Féltettem magunkat. Én is megváltoztam. Tudtam, de képtelen voltam tenni ellene. Nem aludtam, nem ettem, vagy ha ettem is, csak úgy kutyafuttában. Az alkotás? A ragyogó otthon? Ugyan kérlek! A konyhaasztal ragad, a mosogatóban halomban állnak az edények és nekem nincs egy épkézláb gondolatom. A mozgás? Na igen, a mozgás. Mondtam, hogy én nem leszek az a nő, aki ha révbe ért, elhanyagolja magát. Ehhez képest hetek óta elő sem vettem a jógamatracot. Persze, nem neked csinálom, mégis, vigyáznom kell, ha nem is az alakomra, mert tudom, hogy ezt te nem várod el tőlem, neked mindenhogy jó vagyok, de az egészségemre. Vagyis mégiscsak miattad! 

Végül már csak egyetlen dologhoz tartottam magam, ez az egy szent volt és sérthetetlen: hogy minden vasárnap hajat mosok. Mert ennyi jár nekem. És ennyi neked is jár. Ehhez képest nézd meg, mi van most, hogy mivé lettem. Itt ülök zsíros hajjal, pizsamában a kanapén, nagykanállal eszem a pudingot, és rád várok. Várom, hogy felébredj. Hogy rám mosolyogj. Hogy érezzem szükséged van rám. És igen, érezni akarom, hogy én vagyok a mindened. Hogy függsz tőlem. Hogy nélkülem képtelen lennél élni. És tudom, hogy valóban képtelen is vagy. Hát ez az, amibe bele lehet őrülni! 

Igen, ki kell, hogy mondjam: nem erről volt szó! De azért ne haragudj rám, hogy ilyen vagyok, és ugye tudod, hogy mindezek ellenére nagyon szeretlek, drága kisfiam?

Iliás-Nagy Katalin