–

Életem első saját lakásának kulcsával kezemben izgatottan méregettem a harminchat négyzetméteres panel linóleumát, a dohánytól mézsárgává patinásodott tapéta virágait, a fürdőkádat borító hullámos fémlap rozsdafodrait. Talán soha életemben nem láttam semmit ilyen szépnek. A biztonság, amit átéltem, semmihez sem volt fogható. Húszéves korom óta komolyan spóroltam egy saját otthonra, és hogy meghalt anyám nővére, váratlanul annyi pénzt örököltem, hogy nem volt kérdés: most vagy soha, belevágok az otthonkeresésbe.

Vagy száz lakást megnéztem, a legjobbakat az orrom elől vitték el. Volt olyan tulaj, aki licitáltatott minket ott a helyszínen. A készpénzeseket természetesen mindenki előnyben részesítette, a hitelkérelmesektől pedig mindenki fázott. A valóság és a fotók közti különbség sokszor döbbenetes volt, és az az arcátlanság, ahogy mondjuk egy hat négyzetméteres szobát tizenkettőnek állítottak be, mélyen felháborított, ahogy az is, ha a lakás négyzetmétereibe beleszámolták a tárolót – de volt, aki a garázst is.

Végül úgy döntöttem, a legbiztosabb az, ha egy lepukkant lakást veszek, mert az legalább mindig őszinte, és majd én felújíttatom az egészet olyanná, amilyet valóban szeretni tudok.

Napokon keresztül kerestem a megfelelő csapatot, míg végül megtaláltam a kifejezetten panelre szakosodott brigádot.

Hat hét, hat és fél millió forint. Persze, megoldható. Nem probléma. Beépítjük, hogyne. Ahogy óhajtja. Felhívjuk mi a házmestert. Intézzük. Mi sem természetesebb. Elszállítjuk azt is, persze.

Kivettem egy rövid távra is bérelhető albérletet két hónapra, és miután elszállíttattam a két konténernyi szemetet, átadtam a kulcsot a felújítóknak, én pedig elkezdtem a lakberendezésre koncentrálni, legfőképp a konyhabútorra, hiszen imádok főzni, nagy vágyam volt egy amerikai konyhás nappali. 

Egész kazalnyi Pinterest fotóm volt már helyiségenként csoportosítva. A konyhatervező nagyon türelmesen és nyitottan fogadta minden kérdésemet, és végül két konzultáció után megrendeltem a konyhabútort. Kiszállítási időnek három héttel későbbi dátumokat adtak meg, két napot, mivel valamiért két részletben tudták kiszállítani az amúgy egyáltalán nem extra méretű konyhabútort. Nem baj, gondoltam, igazán nem nagy fáradtság kétszer odamenni a lakáshoz, és átvenni a rakományt. A három hét várakozás is pont jónak tűnt, hiszen addigra a felújítási ütemezés szerint már csak a fürdőszoba burkolása volt hátra.

A felújítók közben haladgattak, de sajnos kiderült, hogy elöregedett, tűzveszélyes vezetékek bújtak meg a falban, így előre nem látott plusz kiadások jöttek, és a szoba festése is egy héttel elcsúszott a párás idő miatt, így a konyhabútor első fele a vastag porba érkezett meg. Két napon keresztül mint az őrült hajtottam a festőket, hogy legalább azon a szakaszon fejezzék be a festést, a kiállások körüli faljavítást, ahová a konyhabútor kerül, hiszen a második adag kiszállításának másnapjára már odarendeltem az asztalost és a vízszerelőt.

Reggel jött egy mail az áruháztól, hogy átadták a kiszállító cég raktárának a csomagot. Izgatottan vártam a holnapot, hogy végre összeszereljük a konyhámat. Másnap idegen számról hívtak, a futár, gondoltam. Valóban ő volt, és elmondta, hogy hozzájuk csak egy csaptelep érkezett, amit nem szállítanának ki, hiszen a szállítólapon még van vagy negyven dolog.

Mondtam, az nagyszerű, mert engem az áruház arról tájékoztatott, hogy átadták a csomagot, holnapra pedig iderendeltem két, amúgy igen elfoglalt szakit. 

Hívtam a szerelőket, hogy hát sajnos ez van. A vízszerelő megértő volt, az asztalos azt mondta, hogy huszonnégy órával korábban már nem lehet lemondani az időpontot. Azt hittem, ez csak pszichológusnál van így. Kérdeztem, hogy akkor mennyi a lemondási díj, mondta, hogy egy húszas. Küldte is rögtön a Revolut számlaszámát. Én hülye át is utaltam az összeget, mert különben honnan szakítsak le egy házhozkiszállós asztalost legközelebb. Persze számla nem jött róla.

