Egyre több az evészavarral küzdő tinédzser – „Van az a pont, amikor már nincsenek alternatív utak”

–

Kurucz Adrienn/WMN: Szakemberektől hallottam, mostanában megnőtt az általuk észlelt esetek száma: egyre több gyerek küzd táplálkozási zavarokkal. Lehet ennek köze az iskolakezdéshez?

Reményiné Csekeő Borbála: Azt nem tudom megerősíteni, hogy kifejezetten a szeptemberi iskolakezdésnek lenne ilyen hatása, de az tény, hogy a Kék Vonal 2025-ös statisztikája szerint hónapról hónapra több fiatalt – főleg nagykamasz lányokat – érint ez a probléma. Már nyáron is látszott a számokban a növekedés: január–februárban nagyjából napi egy ilyen beszélgetésünk volt – tehát összesen körülbelül 30 havonta –, a nyári hónapokban azonban ez a szám megduplázódott. Ebben biztosan szerepet játszik az is, hogy azoknak a kamaszoknak, akik elégedetlenek önmagukkal, a nyár mumus, mert nem lehet annyira ruhák mögé rejtőzni.

K. A./WMN: A gyerekek jelentkeznek nálatok, vagy inkább a kétségbeesett szülők keresnek meg titeket?

R. CS. B.: Nagyon ritka, hogy a szülő jelentkezik: evészavar kapcsán évente talán két-három megkeresés érkezik tőlük, miközben közel 300 olyan beszélgetésünk van, ahol maga az érintett hozza fel problémaként. A lelkisegély-szolgálat mint műfaj nem alkalmas arra, hogy anorexiát, bulimiát vagy bármilyen testképzavart diagnosztizáljunk. Van viszont a „lelki egészség” nagy kategóriáján belül egy altémakörünk „evészavar” címmel. Ide tartoznak többek között azok a beszélgetések, amelyek során kiderül, hogy valaki alig eszik, és miközben mások szerint vékony, ő maga mégis nagyon kövérnek látja magát. Vagy ha valaki arról számol be, hogy falásrohamok és a szigorú diéták váltják egymást az életében.

Ez a téma gyakran társul más önértékelési gondokkal vagy önbántalmazással. Tizenéves lányoknál egyre gyakrabban látjuk azt a nagyon jellemző és ijesztő kombinációt is, hogy falcolnak, azaz vagdossák, és éheztetik is magukat.

K. A./WMN: Lányokat mondasz mindig. Fiúk nincsenek a telefonálók között?

R. CS. B.: Annak ellenére, hogy a gyerekpszichiátriák látókörébe bekerülnek evészavarral küzdő fiúk, fiatal férfiak, nálunk ez nem jellemző. Azt gondolom, hogy még egy anonim lelkisegély-szolgálatnál is működnek a tabuk. A lányoknak barátnői körben vagy anya–lánya beszélgetésekben sokkal elfogadottabb téma a „hogy nézek ki, elég sovány vagyok-e, diétázzak-e, számoljam-e a szénhidrátot…” Sokkal könnyebb belecsúszniuk a „csak fogyókúrázom, csak diétázom” állapotból észrevétlenül valamilyen táplálkozási zavarba. Fiúknál hasonló dinamika a testépítés és a „nem vagyok elég izmos” problémakör.

Az anorexia nagyon veszélyes, olykor visszafordíthatatlan egészségkárosodással fenyegető kórkép, és hamarabb kiváltja a család aggódását. Gyakran csak akkor hívják fel akár a lelkisegély-szolgálatot az érintett fiatalok, amikor már a környezet agyonaggódja magát, és nem is az evészavar a téma, hanem az állandó konfliktusok, az a megélés, hogy „tömnek, mint a libát”. A fiúknál a „gyúrok, edzőterembe járok, izmosabb szeretnék lenni, ehhez segédeszközöket vagy fehérjeport használok” sokkal tovább belefér abba a kategóriába, aminek akár örül is a környezet, amit a szülők is támogatnak. Ezért az, hogy ez mikor válik kóros történetté, sokkal kevésbé megfogható.

