–

Ideje van a dolgoknak 

A nyár legjobb pillanatai közé tartoznak számomra azok, amikor a balzsamos estéken kint ülünk a teraszon és beszélgetünk. Szólnak a tücskök, a csillagokat a fényfüzér tükrözi. Szeptemberben aztán a fényeket beszedem, és csak október végefele, novemberben rakom fel ismét, már a nappaliban. Régebben még később, csak karácsony előtt raktam ki, de azt a férjem megvétózta, és jó ez a kompromisszum is. Mert a lényeg az idő: amikor várakozunk. Nem idegtépőn, nem önsanyargatóan, nem feleslegesen, hanem egy kis izgatottsággal, hogy majd eljön az ideje, és az milyen jó lesz. Hiszen ahogy megyünk bele az őszbe és mélyül a sötétség, úgy értékelődik fel a fény is. És amikor újra kigyulladnak az apró lámpások, és meghittebbé varázsolják a teret, az önmagában egy kis ünnep. És erre jó várni.

Anyu szerint bizonyos dolgoknak ideje van. Ma már megtehetünk és megvehetünk nagyjából bármikor bármit, és ez sokat könnyített is az életünkön, de – főleg az ünnepek kapcsán – nagy erő és öröm van a várakozásban, a ritmusban. Mint ahogy semmi máshoz nem hasonlítható tél végén, ahogy az első hóvirágokra várunk. És aztán az a boldogság, amikor meglátjuk őket.

A várakozásban pedig az, hogy bizonyos dolgok együtt vagy közvetlenül egymás után történnek, egymást erősítik. A lakásban újra csak késő ősszel-tél elején meggyújtott fényfüzér, a mandarin illata, az ajándékok dugdosása egymás elől, a férjem és az apósom közös halpucolása 23-a este – ezeket külön-külön bármikor megtehetnénk, de így, együtt, egyfajta szövedékként vezetnek a karácsony, az ünnep felé.

Az ünnephez vezető út

Anyu eredetileg néprajzosnak készült, és ez az érdeklődése elkísérte egész életében, így sokféle könyve volt a karácsonyról is.