Az órajavítás olyan, mint az élet: néha nem sikerül minden egyből – Egy letűnő szakma nyomában

–

Régi órák, több generációnak

Az egyik üvegvitrinben régies órák várnak arra, hogy valaki az üzletbe lépve beléjük szeressen, és újabb fejezete nyílhasson az életüknek. Mint megtudom, a régi mechanikus óráknak – tehát azoknak, amiket mindennap fel kell húzni – újabban ismét nagy keletje van, főleg az orosz-ukrán háború kirobbanása óta lettek divatosak a fiatalok körében. „A mostani felnövekvő generációnak ez újdonság. Ők az okosórákhoz vannak szokva” – mondja el Juhász Tibor órásmester, az alapító Papp József munkatársa. „A régi orosz órák még ötven, száz évre készültek” – állítja Papp József órásmester. „Sok olyan, amit Kínából rendelnek az emberek, legfeljebb öt évre.”

A debreceni órásboltban a használt ketyegőket is lehet kapni. A java részük hagyatékból került hozzájuk, amit teljes körűen felújítanak, és úgy értékesítenek.

Megváltozott funkció

Tibor szerint lényegesen nem változott meg az okostelefonoknak köszönhetően az óraviselet, nem vesznek kevesebbet most, mint harminc éve. „Ugyanúgy hordanak órát a mai fiatalok is. Csak már nem kizárólag a pontos idő jelzésére használják, hanem divatkiegészítőként.” Majd hozzáteszi: a férfiak inkább hajlamosak egy-két drága, márkás órát venni, a nők viszont az olcsóbb kategóriák felhalmozói: hiszen minden ruhához másfajta dizájn és szín dukál. 

Kihaló szakma ma már az órás, mondják, kevés fiatal választja ezt a hivatást, bár most épp jelentkezett náluk egy fővárosi fiatal gyakorlatra.

Kevés a szakember, emiatt van, hogy sok helyen napokra, vagy hetekre ott kell hagyni az órákat a boltban, ha azok javításra szorulnak. Ők azonban igyekeznek mindenkit gyorsan kiszolgálni. „Az emberek felgyorsult életébe nem fér bele, hogy sokat várjanak bármire.”

Sok szülő azért is vesz analóg (azaz mutatós) órát a gyereknek, hogy megtanulja leolvasni, az ugyanis egyre több fiatalnak okoz kihívást. „Ez egy generációs probléma” – mondja Tibor.

Nagypapa és tányérórák

A bolt hátsó traktusában, ahol Juhász Tibor és Papp József dolgoznak naphosszat, a falakat régi ingaórák tarkítják. Ezeknek azonban úgy tűnik, leáldozóban van a csillaga. „Még egy jó tíz évvel ezelőtt volt piacuk, jó áruk is volt, de az utóbbi időben teljesen kimentek a divatból. A mai fiatalok, ha örökölnek is ilyesmit a nagyszülőktől, az általában nálunk köt ki” – mondja Tibor. „Egyedül a közjegyzők és az ügyvédek azok, akik még ilyesmiket megvesznek, hiszen remekül passzolnak az irodáikban lévő régi antik bútorokhoz.” 

A levesestányérban ketyegő órának azonban még mindig nagy keletje van, tudom meg Tibortól, aki elárulja: sokan kapnak ilyesmit céges ajándékként nyugdíjba vonulás alkalmából.

És hogy miért áll valaki órásnak?

„Engem már gyerekkoromban nagyon vonzottak az óraszerkezetek” – válaszolja Juhász Tibor, aki immár 25 éve dolgozik a Batthyány utcában. „Miközben a többiek matchboxot gyűjtöttek, én a zsibvásáron régi órákat vettem a nagypapáktól. Eleinte szétszereltem őket… aztán úgy maradtak” – meséli nevetve, én pedig örülök: ezek szerint mindenkinek ugyanúgy indul a karrierje, csak van, aki továbbfejleszti magát.  

Papp József is hasonló okokból lett órás. „Erdélyben születtem. Édesapáméknak volt egy olyan állóórája, ami a Szputnyikot ábrázolta. Tizenkét éves voltam, amikor a nyári szünidőben rettentően unatkoztam, és mivel nem nagyon volt mit tenni, én ezt az órát reggel szétszereltem. Amikor apám, aki a vasútnál dolgozott, hazajött ebédelni, és meglátta, lekapott a tíz körmömről. Azt mondta: mire hazajön estére, ez legyen összerakva. Sikerült.”

József mindig is nagyon szeretett szerelgetni, úgyhogy tévé- és rádiószerelőnek akart kitanulni. Nagyváradon volt a felvételi, egy osztályra azonban négyszázan jelentkeztek.

„Nem jutottam be. Így kerültem órásnak, ami pedig másodiknak volt beírva a felvételi lapomon. Utólag úgy látom: jobban jártam.” 

1990-ben végzett az órásiskolában, két évvel később nyitotta meg a boltját.

Szervdonor órák

Józsefnek is van pár karórája, közülük három olyan, ami kedvenc. De sok olyan órája is van, ami hasonló sorsra jutott: „jött egy ügyfél, akinek szüksége volt valami alkatrészre, úgyhogy kiszereltem a magaméból… aztán elfelejtettem. Van, ami tíz éve vár a sorsára szétszerelve”. Igaz, az üzletben nem is nagyon érzi szükségét annak, hogy órát viseljen. „Itt minden dugig van órákkal, tudom, mennyi a pontos idő.”  

Békés, stabil szigetnek tűnik ott jártunkkor az órásüzlet, ahol megbízható rendszerességgel (és pontossággal!) ütik el a faliórák az egészet. „Magamat kijátszom a feladatokkal, amikből adódik bőven” – mondja József. – „Van olyan, hogy hozzákezdek az egyik óra szereléséhez, de nem megy. Ha harmadjára sem sikerül egy adott mozdulat, és csak nem mennek a kerekek a helyükre, akkor félrerakom, és belekezdek valami másba.

Mert hát van olyan, hogy összerakja az ember az összes kereket, a legvégén húz rajta egyet és kiesik mind. Akkor kezdheti elölről. Ez egy türelemjáték.

Ha nem megy, félreteszem, belekezdek valami másba. Aztán visszatérek hozzá egy óra múlva, és tessék: egyből sikerül. Ilyen az élet is: ha valami nem megy azonnal, nem kell erőltetni. Majd fog menni később.”

Fiala Borcsa