–

„Besorolatlan könyvek”

Az egyik keresőben a „besorolatlan könyvek” között találtam meg Nádas Péter legújabb, „regényes elbeszélését” halott barátairól. Talán csak véletlen. Persze nem tudom, léteznek-e véletlenek egyáltalán. Nem igazán hiszek bennük. Én magam a besorolhatatlan könyvek között tartom számon.

Nem regény, de a szerkezete valóban regényes. Nem elbeszélés, mert annál sokkal nagyobb a terjedelme. Szóval elég pontos a „regényes elbeszélés” műfaji meghatározásként, ahogy a fülszövegben is áll.

Úgy is kezdtem olvasni, mint egy regényt. De aztán másfél-kétoldalanként le kellett tennem. Nem tudtam vele haladni, pedig nagyon izgatott, mi lesz a következő sorban, mégis megbénított a betűrengeteg. Persze Nádas legrövidebb írásai is monumentálisak, nála nem az oldalak számától lesz valami monumentális, hanem a szöveg sűrűségétől.

Körülbelül az egytizedéig jutottam el így apránként, amikor az Örkény Színházban jelen lehettem Nádas Péter felolvasásán. Bő másfél órán át olvasott föl az új könyvéből a zsúfolt nézőtér előtt. Egy állvány, mikrofon, egy pohár víz, a szertartásos textilzsebkendő, és a könyve. Meg Nádas egyre törékenyebbnek tűnő figurája, amiből mégis áradt az erő. Alig tévesztett. Nagyon-nagyon nehéz ennyi szöveget felolvasni, befogadni viszont annál könnyebb volt. Belezsongult az egész nézőtér.

Kulcsot kaptam Nádas interpretációjával együtt arra is, hogyan lehet jól olvasni ezt a végtelen szövegtengert, aminek egyetlen története sem lineáris: szabadon.

Nádas megszabadult minden béklyójától: megengedte magának a csapongó, rengeteg szeretettel és olykor izzó gyűlölettel teli emlékezést halott barátairól és arról, hogyan lehetett túlélni a Kádár-kor sivárságát. A megalázó hétköznapokat, olykor a nélkülözést és a mellőzöttséget is, amit szinte csak a megtartó szellemi erejük kompenzált; egymásba kapaszkodtak.

Azt hiszem, sosem olvastam még ennyire lényegi és plasztikus leírást a diktatúrák valódi természetéről. Olykor megdöbbentőek a történelmi párhuzamok a mostani valóságunkkal. Nádas úgy beszél a múltról, hogy a jelenünket is segít értelmezni. Sajnos félő, hogy valamiképp a jövőnket is felfesti  benne. Emellett az írói műhelyek titkaiba és hétköznapjaiba is beavat bennünket: ha létezik egyáltalán olyan, hogy „élő irodalomtörténet”, akkor ez bizony az, méghozzá a javából.

Nádas Péter mindhárom halott barátja ravatalánál beszélt. Mészöly Miklósról ezt írta: „Nagyszerű ember volt, a mesterem, aki nem tűrte volna, hogy mindezt elmondják róla vagy neki.” 

Polcz Alaine-ről: „Alaine volt az egyetlen ember az életemben, akivel a kényes kérdések legkényesebbikéről beszélni lehetett, Istenről. Ez hosszú évekig fordítva is így volt. Az egyetlen, akit az életszentség közelében láttam, válaszúton, a döntés pillanatában. Ilyesmit bizonyára egy században egyszer láthat ember.”

Esterházy Péterről írt nekrológját pedig ezzel kezdte: „Azt azért talán még elmondom, hogy az egyetlen ember volt az életemben, aki akkor sem értett félre, ha nem értett. S ez vastagon így volt fordítva is. Ami kölcsönös nyitottságot jelentett, nyugodtan mondhatom, hogy feltétel nélküli nyitottságot és jóhiszeműséget, de közel sem jelentette azt, hogy beavattuk volna egymást életünk minden részletébe. Ez így volt rendjén.” És így fejezte be: „Egy idő után az ember mindent, de mindent hagy, hogy menjen szépen a maga útján.” 

Ebben a könyvben is ez a legszebb: egyszerűen hagyja, hogy menjen a maga útján a múltba. 

Bonyolultan is egyszerű

Mészöly Miklós egyik sokat idézett mondata: „A szeretet könyörtelen megértés”. Nádas is ezzel a könyörtelen megértéssel fordult halott barátaihoz. Polcz Alaine és Mészöly Miklós sírig tartó, bonyolultnál is bonyolultabb viszonyának titkát már nagyon sok kötetben próbálták megfejteni, de Nádas előtt semmi nem maradhatott titokban, mert mindegyiket tudta.