K. A./WMN: Mi lehet a vészcsengő?

R. CS. B.: A beszűkültség. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mi nem tudunk diagnosztizálni, nem is célunk ez. Az viszont mindenféleképpen egy felkiáltójel, amikor egy minket megkereső fiatal a közérzetét, a kortárskapcsolatait, akár a párkapcsolati kudarcait, rossz élményeit is mind oda vezeti vissza, hogy „hány kiló vagyok”, „elég izmos vagyok-e”. Ha ettől nagyon nehéz eltéríteni, ha nem tudunk arról beszélgetni, mi van még, „miben vagy jó, milyen más részei vannak az életednek” – az minimum elgondolkodtató. Mi ilyenkor nem tudunk mást tenni, csak teszünk egy felkiáltójelet: visszatükrözzük, hogy minket ez aggodalommal tölt el, meglep, vagy sokféle kérdést vet fel.

Az evészavarok többek között abban hasonlítanak egy kicsit a függőségekre, hogy későn jön el a problémabelátás, de lehet, hogy itt kap valaki legalább egy olyan reflexiót, ami elgondolkodtatja.

K. A./WMN: Én már azon is csodálkozom, hogy ezek a gyerekek egyáltalán felemelik a telefont. A téma tabusága és a betegségtudat hiánya mellett azért is, mert ez a generáció már nem igen szokott telefonálni, hanem inkább hangüzenetekben és Instagram-üzenetekben kommunikálnak. Hogyan érinti ez a ti szolgálatotokat?

R. CS. B.: Azt látjuk, hogy a nagyon tabusított, szégyenteli témákkal – például a „hánytatom magam” – sokkal inkább a chatszobába jönnek. Ezekről könnyebb írni, mint beszélni. Az anonimitásban jobban bíznak, a hangjukat sem kell „hozzáadni”, nem hallatszik az elérzékenyülés, a szégyen a hangszínen. És ez amúgy is komfortosabb eszköz a mostani tizenéveseknek, akik a barátaikkal is írásban kommunikálnak. Ugyanakkor sok a telefonos megkeresés is, és azok előnye, hogy gyorsabban tud hatékony lenni egy élő szóban zajló párbeszéd.

K. A./WMN: Nem tud nem arra gondolni az ember, hogy az érintetteknek valószínűleg csak egy kis százaléka kér segítséget. Hiszen a táplálkozási zavarokkal küzdők nagy része rejtőzködik.

R. CS. B.: Igen, sokszor csak nagyon későn, már csak a súlyos, szomatikus problémáknál jön a betegségbelátás. Nagyon ritka, hogy azért telefonál valaki, mert „nekem evészavarom van”. Sokszor a megkeresések kapcsán nem is ez van a fókuszban, hanem az, hogy „minden rossz”: „nagyon elégedetlen vagyok magammal, nincsenek sikereim a párkapcsolatok terén, nincsenek barátaim, sok a feszültség otthon” – és „még lefogyni sem tudok, undorító hájas vagyok”. És amikor megkérdezem: „hány kiló vagy?”, azt feleli: „42.” Így felmerül, hogy nem a túlsúly a valós probléma.

Hívnak minket azért olyan fiatalok is, akiknek már van objektív tudásuk a saját állapotukról. Az elmúlt 5–6 évben vált jellemzővé, hogy a megkeresőink egyre nagyobb része kapott már valahol pszichiátriai diagnózist, de most éppen nincsenek ellátásban, vagy az ellátás nem elég ahhoz, hogy stabilabbnak érezzék magukat. Vannak olyan beszélgetések is, amikor kiderül: „ja, és amúgy anorexiás vagyok, voltam nemrég kórházban is, mert annyira alacsony volt a BMI-indexem.”

K. A./WMN: A táplálkozási zavarokkal kapcsolatban nagyon sokszor beszélünk arról, hogy a különböző médiafelületek hogyan alakítják rossz irányba az elvárásokat önmagunkkal szemben. Kevesebb szó esik arról, hogy a teljesítménnyel, elvárásokkal, családi mintákkal legalább ilyen szoros összefüggést mutatnak a táplálkozási zavarok.

R. CS. B.: Tény, hogy mindenki látja a Barbie-babákat, mindenki követ influenszereket, színésznőket, énekesnőket, akik nádszálkarcsúak. De nem lesz mindenkiből anorexiás. Ezek a képek abszolút hatnak, de hogy kire és milyen mélyen, az nagyban függ attól, mennyire stabil valakinek az önképe, mennyire van jól saját magával, serdülőkorában hogyan alakul az identitása – és ez a kérdéskör abszolút a családdal, a korai gyerekkori élményekkel függ össze.