Próbáltam érdeklődni az áruháznál telefonon, hogy hol keringhet a galaxisban a konyhabútor egyéb harminckilenc darabja, ha egyszer ők azt írták, hogy a csomagom át lett adva a futárszolgálatnak. Fél óra után feladtam, nem jutottam túl a géphangon. A chatbot sem segített. Maximum annyit írt: „Találtam egy cikket, ami érdekelhet”. A válogatott káromkodásomra csak annyit írt: nem ismerem ezt a szót.

Elengedtem a dolgot, próbáltam pozitív maradni, miszerint a második csomag már legalább nem a porba érkezik meg. És valóban, egy hét múlva ki is szállították a bútort, és a rákövetkező hétre sikerült találnom egy másik asztalost és a vízszerelőt. Másfél napja szerelték a bútort, én közben a fürdőben próbáltam dolgozni, amikor elhangzott az, amit soha nem akarsz hallani felújításkor: „Ó, jaj!” Nem nyitottam ki a fürdőajtót, hátha akkor meg nem történtté tehettem az elhangzottakat. A felújítás olyannyira regresszív állapotba juttatott, hogy nagyjából a mágikus gondolkodásig repültem vissza időben.

Kopogtatás után, bekukucskált a vízszerelő: „Ez a mosogatógép el van törve, tudta?” 

A kérdés nyilván költői volt. Néztem a gépet, semmi törést nem láttam. Az ajtó közepén, egy kis fehér műanyag érdes felületére mutatott a szerelő. Ez felelős a záródásért. 

Újabb telefonálás, bár már sejtettem, hogy teljesen fölösleges. Nyomjam meg az egyest, ha…, aztán a hármast, ha... De hol van az a gomb, amit ha megnyomok, végre egy emberi hang szól bele a kagylóba, és azt mondja, „Te jó ég, hát ez borzasztó. Annyira sajnálom. Most azonnal megyünk, és megoldunk mindent. Addig igyon egy sört a sarki étteremben, rendeljen mellé egy csülkös bablevest, mi fizetjük, és mire megeszi, már ott is áll majd beszerelve a szép új mosogatógép, és még a lakást is kitakarítjuk. Sietünk, és még egyszer elnézést. Mindjárt ott is vagyunk.”

Végre kicsöngött. Tíz percig vártam, nem vették fel. Közben megunták a várakozást a szerelők, mondták, hogy elmennek, majd szóljak, ha kicserélték a mosogatógépet.

Tóth Krisztina: Jön a teherautó

WMN Karcok – 2025. október 14. – TK

Másnap reggel fél tízkor már ott voltam az ügyféltérben. A sorszámadagoló még zárva volt. Kéne egy automata, ami a sorszámadagolóhoz ad sorszámot.

„Jó napot! Tegeződhetünk?” 

Nem, de van ez az alkatrész, aminek nem tudom a nevét. Úgy tudom, öt év garancia van, ezért szeretném, ha kicserélnék a gépet. 

A szállítást követően egy hétig lehet a problémát jelezni. Ebben az esetben önnek kell felvenni a kapcsolatot a szervízzel – mire kézzel fel is írta a közelben lévő üzlet elérhetőségét, hiába magyaráztam, hogy ezt nem lehetett látni kívülről, meg amúgy is bénáztak a szállítással. Ez a protokoll.

Átzötyögtem a fél városon a külvárosi az üzlethez. Ismét sorszámot húztam. Mondtam, hogy a tegeződős áruházból küldtek ide, Jólipukki a mosogatógép márkája. Lehet, hogy rosszul ejtem, de itt van a fotó a gépről, a rendelés sorszáma, a számla kiállításának dátuma, a törött alkatrész három pozícióból befotózva. Nézett rám hülyén a termopulcsis eladó, hogy Jólipikku? Józsi, te hallottál ilyenről? – Soha életemben. – De mi ilyennel amúgy sem foglalkozunk, itt csak alkatrészeket adunk el. Hívja fel az ügyfélsegítő telefonközpontot.

Für Elise. Ők nem szakszervíz, hanem háztartási és alkatrészszervíz, még meg sem akartam érteni, hogy az miért más, de legalább emberi hang szólt hozzám négy próbálkozás után. Ahelyett, hogy leordítottam volna a nő fejét, hogy akkor mégis miért irányítottak magukhoz, próbáltam elképzelni, hogy naponta hány hozzám hasonló dühödt hülye veri le rajta a haragját, láttam a kis kávésbögréjét, a lakáshitelét, amire gondol ilyenkor összeszorított fogakkal, és ettől máris egyfajta rokonságot éreztem vele, visszafogtam a haragom.

