–

Otthonról menekültem, nekem a drogozás jelentette a boldogságot

„Ki volt a leghíresebb ember, akivel valaha interjúztál?” – szegezi nekem a kérdést egy csapat tinédzser egy székesfehérvári bérház udvarán. Látom rajtuk, hogy nem elégíti ki őket a válaszom: valójában azt szeretnék tudni, találkoztam-e már a Carson Comával. Bent a házban, amikor körbeüljük az asztalt és együtt ebédelünk, már arról kérdezgetnek engem és a mellettem ülő fotóst, melyik újságtól jöttünk, hogyan lehet valakiből újságíró, és hány képet lehet készíteni egyetlen kamerával.

13–17 év közötti lányok ülnek körülöttem – mind más városból, más családból, más történettel érkeztek. Amikor a napi felelős lezárja az ebédet, indul a mosogatás, majd fejben már a délutáni csoportfoglalkozásra készülnek. Amennyi szeretet és nevetés elfér ebben a lakásban, ahol 11 lány él együtt, annyi súlyos történet is lapul a falak között.

Ezek a lányok ugyanis egy rehabilitációs központban élnek. Szerhasználók, alkohol- és nikotinfüggők, önsértők, bántalmazottak és bántalmazók. Az egyéni és csoportterápiáknak köszönhetően elképesztően önreflektívek. Pontosan tudják, mi zajlik bennük, és mi hiányzott akkor, amikor a fű, a kristály vagy a pia lett a legjobb barátjuk.

A lányok között Csilla is ott van. A 16 éves lányt apja még a születése előtt elhagyta, az anyjával pedig keveset találkozott, mert a nő sokat dolgozott. „Apukám nem volt, anyukám meg nem tudta úgy kimutatni a szeretetét, ahogy nekem szükségem lett volna rá. Drága cipőket vett, több százezres cuccokat, de egy kedves szót alig kaptam. Hiába csináltam meg mindent, mindig talált valamit, amiért belém tudott kötni.”

Az állandó vitáktól Csilla egyszerűen besokallt, és bár előtte mindig nemet mondott, amikor a barátai kínálgatták mindenfélével, egy este végül ő is a kezébe vett egy füves cigit. Ekkor mindössze 13 éves volt. A fű után Csilla szintetikus szereket kezdett el használni, azon belül is a kristályt. „Ebben találtam meg a boldogságot, a kikapcsolódást. Néha otthon is drogoztam egyedül, de inkább a barátaimmal csináltam. Igazából csak el akartam menekülni otthonról, ahol bántottak. Az is előfordult, hogy anyukám kezet emelt rám, amiről a családterápián már beszéltünk. Azt látom rajta, hogy nehéz neki változni, ezért a mentorommal úgy döntöttünk, hogy a rehab után nem megyek haza, inkább kollégiumba fogok költözni.”

Bár a drogozás miatt Csillának is elég kaotikusan teltek a mindennapjai, az iskolába mindig bement. Még akkor is, amikor nem volt józan.

„Nem lógtam a suliból, bejártam aludni és enni. A tanáraim észrevették, hogy nem vagyok tiszta, de nem történt igazán semmi. Néhányszor előfordult, hogy hazaküldtek, például akkor, amikor egyszer csak úgy odaadtam az osztályfőnökömnek az összes drogot, ami nálam volt.”

Az iskolában Csillát sokat bántották, az osztálytársai rendszerint cikizték, sőt, olyan is volt, hogy többen rátámadtak és megverték. A rengeteg bántás és megalázás mély nyomot hagyott a lányban, idővel ő maga is bántalmazóvá vált. „Volt egy lány az osztályomban, akivel mindig rivalizáltunk. Egy nap iskola után elszakadt a cérna, követtem hazafelé, és rádobtam egy autó szélvédőjére. Volt olyan is, hogy ha valaki nem úgy csinált valamit, ahogy én akartam, akkor letérdeltettem. Nekem az a legnehezebb a felépülésben, hogy szembe kell néznem saját magammal. Azokkal a hibákkal, tettekkel, amiket elkövettem.”

Ha egy gyerek szerhez nyúl, akkor a családjával is foglalkozni kell 

A székesfehérvári központban többfős csapat segíti a lányok felépülését. „Együtt dolgozunk gyermekpszichológusokkal, pszichiáterekkel, addiktológiai konzultánsokkal. Így áll össze a szakmai stáb, akikkel minden szerdán összeülünk, megbeszéljük, mit látunk a gyerekeken, és hozzuk meg a döntéseket” – mondja Perger Tünde addiktológiai konzultáns, szociális munkás, az intézmény vezetője. 

A terápiás folyamat fontos része a családterápia és a családkonzultáció is.

„Úgy gondoljuk, hogy minden olyan probléma, ami oda vezet, hogy egy gyerek a szerhez nyúl, a családból eredeztethető. A szülőknek is mindig elmondjuk, hogy nem hibásokat keresünk, mi segíteni szeretnénk.

A gyerekek mellett a szülőket is edukáljuk, hogy képesek legyenek változni. A célunk az, hogy a gyerek ne ugyanabba a közegbe térjen vissza, ahonnan eljött, hanem egy egészségesebb családi dinamikába” – teszi hozzá Perger Tünde.

Az intézményben a szakemberek a Minnesota-, illetve az ún. Portage-modell elemeit ötvözik – kifejezetten tinédzserekre szabva. Ambrus Mária azt mondja, a Portage-modell legfőképp az emberi kapcsolódásra, az érzelmi támogatásra épít. „A gyerekek egy önsegítő közösséget hoznak létre, amiben egymást támogatják, egymást segítik át a kríziseken. Mi, a kollégák, mellettük vagyunk, működtetjük a rendszert, de a közösség megtartó ereje az, ami igazán számít. Ugyanakkor a Minnesota-modellhez hasonlóan ebben is fontos a struktúra.”

Ez a struktúra már az első naptól kezdve jelen van a mindennapokban. A gyerekek egy hierarchikus rendszerben élnek, aminek három szintje van: újonc, gyakorló és mester. „Minden szinten más-más kompetenciákat és készségeket sajátítanak el, amik segítik őket abban, hogy boldoguljanak és józanok maradjanak. Ilyen például a csapatmunka, a segítségkérés, a felügyelet elfogadása, a tervezés és az objektivitás is. Fontos, hogy objektíven, kívülről is rá tudjanak nézni egy helyzetre anélkül, hogy elsodornák őket az érzelmeik, vágyaik” – részletezi Ambrus Mária.

Egy frissen bekerülő kamasz, azaz egy újonc kezdetben semmilyen felelősséggel nem bír. Társai kísérik mindenhová, még a mosdóba is, elmagyarázzák neki a szabályokat, és sosem hagyják egyedül. A hierarchia csúcsán a mesterek állnak. Ők azok, akik már hónapok óta élnek a rehabilitációs központban – és dolgoznak önmagukon. Ők már jóval önállóbbak, saját döntéseket hozhatnak, és részben ők is felelnek azért, hogy a mindennapokban minden gördülékenyen menjen.

„A mesterek figyelik azt is, mi zajlik a közösségben, és akár rá is szólnak a többiekre, ha úgy viselkednek, ami nem segíti a gyógyulásukat – például ha valaki drogos sztorizásba kezd. Emellett komoly szerepük van abban is, hogy ki léphet szintet, ki mehet át a készségeket és kompetenciákat mérő vizsgákon”

– teszi hozzá Ambrus Mária.

Könnyű hozzájutni a drogokhoz, amikkel a gyerekek a szorongásaikat próbálják csillapítani