Nem véletlen, hogy az evészavarok terápiája szinte minden esetben megkívánja a családterápiát az egyéni segítés mellett. Egyrészt az elvárásoknak való megfelelés, a maximalizmus, perfekcionizmus nagyon erős befolyásoló tényező. Másrészt pedig gyakran összefonódik az evészavar a kontrolligénnyel. Azok a kamaszok, akik azt élik meg a családjukban, hogy nem dönthetnek, nem kapnak életkoruknak megfelelő önállóságot, intim teret, nincsenek tiszteletben tartva a határaik – akár olyan szinten sem, hogy nem zárhatják magukra a fürdőszobát –, sérülékeny csoport.

Mert az evés, a súly, a kinézet az valami, amiben egy kamasz meg tudja szerezni a kontrollt: „nem nyitom ki a szám, nem nyelem le azt a falatot, és a testem úgy változik, ahogy én akarom”.

K. A./WMN: Onnantól, hogy egy gyerek elkezd fogyni, sokkal több figyelem vetül rá. Talán ez a cél is megbújik a háttérben?

R. CS. B.: Valóban rá lehet arra tanulni, hogy ha nem eszem, akkor figyelmet kapok. Ahogy figyelmet kaphatok azzal is, ha hangoskodok az órán, falcolom a karomat, lógok a suliból, drogozom…. Ha a szülők elérhetetlenek, akkor legalább majd a rendőrségétől vagy más hatóságtól. Elemi és jogos igény, egy mély szükséglet: foglalkozzanak velem. És nem azon kellene csodálkozni, hogy miért függ rá egy fiatal ennyire önpusztító, veszélyes dolgokra a figyelem érdekében, hanem azon, hogy miért van ilyesmire szüksége ahhoz, hogy figyeljenek rá. Innen sokfelé elágazhat a történet: lehet, hogy a jelenben egy nagyon elhanyagoló környezetben él, de az is lehet, hogy korábbi sérüléseket, traumákat nem tudott feldolgozni, és most nincs az a figyelem, ami neki elég lenne, mert a korai években nem kapta meg azt, ami azóta is bepótolhatatlan.

K. A./WMN: A teljesítményről és az elvárásokról is beszéljünk egy kicsit! Hatalmas terheket cipelnek a gyerekek az oktatásban.

R. CS. B.: Igen, már az sem mindegy, melyik óvodába jut be a gyerek, mert az a belépő a jó általános iskolába, és így tovább egészen az egyetemig… Rémes.

K. A./WMN: A folyamatos stressz hogyan hat a táplálkozási zavarokra?

R. CS. B.: A leghatásosabb prevenciós eszköz az elfogadás. Ha egy gyerek úgy nő fel, hogy jó úgy, ahogy van, nem kell megfeszülni ahhoz, hogy a közvetlen környezet szeretetét, elfogadását, figyelmét élvezze. Ha a szülőket is bedarálja a korszellem, a teljesítményhajszolás, akkor pont ez marad el: hogy úgy lássák a gyereküket, hogy mindenféle százalék, pontszám, szakértői bizottsági pecsét nélkül tudják azt élvezni, hogy van egy gyerekük, aki olyan, amilyen. Annak a gyereknek lesz erős önbizalma, magabiztossága, és lesz védve egy picit jobban a serdülőkor nehéz kérdéseitől – „elég vagyok-e, jó vagyok-e, szerethető vagyok-e” –, akinek lesz hova visszanyúlnia: „hát hogyne lennék szerethető. Én voltam és vagyok anya, apa aranybogara, a szeretet sosem függött attól, hányast kapok, mindegy volt, viszek-e haza piros pontot, mert önmagamért szerethető vagyok.” Ez a teljesítményfókuszú világ viszont nagyon bele tud ebbe rondítani.

K. A./WMN: Igen, és a kortársak részéről is van nyomás, főleg olyan iskolákban, ahol nagy a hajtás, erős a versenyszellem.

R. CS. B.: Amit egy gyerek otthonról hoz, amit az élete első hat-nyolc évében kap, az fontos védőfaktor lehet, akkor is, ha egy iskolai közösségben peremhelyzetbe kerül, vagy elkezdődik a verseny a kortársak között. Lesz biztos hátországa, ahova vissza tud húzódni, ahol elmondhatja a panaszait, és biztos lehet benne, hogy mellé állnak, megerősítést kap.

A másik dolog, hogy hatalmas különbségek vannak iskola és iskola között. Az oktatási rendszer egyre inkább elszakad attól a világtól, amire elvileg felkészíti a gyerekeket, ugyanakkor sokat számít, mennyire barátságos, elfogadó a légkör, mennyire tud érték lenni a sokszínűség, mennyire figyelnek arra a pedagógusok, hogy ne csak egy dimenzió – tanulmányi eredmény, sportteljesítmény – legyen a mérce, hanem sokféle területen találhassa meg mindenki, miben jó, miben hasznos a közösségnek. Ebben óriási a felelőssége az iskolavezetésnek, a tanári karnak, minden gyerekekkel foglalkozó szakembernek.

