„Maga megőrzött valamit a gyerekkorából, mi már megtanultunk hazudni” – Monori Lili 80 éves

–

Magányérzet a világban

Monori Lili művészetét látva el tudjuk képzelni, mit is jelenthet a kozmikus magány. Nehezen kapcsolódik a világhoz, miközben munkájának lényege mégiscsak a kapcsolódás. Önmagához, a partneréhez vagy a nézőkhöz. Nem könnyű befogadni azt, amit csinál, mert a valósággal olykor még nézőként is nehéz szembesülni. Megélni pedig még nehezebb lehet: Monori Lili mégis mindig bátran vállalta a nézők előtt az esendőségét.

A „legvalóságosabb” színésznő Mészáros Márta Kilenc hónap című filmjében, a kamerák előtt, premier plánban szülte meg a kisfiát. 1976-ot írtunk ekkor. Micsoda bátorság volt benne és a rendezőben is!

Nehéz az igazságot művészetté emelni, de neki mindig sikerült.  

A kozmikus magány talán a gyerekkorából gyökerezik

A Jászságban cseperedett föl. A szülei Pesten laktak albérletben, ő pedig az anyai nagymamájával élt törökszentmiklósi „bunkerében” három és fél éves koráig. „Játszótársaim a kis háziállatok voltak, a kiskacsák, egy Pötyi nevű kisbárány, meg a kismalacom, amire szerettem volna felkapaszkodni, de mindig visítva elrohant. Tehénhez nappal a bögrémmel, sámlival beültem az istállóba, húztam a tőgyét, kértem, adjon tejet, nem rúgott meg, szelíd volt. Meggyfán üldögéltem, énekeltem. Mindent eldöntő évek lettek ezek idők az életemben” – olvashattuk a Theatron oldalán megjelent interjúban.

Lilit nagyon megviselte, amikor Pestre költözött a szüleihez: kapott karácsonyra egy kis pléh sparheltet, amit a fal felé fordulva laposra vert az apja kalapácsával. „Apukám el-eltűnt, nemigen törődött velünk. Anyukám kínlódott szívbetegen. Nagyon szegények voltunk” – mesélte a Magyar Narancsnak Monori. 

A versmondásban lelt menedéket, ez indította el a színpad felé, de hiába volt kitűnő tanuló, a szegénység miatt nem mehetett gimnáziumba, ezért gyors- és gépírást tanult. Munka mellett tette le az érettségit, és felvették a Színművészetire. Montágh Imre azt mondta neki:

„Maga megőrzött valamit a gyerekkorából, mi már megtanultunk hazudni”.

Talán ez lehet a kulcsmondat Monori Lilivel kapcsolatban, hogy soha nem tanult meg hazudni, ezért maradt mindvégig önazonos, és ezért menekült el minden olyan helyzetből, ahol hazugságra kényszerítették volna.

Párizsi kaland

Kicsit előreszaladok az időben, de jól példázza ezt a helyzetet az, amikor 1980-ban Párizsba hívták, a Gaumont Filmvállalat szeretett volna belőle francia filmszínésznőt faragni. Iskolába járatták, és Isabelle Huppert is dolgozni akart vele, mert zsűrielnökként látta Monori Lilit a Ha megjön József című filmben, amit 1976-ban forgatott.

„Azt mondta a szemembe, meg akar ismerni egy technikát, azért akar dolgozni velem. Nagyon jól megértettük egymást, később a Le Monde-nak cannes-i zsűrielnökként nyilatkozta, mi ketten ikertestvérek vagyunk, ő ezt azonnal tudta, mikor a József-filmet látta. A Gaumont-szerződés papírján csak a kettőnk neve állt és a dátum. Se rendező, se a többiek. Jött a közös filmünk Isabelle Huppert-rel, (Örökség – a szerk.) a Gaumont kivitt Párizsba, kidolgozott tervük a következő volt: olasz filmekben kezdek, melyeket szinkronizálnak franciára, közben tanulom a francia nyelvet. Napi három filmszerepfelkérést kaptam Párizsban, de az olaszok is szerettek” – mesélte Monori Lili a Theatronnak.

Ám közben itthon várta a hatéves kisfia, akinek édesapja, a filmrendező Horváth Péter nem járult hozzá ahhoz, hogy magával vigye Párizsba, ezért Lili fogta magát, és hazajött.

Még a repülő indulását is visszatartotta pár percig a Gaumont, hátha meggondolja magát Monori, de ő hajthatatlan maradt.

A nemzetközi karrier még el sem kezdődött igazán, de máris véget ért. Ő döntött így: „A legkevésbé sem érdekelt a színészet, a szerepek, a színház, film stb. Életben akartam maradni, mint egy sebesült állat, amelyik elbújik a barlangjában.”

