-

Semmi sem szent?

Amikor gimnazistaként először láttam Az élet szépet, elbűvölt, de ugyanígy voltam a Schindler listájával és A zongoristával is. A történelemtanárom nálam szélsőségesebb nézeteket vallott. Szerinte a holokauszt jelentőségét lényegesen eltúlozták. Ő az azóta jól bevált gyakorlat szerint előszeretettel állította párhuzamba a Harmadik Birodalom rémtetteit a Rákosi-korszak eseményeivel.

Nem csoda, hogy a felsorolt filmeket sem ő mutatta nekem, a szüleimtől és a barátaimtól hallottam róluk, és rongyosra néztem őket: könnyekig meghatódtam a hősökön, akik különféle okokból – meggyőződésből, egy gyerek lelki épségének megőrzéséért vagy éppen a saját túlélésük érdekében – szembeszálltak a gyilkos gépezettel. És ha nem is kerültek ki mindig győztesen a csatából, a szellemük lángja magasan lobogott – szóval engem egy pillanat alatt megvettek (meg persze a fél világot, beleértve az Amerikai Filmakadémia tagjait is).

Azóta sok év telt el, és a mai napig szívesen megnézem ezeket a filmeket, ha elém kerülnek, viszont a halálról, a holokausztról, és bármiről, ami ebben az egészben igazán fontos volt, semmit nem tudtam meg belőlük, sőt, alaposan félrevezettek. Elhitették velem, hogy ez az egész egy szentség.

Pedig szerintem a halál nem szent. A fájdalom nem szent. A gyűlölet sem az, a félelem sem. Ellenben nagyon emberi, és számomra ez a Saul fia című film legnagyobb érdeme.

Nincs biztosabb módja annak, hogy valamit eltávolítsunk magunktól, mint a szakralizálás. Szélsőséges példa, de az Oscarnál maradva elég, ha csak a legjobb film díját elnyert Spotlight – Egy nyomozás részletei című alkotásra gondolunk. A film elmeséli, hogy a kétezres évek elején a Boston Globe magazin újságírói megfeszített munkával több száz gyerekmolesztálási ügyre derítettek fényt az egyházon belül. Mark Ruffalo karakterének, Michael Rezendes újságírónak a szájából hangzik el az egyik legfeszültebb pillanatban, miután számos áldozattal beszéltek már, hogy ami a gyerekekkel történt, bármelyikükkel megtörténhetett volna, és akkor az ő életük lenne most romokban.

Pont ezért érzem úgy, hogy ha tehetném, minden gimnáziumban levetíttetném a Saul fiát: mert olyan közel hozza az egész borzalmat, amennyire csak lehet.

Egy átlagos hétköznap

Hogyan is néz ki a filmben Saul egy napja? Ahogy mindenkié: felkel, eszik, dolgozik, alszik. Kivéve, hogy az ő feladata: eltakarítani a saját sorstársai holttestét. A filmben nincsenek mély, jelentőségteljes pillantások, nincs a megfelelő percekben felerősödő zene, még egy sokkoló képkockával sem operál, egyszerűen annak mutatja be a koncentrációs tábort, ami volt: egy halálgyárnak, Sault és társait pedig a gyár dolgozóinak. Minden pátosz nélkül, a lehető leghétköznapibb módon.

Amikor először láttam, Polcz Alaine Asszony a fronton című könyve jutott eszembe, amiben pont ugyanilyen szenvtelenül mesél a háború borzalmairól: jöttek a németek, aztán az oroszok, igen, elég nehéz volt, de a németek talán jobbak voltak abból a szempontból, hogy ha azt mondták, megölnek valakit, meg is tették, az oroszoknál pedig sosem lehetett tudni, viccelnek-e. Persze, volt erőszak, halálfélelem, tetvek, egy életre megnyomorított emberek, de hát ez ezzel járt... írja Polcz Alaine, és ez a szenvtelenség ezerszer megrendítőbb, mintha hosszasan ecsetelné a szenvedéseit. Hétköznapivá teszi azt, ami mai ésszel felfoghatatlan, és így enged a lehető legközelebb a megértéshez. Ugyanezt teszi a Saul is.

Egy emberi arc

Nemes Jeles László Oscar-beszéde csodás volt, de én azt tartom igazán fontosnak, amit a Golden Globe átvételekor mondott: hogy a holokauszt az elmúlt évtizedekben absztrakcióvá vált a világ szemében, az ő számára viszont egy arc; ne felejtsük el ezt az arcot.

Tény: a Saul fia című alkotásnak – ami, mondjuk ki még egyszer, és örüljünk neki – 35 év után az első Oscar-díjas magyar film, vannak hibái, ahogyan minden elsőfilmes rendező munkájának. Ám más holokausztfilmekkel ellentétben nem szakralizál, nem emeli piedesztálra a halált, és nem csinál Saulból hőst. Nem szerethetővé vagy gyűlölhetővé teszi, hanem érthetővé. Amikor Saul idegesít, a saját tehetetlenségem idegesít, a megszállottságában a sajátomat látom, és tudom, hogy a való életben soha nem akarok így érezni. Nem akarom engedni, hogy újra megtörténjen, és ezt nem globális vagy társadalmi, hanem nagyon is személyes szinten, a zsigereimben érzem.

A holokausztról lehet papolni, lehet az erkölcsi felelősségre és az egyetemes értékekre hivatkozni, vagy éppen hallgatni, elfordítani a fejünket; elhallgatásban azokon a bizonyos mikro- és makroszinteken amúgy is állati jók vagyunk.

Európa a mai napig nem dolgozta fel a történteket, ahogy más társadalmi traumákat sem, mert a túléléshez a hallgatás tűnt a jobb útnak, és ennek a súlyos következményeit mára mind a bőrünkön érezzük.

Ezért nézd meg a Saul fiát, ne az Oscar-díj miatt! És azért, mert a tabudöntögetés szándéka nélkül, szinte észrevétlenül dönti le a legnagyobb tabukat.

Kalapos Éva Veronika

Kép: Saul fia, Laokoon Filmgroup, 2015.