Kortársbántalmazás, rivalizálás, hierarchiában betöltött helyekért vívott harc minden közösségben van. De hogy ezek mennyire durvulnak el, milyen sérüléseket okoznak, az a felnőttek felelőssége: mennyire hagyják magukra ebben a gyerekeket.

K. A./WMN: Az anorexiáról beszéltünk, a bulímiáról még nem. Ezt a betegséget sokan inkább felnőtt nőkhöz kötik. Tapasztalod, hogy megjelenik a fiatal lányoknál is?

R. CS. B.: Igen! Talán kicsit később indul, de jellemző már kamaszkorban is. Két nagy nehézség van ezzel kapcsolatban még az anorexiához képest is. Az egyik, hogy bulémiásnak lenni sokáig lehet átlagos testalkattal. Egy olyan környezetben, ahol nincs gondoskodó figyelem, évek telhetnek el úgy, hogy a közvetlen környezet semmit nem sejt. A másik, hogy a hányás, a hashajtás szégyene még nagyobb tabu. Kortársaknak, barátnőknek is nehezebb róla beszélni. Nálunk, egy anonim segélyvonalon is sokkal gyakrabban kerülnek elő anorexiára jellemző tünetek, mint a „hánytatom magam” típusú vallomások. Sokszor a bulímiában ugyanúgy megjelenik a feszültséglevezetés, mint az önsértésben, falcolásban. Az önagresszióról nehéz beszélni.

K. A./WMN: Mondhatunk olyat, hogy van anorexiára és van bulímiára hajlamos személyiségtípus? Látsz különbséget, vagy ez inkább ugyanannak a jelenségnek a két arca?

R. CS. B.: Nem fogalmaznék úgy, hogy „ilyen típus” meg „olyan típus”, mert nagy a közös metszet, és ezek a zavarok át is folyhatnak egymásba. Van, hogy egy anorexiás elér egy orvosilag vagy a környezet által kívánatosnak ítélt súlyt, és nem akar újra kórházi kezelést igénylő mértékig éhezni, de közben retteg az elhízástól. Erre egy „válasza” lehet a bulimia. A dinamikában van különbség: az anorexiások szigorúan kontrollálják, hogy mit (nem) esznek – folyamatos fegyelemmel, önkontrollal. A bulimiás ember önkontrollja viszont hullámzó. Biztosan van szerepe a temperamentumnak, vérmérsékletnek, alapszemélyiségnek abban, hogy kinek milyen táplálkozási zavarra van hajlama, de a mélyben ugyanaz húzódik: az önelfogadás fájdalmas hiánya.

K. A./WMN: Megfigyelhető, hogy a túlevés kapcsán gyerekkorban nagyon ritkán kutatják a lelki tényezőket. Gyakran csak annyi hangzik el, hogy „ez a gyerek össze-vissza eszik, lusta, nem sportol” – csupa negatív címke. Felnőtteknél hamarabb keresik a lelki okokat a falásrohamok mögött, a gyerekeket inkább endokrinológushoz, belgyógyászhoz viszik „lefogyasztani”, ahelyett, hogy a háttérokokat, a családi dinamikát vizsgálnák.

R. CS. B.: A gyerekek kiszolgáltatottak: általában a szülők keresnek megoldást, szakembert. Könnyebb szembenézni azzal, hogy pajzsmirigyprobléma, emésztőenzimek zavara vagy gluténérzékenység áll fenn, mint azzal, hogy a gyereknek pszichés problémája van. A kivizsgálási sor legalján van a pszichológus, pszichiáter, mert még mindig nehezebb belátni, hogy a lélek is megbetegedhet – pláne ha „az én gyerekem lelkéről” van szó. Sok családban ott a félelem attól is, hogy „a pszichológus úgyis azt hozza ki, hogy a szülők a hibásak”. Tény, sok múlik a szülő–gyerek kapcsolaton, a nevelési attitűdökön, de semmiképpen nem a bűnbakkeresés a cél.

Az biztos ugyanakkor, hogy ha a túlevés a tünet, a szülőknek is lesz dolguk a saját attitűdjeikkel: hol az ő felelősségük, milyen hiányokat pótol evéssel a gyerek, miért ez lett a megküzdés, a vigasz, a jutalom. Akik rendszeresen és jelentősen többet esznek, mint amire a testüknek szüksége van, valami helyett esznek: figyelem, komfort-, biztonságérzet, jutalmazás vagy más jóérzés-források helyett. Szülőként ezzel szembenézni érthetően nehéz.

