Most, 28 évesen kezdem el kapizsgálni, milyen is felnőttnek lenni

–

Sokszor olyan érzésem van, mintha két világ határán billegnék – a gyerekkor és a felnőttkor határán. 28 éves vagyok, Budapesten élek a saját lakásomban (amit nyilván nem önerőből vásároltam meg), fizetem a számlákat, dolgozom, leadom a cikkeimet, mindig van érvényes bérletem, bevásárolok – már van kedvenc boltom is, ahová rendszeresen járok –, elmegyek egyedül orvoshoz, önállóan hozok döntéseket, próbálok valamiféle reális és egészséges rutint kialakítani a mindennapjaimban, tervezem a jövőt, és néha azon kapom magam, hogy már olyan dolgokon agyalok, mint a nyugdíj. Na, ha ez nem felnőttes dolog, akkor semmi – gondolom magamban.

De közben ott van az is, hogy ez az egész néha iszonyú sok. Egy csomó felelősség, amire igazából senki sem készít fel. Az egyik részem lelkes és kíváncsi, a másik viszont néha csak áll, kicsit lebénulva, és azt kérdi: „Ez most komoly? Ez már a nagybetűs Élet? Ilyen felnőttnek lenni?” – és ilyenkor legszívesebben felmutatnám az időkérést jelző kártyát a hátsó zsebemből, leülnék a pálya szélére a kispadra fújni egyet.

Ehelyett a zsebemből csak iratok hullanak ki: bankkártya, jogosítvány, személyi – csupa-csupa felnőttes holmi. Sehol egy „Fordul a kör” UNO-kártya, sehol egy diákigazolvány, sehol egy Yu-Gi-Oh!-lap.

Nincs olyan, hogy először gyerekek vagyunk, aztán hirtelen felnőttek

Papíron persze már rég felnőtt vagyok. Európában, így Magyarországon is 18 éves korunktól hivatalosan nagykorúvá válunk. Onnantól szavazhatunk, szerződhetünk, házasodhatunk, és felelősséget vállalunk önmagunkért, a döntéseinkért, a tetteinkért – elméletben legalábbis.

A felnőtté válás azonban nem egy pillanat műve. Nem egy kapcsoló, amit átkattintanak bennünk, miután elfújtunk 18 szál gyertyát. A határ nem ilyen éles – de akkor mikortól számítunk igazán Felnőttnek?

Attól, ha van gyerekünk, férjünk, feleségünk? Ha már nem szorulunk a családunk vagy mások támogatására, és önállóan boldogulunk? Ha mi hívjuk meg a szüleinket nyaralni, és nem fordítva? Ha magunktól tudjuk, hogy fontos elegendő vizet inni, zöldséget és gyümölcsöt enni? Ha egyedül utazunk? Ha tudunk bocsánatot kérni? Ha nem okoz gondot kiállni magunkért vagy másokért? 

A felnőtté válás sokkal inkább egy folyamat, ahogy azt Peter Jones, a Cambridge-i Egyetem professzora is megfogalmazta egyszer: „Nincs olyan, hogy először gyerekek vagyunk, aztán hirtelen felnőttek. Haladunk az úton, az életben, és folyamatosan fejlődünk.”

Ez a gondolat akkor hangzott el, amikor brit kutatók előálltak azzal az elmélettel, miszerint az ember valójában csak 30 éves kora körül válik teljesen felnőtté. Ugyanis a tudósok szerint az agyunk, az idegrendszerünk 18 éves korunkban még jelentős változásokon megy keresztül – olyanokon, amik nemcsak a viselkedésünkre vannak hatással, de növelhetik a mentális zavarok kialakulásának kockázatát is.

A gyerekszerep és a felnőtt lét furcsa párhuzamossága 

Néha úgy érzem, a felnőtt élet nem nekem való. Túl sok a teendő, rengeteg mentális energiát emésztenek fel a hétköznapok, és a feladatok minden életkedvet kiszipolyoznak belőlem. Ilyenkor szívesen bújnék a takaróm alá mesét nézni, és hagynám, hogy más élje helyettem a felelősségteljes életet. 

Néha azt érzem, jobb voltam gyereknek, mint felnőttnek. Ezt már a pszichológusomnak is megfogalmaztam párszor, sok beszélgetésünk témája lett (és lesz még) a felnövés – az, ami valójában nem választás kérdése.

Jó, persze, mondhatod azt, hogy te leszel a következő Pán Péter, aki soha nem nő fel, de ez nem így működik. Ez az élet rendje. Nem lehet elszaladni előle csak azért, mert nehéz, mert nem tetszik. És talán épp az is a felnőttség egyik jele, hogy nem futunk el, csak mert valami kényelmetlen.

Ugyanakkor azt is látom, hogy a hagyományos értelemben értett „felnövés”, kirepülni a családi fészekből, megállapodni, letelepedni, családot alapítani, ma már később történik meg, mint például a szüleim, nagyszüleim idejében – ha egyáltalán megtörténik. 

Erre rezonál szerintem mindaz, amit Víg Sára gyermekpszichológus fogalmazott meg egy kamaszkorról szóló cikkben. A WMN szerzője, Széles-Horváth Anna arról ír, hogy különböző kutatások, felmérések szerint világszinten is érzékelhető egy tendencia, miszerint a pubertás és a vele járó testi változások – mint a magömlés és a menstruáció – egyre korábban jelentkeznek a serdülők életében, ugyanakkor a kamaszkor tovább is tart.

„Ennek van érthető része: akadnak ötéves iskolák, lehet külföldön tölteni egy évet a középiskola alatt, után, amivel az iskolás lét és a kamaszkor is elhúzódik kicsit – ezzel nincsen semmi baj. A gondot inkább abban látom, hogy a kamaszkor fő feladatának végrehajtása nyúlik el, sokszor nemcsak a húszas, de a harmincas, negyvenes évekig. Mégpedig az, hogy meg kell találnom az identitásomat, a céljaimat, az értékeimet, és ezek alapján el kell indulni egy irányba, illetve felelősséget kell vállalni a döntésekért” – mondta Víg Sára.

A szakember szerint 26–28 éves kor körül van a választóvonal: aki addig nem lép, az könnyen beleragadhat a felnőttkori kamaszlétbe. Én idén töltöttem be a 28-at, szóval most állok ennél a választóvonalnál. Lehet, épp ezért is foglalkoztatnak ennyire ezek a kérdések, a gyerekszerep és a felnőtt lét furcsa párhuzamossága. 

Nem akarok örökre gyerek maradni. Nem szeretnék beleragadni egy Pán Péter-szerepbe. Tetszik az önállóság, a függetlenség, a felelősség. Jó érzés, hogy a magam ura lehetek – még akkor is, ha néha szükségem van arra a bizonyos kártyára, hogy időt kérjek,  félreálljak egy kicsit a pálya szélére, és kifújjam magam.

Kaiser Orsolya