–

Milanovich Domi/WMN: Azt mondják, szinte mindenkiben van egy könyv, a másodikat viszont lényegesen nehezebb megírni. Te is így tapasztaltad, főleg a Mély levegő sikere után? 

Halász Rita: Nekem az volt a szerencsém, hogy amikor a Mély levegőt elkezdtem írni, már megvolt ebből a könyvből 50 ezer karakter. Még gondolkodtam is, melyikkel jöjjek ki először, és végül a Mély levegővel indultam, de világosan láttam, hogy a Betonba hímezve lesz a következő. Csak az volt a kérdés, mikor készülök el vele. Míg a Mély levegőnél a történéseket korán tudtam, és inkább a főszereplő, Vera hangjára kellett rátalálnom, addig itt az elbeszélő, a fürdőkádban ázó Fruzsina hamar beszélni kezdett hozzám, de még jó ideig nem tudtam, ki ő, és hogyan jutott oda, hogy elhagyott menyasszonyként Jézust várja. De emellett persze munkált bennem az is, hogy megmutassam – saját magamnak is –, hogy nem egykötetes szerző vagyok. Ráadásul közben az életem eléggé megváltozott, megszületett a harmadik gyerekem. 

M. D./WMN: Milyen volt kisbaba mellett könyvet írni?

H. R.: Ez nagyon más helyzet volt, mint legutóbb. A Mély levegő idején a lányaim óvodások, kisiskolások voltak, az írás pedig egy láthatatlan tevékenység volt, a gyerekeim nem tudták, hogy az anyjuk író, mert én sem tudtam ezt magamról. (Nevet.) Mára viszont beépült a családunkba meg az én identitásomba is, hogy a művészettörténet mellett írással is foglalkozom. De ezzel együtt is,

az az igazság, hogy baromi könnyű nem írni, még egy írónak is.

Ráadásul nekem jó „alibim” is lett volna a kisfiam. Úgyhogy azért, hogy haladjak, néha szabályosan mantráznom kellett magamnak, hogy „én az az író vagyok, aki megírja a második könyvét”, és a családom támogatása nélkül biztosan nem sikerült volna. A nagylányok, az anyám, a nagynéném, az anyósom mind segítettek, és a férjem is mindenben mellettem állt: ő is alkotó ember, szerintem a saját kudarcának is tartotta volna, ha nem tudjuk megoldani, hogy írjak.  

M. D./WMN: Minden ember lelke mélyén Isten alakú űr van – vélte Blaise Pascal, és bennem nem hívő emberként a Betonba hímezve azt az élményt idézte fel, amikor gyerekkoromban a nagyszüleimnél lapozgatom a képes bibliát, és lenyűgöznek a benne szereplő csodálatos történetek. Megosztható, hogy a te életedben milyen szerepet játszik a vallás, a spiritualitás?

H. R.: Én katolikusként vagyok megkeresztelve, és amióta az eszemet tudom, az Isten jelenléte számomra nem kérdőjeleződik meg – a sztorik nyilván igen. (Nevet.) Mindkét nagymamám református volt, ők kísértek a katolikus templomba. Arra is emlékszem, hogy gyerekkoromban anyám járt egy bibliaértelmező kurzusra, és ő nagyon nyitott szemlélettel beszélt az Újszövetségről, én meg hüledeztem, hogy hogy juthat ilyen bárkinek az eszébe. Később, miután felnőttként bérmálkoztam, ébredtem rá arra, hogy ha továbbra is fontos nekem a hit, érdekel a vallás, akkor nem baj, ha teszek fel kérdéseket. Valójában a képzőművészet is arra késztet, hogy tanulj meg egy kicsit máshogy látni, ne vegyél magától értetődőnek dolgokat.

A könyvben a képzőművészeti és az irodalmi hagyományt igyekeztem ötvözni a modern bibliakutatások megállapításával, amikor Mária nézőpontjából meséltem újra Jézus történetét.

M. D./WMN: A NER-ben sokat halljuk, hogy keresztény ország vagyunk, ám azzal, hogy a politikusok hatalmi célokra használják fel a vallást, maguk varázstalanítják, szekularizálják azt. Egy ilyen közéleti kontextusban szükségét érezted annak, hogy megpróbáljunk újra kapcsolódni a krisztusi történetekhez, értékekhez?