Elmondtam neki, hogyan jutottam el hozzájuk, sőt, elmondtam mindent, a lakáshiteles kálváriát, hogy ez életem első lakása, hogy a sok idegeskedéstől kijött az ekcémám, azt se tudom, hogy melyik dobozban van a szteroidos krém, de tiszta bugyit sem találtam már két napja. Megeshetett rajtam a szíve, mert végül kikereste az áruház honlapjáról a márkaszervizeket. Nem értettem, hogy a tegeződős lány a pultban miért nem ezeket adta meg, és küldött egy teljesen irreleváns helyre, de legalább volt egy újabb nyom.

Felhívtam az első kontaktot péntek fél háromkor. Egy unott hangú lány lekezelően közölte, hogy mivel reklamációra kiszállítás után hét napon belül van lehetőség, ezért kiszállási díj ellenében nézik meg a készüléket. Két hét múlva ki is tud jönni egy szerelő, ha befotózom az adattábla matricát, a rendelésszámot, a… Kinyomtam.

Nem tudom, hogy keveredtem a Blaha Lujza térre. Szívem szerint visszamentem volna az áruházba, és megkerestem volna a tegeződős lányt. Megdöbbentett ez az elementáris düh, holott nem a gyerekemet lőtték fejbe a szemem láttára, vagy erőszakolták meg a feleségemet, csak lett egy törött alkatrész a mosogatógépemben, és emiatt nem lehetett beépíteni.

Végül visszamentem a lakásba. Belerúgtam három akkorát a mosogatógépbe, hogy megfájdult a lábujjam, és azon gondolkodtam, hogy kidobom az egészet az ablakon. Leéltem negyvenhét évet mosogatógép nélkül. Anyám még többet is, sőt, nagyanyám egy egész életet. Aztán hétvégén találkoztam egy barátommal a piacon, elmeséltem a kálváriámat a mosogatógéppel, meg a megnevezhetetlen alkatrésszel együtt. Kábé öt percet keresgélt a mobilján, mire elém tolt egy videót, és már lett szavam a bajra: door hook. Ennyi.

Még két keresés, és kiderült, hogy háromszázhúsz forint ez a vacak. Háromszázhúsz forint. És megrendelhető abból az üzletből, ahol pénteken jártam. Hát akkor rendeljünk belőle tízet, lelkesedtem fel.

Ezerhatszáz forintos kiszállítási díj ellenében meg is rendeltem azonnal. Hívtam egy szerelőt csütörtökre, de szerdán még semmi hír nem jött a horogról. Telefonáltam. 

A helyzet az, hogy ön kettőt rendelt, de nekünk raktáron csak egy van. 

Mondtam, hogy az érdekes, mert a visszaküldött számlán is egy darab ajtózár horog van, de annyi baj, tudja mit, lemondok a másikról, csak legyenek kedvesek még ma feladni, mert holnap jön a szerelő. 

Azt telefonon keresztül nem lehet módosítani, írjak egy levelet az ügyfélszolgálatnak.

Rácsaptam az illetőre a telefont, és ismét gyengéd álmokat dédelgettem arról, hogy inkább kiköltözöm egy barlangba, tűzön főzök, és patakban fürdök. Végül nagy levegő, és megírtam a levelet. Péntekre megérkezett a háromszázhúsz forintos horog, a neten megrendelt új szerelőre azonban hiába vártam. A telefont nem vette fel. A mosogatógép úgy tátongott a beépített konyhabútor közepén, mint egy nyílt seb.

Végül ketten maradtunk. A törött mosogatógép és én. És halálos nyugalom töltött el. Nagy levegőt vettem, összefogtam lófarokba a hajam, és meg-megállítva megnéztem háromszor a tutorial videót a horogcseréről. Majd fogtam a kis behajtómat, és úgy, ahogy a videóban láttam, betettem az ajtózáró horgot a törött helyére. Kattant az ajtó. Ennyi. Végül a sablon alapján felfúrtam az ajtót és a fogantyút, betettem a kávésbögrém, és elindítottam egy mosogatást.

Epilógus

A felújítás a hat hét helyett végül tizenkét hét alatt zajlott le, a hat és fél millió nyolc lett. Az áruháznak négy panaszlevelet írtam kéjes élvezettel, azóta sem érkezett rájuk válasz. És bár megfogadtam, hogy soha többé nem vásárolok náluk, tegnap mégis azon kaptam magam, hogy egy nagy szatyor illatgyertyával, fikusszal, pokróccal, pihe-puha fürdőszobai kilépővel tértem haza tőlük.

Ughy Szabina

Kiemelt kép forrása: Simándi Nóra