Megvan az idei kedvenc magyar filmünk! – Mészáros Márta: Aurora Borealis – Északi fény

–

Annyi minden kavarog a fejemben, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Ha azt mondanám, ezután a film után egy órán keresztül nem bírtam megszólalni, még nem mondtam volna semmit. Ha azt mondanám, zokogtam rajta, azt gondolhatnátok, vagy a film, vagy én vagyok érzelgős. Ha azt mondom, hogy a II. világháború végén megerőszakolt nők ügye mindannyiunkra tartozik, és közvetlen hatása van az életünkre, azt felelhetnétek, jaj, ne már, rám biztos nincs. Ha azt mondom, ilyen színészi alakításokat ritkán látok magyar filmben, eláll tőlük a lélegzetem, akkor megint biztos túlzásokba esem. Szóval megpróbálom kordába terelni túláradó érzéseim, és elkezdem az elején.

Eltűnt apák, megszállási gyerekek

Amikor Mészáros Márta azt állítja, hogy egy történelmi magazinban olvasott cikk hatására rögtön tudta: megtalálta a neki való témát, tökéletesen igaza volt. A cikk arról szólt, hogy Ausztriában elkezdtek felbukkanni azok az emberek, akik úgy nőttek fel, hogy nem tudták, ki az apjuk. Vagy azért, mert apa nélkül nőttek fel, vagy: mert nevelőapa mellett cseperedtek, de mindig érezték, hogy valami nincs rendben. Ezek a gyerekek többnyire megerőszakolt osztrák nők utódai, de vannak köztük szerelemgyerekek is, akik a náluk egészen 1954-ig állomásozó orosz katonáktól származnak. Miután a csapatokat visszavonták, az apák eltűntek az életükből. Ma már 60 év körüli felnőttek, akik elkezdték felkutatni ismeretlen felmenőjüket, elveszett családjukat.

Ne legyünk naivak: nálunk is élhetnek ilyenek szép számmal. Csak nálunk még nincs gyűjtőnevük, ahogy Ausztriában „megszállási gyerekeknek” hívják őket.

Nálunk, Magyarországon nem ismerik egymást, nem jöhetnek elő, nem segítenek egymásnak felkutatni az identitásukat, és nem tartanak tükröt a társadalomnak sem, hogy annyi év után szembenézzen a háborús traumáival.

Nálunk erről még mindig alig esik szó, és most, hogy már olyan rég volt, egyre nehezebb is. Nem mintha Mészáros Mártát valaha is megijesztette volna, hogy valami nehéz vagy kibeszéletlen. Ellenkezőleg: ez az ő terepe.

Felszín alatt lappangó titkok

A fiával, Jancsó Zoltánnal, és állandó forgatókönyvírójával, Pataki Évával kitalált egy történetet, ami félig magyar, félig osztrák területen játszódik, részben magyar, részben osztrák nőt érint, és hol a mában, hol az ’50-es években követi a szereplőit. És mindezek után, amit most elárultam, még mindig tartogat meglepetéseket. De azokat már nem fogom lelőni. Még legfeljebb annyit, hogy a sztori lényege éppen az, hogy bemutassa: amit az ’50-es években elhallgattak, elfojtottak és szőnyeg alá sepertek, azt még a harmadik generáció is megérzi. Mert akinek nincs rendben az identitása, annak az egész élete megreked egy ponton. Kívülről persze tűnhet sikeres embernek, lehet szép karrierje – mint ebben a filmben Olgának (Tóth Ildikó) –, de a magánéletében komoly akadályokkal küzd majd, és addig nem győzheti le őket, amíg nem tudja, miből fakadnak.

Szerintem nem csak nekem voltak olyan nagyszüleim, akiknek bizonyos kérdéseket hiába is tettem fel, egyszerűen nem voltak hajlandóak rá válaszolni, mindig hárítottak.

Mert ezeket a falakat – amik a túlélőkben épültek – iszonyatos munka betörni, ők nem akarják felszakítani a sebeket.

Érthető, hiszen olyan történelmi korban éltek, amiben a szabadság és a nyílt kommunikáció egyszerűen be volt tiltva, amiben mindig volt mitől félni, és ennek a hatását is a mai napig cipeljük, együtt élünk a berögződéseivel. Itt Tóth Ildikó Olgája fut neki újra és újra Törőcsik Mari figurájának, és amikor végre megadja magát neki, na, azt nem lehet kibírni könnyek nélkül. Olyan erős percek, amilyeneket csak a legnagyobb rendezők tudnak teremteni. És még nincs vége a filmnek.