K. A./WMN: Az jutott eszembe, hogy anorexiában meg pont egy élményforrástól fosztja meg magát a gyerek.

R. CS. B.: „Nem érdemlem meg az ételt”. Ez visszatérő megfogalmazás a segélyvonalon.

K. A./WMN: Vajon honnan teremtődik meg ez a képzet valakiben, hogy „nem érdemlem meg az ételt”?

R. CS. B.: Sok kamasz fájdalmas alapélménye az, hogy dolgokat „ki kell érdemelni”, semmi sem jár alanyi jogon: sem szeretet, sem gondoskodás. A másik ide kapcsolódó érzés: „nem akarok teher lenni”. Sok család nagyon nehéz élethelyzetben próbál boldogulni: kicsik a gyerekek, idősödnek a szülők, egzisztenciális krízisek vannak, a szülők küzdenek saját testi–lelki nehézségeikkel. Ilyenkor könnyen kialakulhat, hogy a gyerek úgy érzi, ő teher – még az is „gond”, hogy enni akar. Ez nemcsak anyagi értelemben lehet így.

K. A./WMN: Ha kamaszkorban – vagy akár még korábban – kialakul valamilyen táplálkozási zavar, abból ki lehet gyógyulni? Vagy egész életben ott lapul a betegség a háttérben, mint egy függőség, ami krízisben visszajöhet? Mire kell számítani?

R. CS. B.: Erős a visszaesési kockázat, ebben rokonságot mutatnak a szenvedélybetegségekkel. Épp ezért nem szabad bagatellizálni a kiskamasz-tüneteket sem. Minél korábban kap szakmai segítséget a gyerek, és minél rugalmasabban tud a környezet is változni, annál nagyobb az esély a végleges gyógyulásra, és arra, hogy ne legyen ismétlődő visszacsúszás.

K. A./WMN: Erősíts meg: ugye nem lehet megoldás, ha a szülők megpróbálják kontrollálni a gyerek étkezését?

R. CS. B.: Általában van egy pont, ahonnan még a jó attitűddel visszafordítható történet a lehető legrosszabb irányba mozdulhat el a túlzott kontroll hatására. Az egész betegség arról szól: „elfogadható vagyok-e, jó vagyok-e, tudom-e kontrollálni a saját életemet”. Ha erre az a válasz, hogy „nem vagy jó, betegesen sovány vagy, nem tudsz felelősséget vállalni magadért, majd én kimérem, megtömlek, ellenőrzöm”, az csak olaj a tűzre.

K. A./WMN: Ha a szülőkben felmerül a gyanú, hogy érintett a gyerekük, hova forduljanak? Aki megteheti, mehet pszichológushoz, pszichiáterhez, családterápiába – de sokan nem férnek hozzá efféle segítséghez. Vannak működő utak ilyenkor is?

R. CS. B.: Függ a tünetektől. Az önértékelési nehézségek első jeleinél már az is sokat jelent, ha a szülők tudatosabban figyelnek, többet és mélyebben beszélgetnek a gyerekkel. Ha valaha megvolt a bizalom, kamaszkorban megerősítik, ha nem volt meg, kiépítik. A bizalmi kapcsolat azt jelenti ez esetben, hogy kimondható például, hogy „utálom magam”, lehet a saját testről beszélni. Az első jeleknél még sok minden visszafordítható. A szülő kérhet segítséget a Kék Vonaltól is.

A pszichés problémák ellátása hiányos, igen, de vannak azért ingyenes szolgáltatások: a családsegítő központba bárki bemehet. Tudom, sokszor akadályokba ütközik (utazás, időpontfoglalás, szabadságot kell kivenni arra a napra stb.), és esetleges, milyen szakember érhető el, de érdemes megpróbálni. Több iskolapszichológus kellene, ez is tény, de azért vannak iskolapszichológusok, és annak megítélésében nagyon hasznosak, hogy mire is van adott helyzetben szükség, és a szülő is kérhet tőlük segítséget. Amikor a szülő már csak azt észleli, hogy nagyon nagy baj van, hogy „csont és bőr a gyerek”, akkor a háziorvos és a gyermekpszichiátria a megfelelő irány. Van az a pont, amikor már nincsenek alternatív utak. 

Kurucz Adrienn