Légüres térbe ért haza Monori Lili, de végre a kisfiával, Sanyikával lehetett.

Bódy Gábor szellemi holdudvara

A Színművészetin ismerkedett meg Bódy Gáborral, aki akkor még filozófiát hallgatott, később pedig sok évig együtt is éltek, és éjjel-nappal „jelen voltak” egy általuk kreált Cselédek előadásban, amit Genet színdarabja alapján improvizáltak. Öt éven át tartott a próbafolyamat, Ruttkai Éva is szerepelt benne, be is mutatták a Csiliben, ám keveset játszották. Ez volt az első olyan előadás, ami az avantgárd és a kőszínházi elemeket ötvözte.

Már a Thália tagjaként, 1970 nyarán volt egy disszidálási kísérlete is, amit Bódy Gáborral együtt terveztek, ám végül egyedül indult útnak. Bódy és szellemi köre, például Szentjóby Tamás és Erdély Miklós a poros, besúgókkal teli szocializmusba elhozták az avantgárd levegőt, Monori Lili pedig nagyon élvezte azokat a végtelen estéket, amiket együtt töltöttek. A disszidálási kísérlet azonban rosszul sült el, így párhetes németországi hányódás után hazajött, amiért volt férje, Magyar Dezső, az Agitátorok című film rendezője (ami rögtön dobozba került), nagyon haragudott rá. Ő később Amerikába ment, és soha többé nem jött vissza Magyarországra.

Monori rendkívül rossz mentális állapotban még két évadot végigszenvedett a Tháliában, de látási és hallási zavarokkal, begyógyszerezve állt színpadra, úgyhogy végül kirúgták.

Kaposváron lelt némi menedékre, de ott sem találta a helyét, ráadásul az édesanyja egy szerencsétlen vonatbalesetben életét vesztette, amikor az egyik kacsáját próbálta leterelni a sínekről. Monori Lili ekkor kezdett inni ahhoz, hogy legyen bátorsága színpadra állni.

Szabadság a filmvásznon

A filmgyári státusz mentette meg attól, hogy végképp lecsússzon, ahol akkor is kapott fizetést, ha semmiben nem játszott: de szerepelt Bacsó Péter Tanú című filmjében, és a Bástyasétány 74-ben is, Gazdag Gyula klasszikusában, meg persze még sok egyébben: ám ami kiemelkedik ezek közül, az a Mészáros Márta (őt D. Tóth Kriszta Elvitte magával 2017-ben) által rendezett Kilenc hónap, amit még akkor kezdtek el forgatni, amikor nem látszott a várandóssága, az utolsó jelenetben viszont tényleg a kamerák előtt szülte meg a fiát – a már említett Sanyit.

Erről így mesélt: „Márta felkért szereplésre, majd a kórházba is bejönnek, ha már ott leszek, kamerával felvesznek ezt-azt, sóhajtozok stb.

Lassan fogtam fel, hogy a szülést akarja. Egyébként semmi kifogásom nem volt, szinte nem is érdekelt…”

– mondta.

Míg itthon főként gyalázkodó leveleket kaptak, addig a világban sorra nyerte a fesztiválokat a film. Teheránban a legjobb női alakításért Monori érdemelte ki a legjobb színésznői díjat. „Nagy autóban ültünk, a hátsó ülésen Nyikita Mihalkov, ő rendezés díjat kapott, én mellette, elöl, a sofőr mellett Mészáros Márta. Szirénázó rendőrmotorosok a kocsi előtt és mögötte. Mihalkov egész úton szidott, hogy »a picsámért azért nem kéne díjat adni, az ő színésznője sokkal jobb«. Márta megunta, hátraszólt: »Te Nyikita, nem értem, egy ilyen fiatalember, mint te, hogy csinálhatott ilyen ósdi filmet.« Nyikita és Márta a moszkvai filmfőiskolára egy időben jártak” – olvashattuk a Theatronon.

Valóságszínház egy nedves pincében

A Visszaesők című filmben ismerte meg Székely B. Miklóst, aki nyomdai munkásból lett az Orfeo, majd a Stúdió K. tagja. Fodor Tamás rendezte a legendás Woyczek-előadást, amelyben Gaál Erzsébettel alakították a főszerepeket.

Hamar kiderült, hogy Székely B. ugyanúgy gondolkodik a színház mibenlétéről, mint Monori Lili: összekötötték hát az életüket, Kisorosziba költöztek, és megszületett a kislányuk, Székely Rozi, aki szintén színésznő lett. De nemcsak családot alapítottak, hanem színházat is: egy hatalmas, elhanyagolt, vizes pincét szereztek a VIII. kerületben a Szentkirályi utca 4. szám alatt, ez volt a Szentkirályi Színházi Műhely. „»A színészet mint önálló formanyelvű művészet«” tárgykörben végzendő tevékenységre kértünk engedélyt a VIII. kerületi Tanácstól” – mondta a Fedél nélkülnek Monori.

