„Nyolcadikos gyerekek közül többen járnak pszichológushoz a felvételi után” – Olvasói írás

–

Az úgy kezdődött, hogy a gyerek kitalálta: németes suliba szeretne menni

Találtunk egy nem nagyon felkapott gimnáziumot, ami pont jó lett volna neki, de aztán „váratlan hirtelenséggel”, 2024 októberében, a szakhirdetés előtti héten felsőbb utasításra törölték a németes szakokat a gimnáziumban. Később kiderült, nem csak ez a gimi járt így, több helyen megtörtént. Ma már jól látszik, beállnak az események a sorba: minek ide a kiművelt emberfő, még a végén megértenék a külföldi szót, és az rombolná a népbutítás hatékonyságát.

Aztán ugyanilyen jól előkészítve megjelent az ötvenpontos ajánlás.

A tankerületek ajánlották, hogy azt a tanulót, aki az írásbeli felvételin nem éri el az ötven pontot, a gimnáziumok inkább ne vegyék fel, hogy a szakgimnáziumok felé tereljék őt.

(Amikor ezt olvastam, egy gyerekkori mesefilmélményem villant be. Szirtes Ádám volt a gonosz király, aki minden utasításra azt mondta, hogy „Forrrrrróóóón ajánlott!” Egyszer valaki összeszedte a bátorságát, és megkérdezte, hogy mégis mi történik, ha valaki nem csinálja azt, ami forrón ajánlott. És akkor kiderült: attól forrón ajánlott, hogy aki ellenáll, annak forró ólmot öntenek a fülébe…)

A fiam diszlexiás és diszgráfiás, harmadikban SNI-státuszba került emiatt

A fejlesztő áldásos tevékenységével megtámogatva a gyerek hatodikra becsülettel felküzdötte magát a „megfelelt” szintre, és a hatodikos visszamérés alkalmából levették róla a billogot. (Kicsit gondolkodtam, hogy ezt leírjam-e. Leírom. Ma Magyarországon igenis billog az SNI: a hátrányok mérhetők, a lehetőségek korlátozottak, az előnyök elenyészők. Aki másképp gondolja, annak nincs SNI-s gyereke.)

A felvételire készülés során kiderült, hogy a fiam ugyan éretten és jól fogalmaz, ám voltaképp olvashatatlan az írása, ebből kifolyólag esetleges, hogy például a sok pontot érő fogalmazást hajlandó lesz-e a javítótanár végigolvasni.

Ennek kapcsán jutottunk el a mélypontra. Amikor a fiam kijött a fejlesztőtől, ököllel ütötte az autó műszerfalát, fejét verte az üléstámlába, és az amúgy mókásan jódlizó, mutáló hangján zokogva kiabálta, hogy „Én egy szar vagyok!”

Ültem döbbenten, és frappánsan annyit tudtam mondani: „Ezt fejezd be!”; és amikor már csak sírt, fogtam a kezét. Fogcsikorgatva arra gondoltam, hogy hetedíziglen legyen átkozott az a gazember, aki kialakította és átalakította a középiskolai felvételi rendszerét! Tök nyilvánvalóan egy XX. században szocializálódott, fejlődésképtelen bácsi az illető. Lehetne néni is, de annyira embertelen a rendszer, hogy én pasit vizionáltam. Az édesanyja szakmányba’ csuklott, az biztos, azt hiszem, nem csak én emlegettem mindennap nagy átéléssel.

A fiam a felvételivel kapcsolatban egyetlen dolgot érzett említésre méltónak, amikor kijött: „Eléggé zavart a matek alatt, hogy a mellettem ülő lány sírt.”

Ugye nem csak én nem tartom normálisnak, hogy annyira megfeszítsenek egy tizennégy évest, hogy hosszasan zokogjon egy felmérőtől?!

Szerencsére a tudás legyűrte a stresszt, a fiam 55 pontot írt, így még a már emlegetett édesanya mameluk fia szerint is méltónak találtatott a gimnáziumi tanulmányokra. Három gimi volt versenyben, az álomsuliba nem hívták be, a második és a harmadik azonban nagyon komoly esélyekkel kecsegtetett a Sulinavigátor (áldott legyen a nevük és a tevékenységük!) előző évi statisztikái szerint. A szóbelik szuperül sikerültek, az egyiknél a maximális 50 pontot kapta a fiam a teljesítményére. Nagyon büszkék voltunk rá!

Egy keddi napra ígérték a rangsort

Letöltöttük, és hátradőltünk, mert a gyerek mindkét iskolában bőven bejutó helyen volt! Az eufória egészen csütörtökig tartott, amikor kiderült, hogy a tankerületek leszedették a rangsorokat, és kiszedették a rangsorból azokat a diákokat, akik nem érték el az 50 pontot. (Itt emlékezzünk meg az ajánlás szóról és azokról, akik tinédzsereknek is képesek hazudni – akár jól dokumentált módon is!) Nyilván az 55 pontos írásbelivel ez minket nem érintett, de a régi reflex a kavarással kapcsolatban csak nyugtalanná tett… és mint kiderült: a régi reflexek nem hazudnak. Annak ellenére, hogy 55 pontos írásbelivel helyben maradni vagy előrébb jutni kellett volna a rangsorban, a pénteki új listán a gyerekem az egyik suliban 2 hellyel, a másik suliban 14 hellyel került hátrébb.