Mészáros Márta élete filmje

Nem állítom, hogy minden tökéletes az Aurora Borealisban, olyan alkotás talán nincs is. De engem itt csak olyan apróságok zavartak, amiken tovább tudtam lépni. Például hogy Tóth Ildikó minimum egy tízessel fiatalabb, mint ahány éves nőt játszik, és nem próbálják öregíteni. Nem baj. Hogy bár szerepe szerint Bécsben született és nőtt fel, sőt, ott is látjuk dolgozni, a német kiejtése hagy némi kívánnivalót maga után. Sag schon. Hogy a fiával és volt férjével való kapcsolata nincs kibontva, ezért a többi jelenethez képest (amikben az édesanyját alakító Törőcsik Marival szerepel) felszínesebb, talán unalmasabb is. Túléljük, és később összerakjuk a képet a darabkákból. Hogy a film vége tényleg nem átall enyhén giccsbe hajlani – az az igazság, hogy még jól is esett. Megvolt a helye, a tartalma, a mélysége.

Nem sok nyolcvan feletti filmrendezőt láttam olyan szellemi és fizikai állapotban, mint Mészáros Mártát, aki egy igazán mai, gyönyörű filmet tud készíteni, miközben őrzi a régi nagyok stílusát, tudását és tartását is. Kivételes kombináció, tényleg.

És az is imponáló, hogy tehetséges fiatalokkal veszi körül magát. Az operatőre, a lengyel Ifjabb Piotr Sobocinski (akinek már az apjával is együtt dolgozott) nagystílű és egységes látványt teremtett, ő is a régi filmek ízlésével, mégsem elavult módon. Külön ki kell emelnem a jelmezeket is (Juristovszky Sosa munkája), annyira hiteles mind. De azon belül is feltűnt, hogy Tóth Ildikó ruhatárát milyen értő kezek állították össze (ha jól láttam, ebben Lakatos Márk segített), akik pontosan ismerik egy mai bécsi úrinő ízlését és pénztárcáját, és valódi minőségi darabokat biztosítottak neki, ami süt a vászonról. 

Mindenki a helyén

A fiatal tehetségek leginkább előtérben lévő képviselője azonban Törőcsik Franciska, aki – bár nem rokona – tökéletesen elevenítette meg Törőcsik Mari ifjúkorát. Nagyon komoly alakítás, és igazán filmes színészet. Mindent belülről fogalmaz meg, eszköztelenül, puritán módon, mégsem erőtlen, hanem nagyon is markáns, karakteres a játéka. És talán még sosem láttam filmen ilyen szépen végigjátszani egy trauma ívét. Gyakran érzem úgy más filmekben, hogy túl gyorsan továbblépnek rajta, vagy épp ellenkezőleg: túljátsszák, eljátsszák, tapicskolnak benne, míg Törőcsik Franciska megéli és cipeli magával az utolsó jelenetéig – ez a játékának a legnagyobb erénye.

Tóth Ildikót az egyik legnagyobb magyar színésznőnek tartom, még egyszer sem láttam hibázni, pedig az nem is lehetséges, de itt sem kapható rajta tévedésen. Az ízlése, az arányérzéke, az átélése mindig makulátlan – amilyen az arca.

Törőcsik Mari pedig ezzel a filmmel tette fel az életművére a koronát. Nem túlzok, tényleg így van.

Mindent beletett ebbe a szerepbe, mert méltók voltak egymáshoz. „Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik” attól, ahogy búcsúzik.

A férfi színészek is nagyon jók a filmben – például Fekete Ernő vagy Wunderlich József, de pár pillanat erejéig Gáspár Tibor és Cserhalmi György is feltűnik –, akiket szintén érdemes lenne dicsérni, mert egyszerűségükben jók, diszkréten nagyszerűek. Többnyire a rendező érdeme, ha ennyire egységes a színészi teljesítmény, hiszen ő a karmester.

De tudom, lassan túl sok a jóból, a végén még nem hiszitek el nekem. Vagy majd akkora elvárásokkal ültök be a moziba, hogy abból csak csalódás lehet – ezt nem szeretném. Nem tehetek róla, nem is számítottam rá, de velem ez a film megtörtént, megéltem, így, ahogyan megpróbáltam elmondani. Örülnék, ha másoknak is hasonlóan sokat jelentene.

Gyárfás Dorka

Képek: Vertigo Média Kft.