Érdemes végigolvasni Székely Rozi szakdolgozatát, amit a hely történetéről írt, megrendítő részletek derülnek ki belőle.

„Időntúli hely volt, ahol olyan érzése lehetett az embernek, hogy diktatúra nem is volt, nem is lesz. Fölszabadított a depresszió alól, az egyedüllét lehetőségével oldotta a magányt. Az omladozó vakolat erősebb valóságnak tűnt a szocializmusnál. Ez a sötét, dohos, monumentális, földalatti bunker biztosított szellemi szabadságot Székely B. és Monori számára azután húsz éven keresztül” – írta szakdolgozatában Székely Rozi, aki már kislányként is részt vett a Szentkirályi utcai előadásokban.

Egyet én is láttam: Molnár Gál Péter cerberusként állt a pince lejárata előtt, és mindenkit csendre intett. Monori Lili nagyon érzékeny volt a hangokra, és ha túl nagy volt a zsongás az utcán, előfordult, hogy lemondta az aznapi előadást.

Olyan értelemben családi színház volt, hogy még a háziállataik is részt vettek az előadások többségében, Rozit is láttam kislányként szerepelni. Megfoghatatlan hangulatú előadásokat hoztak létre, a szövegeket többnyire improvizálták, és Monori Lili álmaiból is dolgoztak. „A megélt, a valódi kapcsolat volt a témája, a tétje a dolognak. Mindig az volt a lényeg, hogy létrejöjjön a kapcsolat. Ne jelzés legyen az emberek közti viszony, hanem valóság. Ragaszkodtak  az  igazsághoz. Liliben ez születési adottság” – írta Rozi a szakdolgozatában.

Esterházy Péter ezt írta az egyik előadásukról: „Nekem az utóbbi évek egyik legnagyobb színházi pillanata, drámai, játékos, eleven, röhejes, humoros, egyszeri, szükségszerű. Mikor a néző érezheti: nálánál nagyobbat lát.” Húsz évig tartott ez a kötelezettségek nélküli, igazán szabad alkotói folyamat, amelynek érdemes megnézni a gazdag dokumentációját.  

Proton Színház – Világkörüli turné

Mundruczó Kornél (korábban írtam róla) és Büki Dóra alapította a Proton Színházat, amelynek a kezdetek óta meghatározó tagja Monori Lili is, aki A Frankenstein-terv századik előadásán, 2012-ben szívrohamot kapott a színpadon. A falnak támaszkodott, hogy ne essen össze, de így is végigjátszotta az előadást.

„Az egyik barátnőm szívspecialista ismerőse ott ült a nézőtéren, azt gondolta, milyen jól játszom. A tapsnál kimentem az utcára. Az volt a szerencsém, hogy a produkciós menedzser, Büki Dóra kiszaladt utánam, és nem taxit hívott, hanem beültettek a kellékes kocsiba. A kórházban meghaltam. Újraélesztettek, küzdöttek értem” – mesélte a Magyar Narancsnak.

Ez a kivételes színházi társulás egész elképesztően méltatlan helyzetben van: miközben mindenhol máshol szívesen látják, és díjakkal halmozzák el az előadásaikat, itthon egyetlen fillér támogatást sem kapnak.

Időnként a Trafóban vagy a Budaörsi Latinovits Színházban el lehet csípni egy-egy előadásukat, de sajnos Stockholmig kellene utaznunk októberben, ha látni szeretnénk a Parallax címűt például, aminek rendezésért Nestroy-díjat kapott Mundruczó, ami a legjelentősebb osztrák színházi díj, és először nyerte el magyar rendező magyar produkcióval. A főszerepben természetesen Monori Lilit láthatjuk.

Külön cikket érdemelne Monori Lili és a Proton Színház munkája, erre sajnos most nincs mód, de aki kíváncsi a részletekere, elolvashatja Theaterman írásait az ott készült valóban világszínvonalú előadásokról. Én a Szégyen című előadásukat láttam utoljára a Trafóban. Megrázó volt. És valóban szégyenletes, hogy ennyire ignorálja ezt a jelentős művészi értéket az ostoba és rövidlátó kultúrpolitika.

Most, hogy csak így címszavakban végigfutottam Monori Lili elképesztően gazdag pályáján és életén, nem is tudom, mit kívánhatnék neki a 80. születésnapjára. Talán szabadságot, egészséget és békességet. Ha van valaki, aki mindezeket megérdemelné, hát ő az!

Isten tartsa még sokáig közöttünk Monori Lilit!

Both Gabi