Az első sokkot kiheverve Multianyu nem volt rest a feltört PDF-eket össze-VLOOKUP-ozni, azaz az Excel segítségével megnézni, hogy mi a különbség a két lista között. Kiderült, hogy van olyan, akinek 9–10–15–22 (!) ponttal lett többje, illetve két olyan oktatási azonosító is bekerült – nyilván bejutó helyre –, amelyek előzőleg rajta sem voltak a listán.

Három napig próbáltam elérni az iskola illetékesét. Első nap még felvette a portás, második naptól már ő sem, illetve az e-mailjeimre sosem kaptam választ. Feladtuk.

Szerencsére a másik gimnázium tökéletesen megfelelt a fiam céljainak, ők is úgy ítélték meg, hogy a gyerekem odavaló, felvették, és mi büszkén ünnepelhettük áprilisban a gimnazistát. Csillogó szemmel, lelkesen és megkönnyebbülve fordultam hozzá: „Látod, a befektetett munka meghozza gyümölcsét! Látod, odatetted magad, meg is van az eredménye! Megvan, amit akartál, hát nem megérte?” A válasza a jegesvíz-kihívással vetekedett: „Hát nem.” Nem tudom szavakba önteni, mit éreztem, amikor kifejtette, hogy ő annyira megutálta ezt az egészet, hogy már nem is akar gimnáziumba járni, már most elege van az egészből!

Nem gondoltam, hogy ezt még lehet fokozni, de sikerült

Júniusban, a ballagás előtt néhány nappal azzal jött haza a suliból, hogy beszélgettek a többiekkel meg a tanárokkal, és ez alapján azt szeretné kérni, hogy hadd járjon pszichológushoz, mert többen is járnak az osztályból, és azt mondják, hogy attól jobb lesz.

Ízlelgessük kicsit a mondatot… nyolcadikos gyerekek közül többen járnak pszichológushoz a felvételi után. Tizennégy–tizenöt éves kamaszok annyira kikészülnek, hogy szakember segítségére szorulnak.

Természetesen nem volt kérdés: ha a gyerek pszichológushoz akar járni, akkor fog. A nagyon részletes, mindenre kiterjedő pszichológusi-pszichiáteri kivizsgálás után kapott komplex véleményből három mondatot idéznék: „8. osztályban, a felvételire készülés időszakában volt, hogy egész éjszakákon át szorongott, légszomja volt. (…) A Beck Szorongás Leltár kérdőíven 24 pontot ér el, amely a szorongás jelenlétére utal – B. jelzi, hogy iskolaidőben ez az érték sokkal emelkedettebb lenne. A szorongás fizikai tünetei számottevőek – légszomj, heves szívverés, lábremegés, fulladásérzés, figyelmi tünetek.” Szóval a pszichológus bekerült az órarendbe. Végül is mire költsünk, ha nem a gyerek jóllétére?

A fiam gimnazista, most zárják az első félévet

4,0 lesz az átlaga, ha a biosztanár is megadja a négyest. Nagyon büszkék vagyunk rá. Megállja a helyét, önállóan tanul, készül, ahogy az egy gimnazistától elvárható. Milyen kár, hogy minden pillanatát gyűlöli az iskolába járásnak, és heti szinten számoljuk ki, hogy még mennyi van hátra. (Már csak 3,5 évet alszunk a szabadulásig…) Nem, nem ezt a gimnáziumot utálja, tudja, hogy itt a helyén van, és máshol sem lenne jobb neki.

A rendszerrel van a baja, ami úgy megtörte, hogy már nem képes örömét lelni benne, vagy legalább nyomokban elégedettnek lenni vele.

2025 januárjában durrant el az agyam először, és akartam világgá kiáltani a kétségbeesésemet és a dühömet. Meg is írtam a cikket a WMN-nek, csak aztán… aztán nem mertem elküldeni. Mi van, ha rájönnek, hogy ki vagyok? Mi van, ha rájönnek, melyik iskolákról írok? Mi van, ha rájönnek, és még nagyobb bajba sodrom a gyerekemet a fene nagy öntudatommal? Végül egy lényegesen szerényebb látogatottságú, a felvételivel is foglalkozó oldal közölte az írásomat, mert bár nem az ötvenes években vagyunk, de biztos, ami biztos.  

Most, hogy kívülállóként nézem, ahogy szülők, gyerekek sodródnak ugyanabba a kétségbeesésbe, amiben mi voltunk tavaly, mert utolsó pillanatban változtatnak a szabályokon, mert amiről eddig úgy tudtuk, hogy kőbe van vésve, az voltaképp kacsatollal van homokba karcolva, és mert a tinédzser test és lélek nyomorodik a nyomás alatt… hát, nem bírtam ki.

Nem akarom osztani az észt, mert aki benne van, az úgysem hiszi el, hogy valahogy úgyis lesz. Csak annyit tanácsolok, hogy nagyon vigyázzatok rá, a szemetek fényére, a jövő reménységére, és közben próbáljatok meg nem belehülyülni az aggódásba! Mindjárt itt az április. Utána jobb lesz… talán.

WMN szerkesztőség