L. Ritók Nóra: A jelenlegi rendszer alkalmatlan arra, hogy a kiemelt gyerekeket biztonságban felnevelje

–

Fiala Borcsa/WMN: 2021-ben Chripkó Lili kollégám készített veled egy beszélgetést, ahol már megemlítetted, hogy huszonöt év után, 2025-ben szeretnél visszavonulni. Akkor azt is mondtad a toldi programotokról: „távlati cél: minél több feladatot átadni. Így az Igazgyöngy tulajdonképpen azért dolgozik Toldon, hogy felszámolja magát.” Ezzel hogy álltok most?

L. Ritók Nóra: Amikor az ember elkezd a társadalomtól leszakadó csoportokkal foglalkozni, és egy olyan közösséget akar építeni, mely képes arra, hogy megszervezze önmagát, az a generációs szegénységben igen hosszú folyamat. Amikor az Igazgyöngy Alapítvánnyal elkezdtük a toldi modellt, a program első etapját húsz évre terveztük. Ennek idén vagyunk a tizenhatodik esztendejében. 

Ami már most eredmény: egyértelműen lett egy olyan közösségi mag, ami már másfajta értékrenddel gondolkodik, mint tette korábban. Képesek a tagok együttműködni, és vannak saját kezdeményezéseik is. A gyerekek között, akikkel a kezdetektől a tanodában foglalkoztunk, már van olyan, aki leérettségizett. Pár éve kezdtünk el egyre tudatosabban egy olyan munkát, hogy a 16. évüket már betöltött gyerekeket a társadalmi vállalkozásban, diákmunkában foglalkoztatjuk a nyári szünetben. Az is cél, hogy alkalmazni tudjuk őket, amikor befejezik a tanulmányaikat, így át tudnak tőlünk is vállalni feladatokat. Például akinek óvodai dajka végzettsége van, az el tud kezdeni a kicsikkel foglalkozni. 

Közösségfejlesztésben nagyon jól állunk, már vannak olyan események, amiket ők kezdeményeznek és szerveznek meg. Haladunk.

De azt tudomásul kell venni, hogy ez egy nagyon elhanyagolt probléma, ami generációkon keresztül halmozódott. Ebben eredményt felmutatni úgy, hogy közben a társadalmi és politikai közeg sem kedvez a megoldásnak, nagy kihívás.

F.B./WMN: Az Igazgyöngy Alapítvány alapfokú művészeti iskolából lett a gyerekszegénység elleni küzdelemnek egy olyan úttörő modellje, amely már külföldön is hivatkozási alap. Mik voltak a jelentősebb mérföldkövei ennek a negyed évszázadnak?

L.R.N.: Amikor 1999-ben megalapítottam az Igazgyöngyöt, semmi mást nem akartam, csak egy olyan, gyermekközpontúbb művészeti iskolát, ami az alternatív módszereket könnyebben be tudja építeni a munkájába. Az, hogy egy olyan állami iskolából léptem ki a civil életbe, ahol nagyon magas volt a hátrányos helyzetű gyerekek aránya, jelezte: valójában engem mindig is ez a probléma foglalkoztatott. A művészeti iskolában is hasonló volt az arány. 

Amikor elkezdtünk Berettyóújfalun túl terjeszkedni, a falvakban, ahová hívtak bennünket, már akkor voltak olyan iskolák, amik az akkori viszonylatokban is erősen szegregáltnak számítottak. Azóta ez a folyamat felerősödött. Rövid idő alatt eljutottunk hat telephelyig, illetve hatszáz gyerekig. Nem is akartunk nagyon tovább bővülni, hiszen nem volt célunk létrehozni egy óriási, nehezen irányítható monstrumot. Inkább a minőségi munkára törekedtünk.

Tíz év után jött az első olyan mérföldkő, amikor megnéztük: változott-e valami azoknak a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek az életében, akikkel nyolc éven keresztül foglalkoztunk délutánonként? Tudott-e szakmát szerezni, el tudott-e költözni a szülői házból, mikor alapított családot, kriminalizálódott-e? Az derült ki, hogy az életük semmit sem változott a szülőkhöz képest.

Világossá vált: ha fejlődést akarunk, akkor szociális munkát kell társítani az oktatás mellé. 

Ekkor építettünk fel egy olyan modellt, ami a problématérkép összes beavatkozási pontjára hatással van. Kiválasztottuk a Told nevű zsákfalut, amely egy nagyon nehéz település… talán most már mondhatom, hogy volt. Itt hiányzik minden szolgáltatás, még egy kocsma vagy bolt sincs, mert nem tudja eltartani a település. Ennek megfelelően virágzik a feketekereskedelem. Mivel nincs tömegközlekedés, burjánzik a pénzért fuvarozás. De probléma a prostitúció, a szerhasználat, a képzetlenség, az iskolaelhagyás, a korai szülés, és rengeteg a roma konfliktus.

Azért Toldra esett a választásunk, mert úgy gondoltuk: ha itt eredményt tudunk felmutatni, akkor más településeken már könnyebb lesz. 

Itt is megvoltak aztán a mérföldkövek: elkezdtünk közösséget fejleszteni, elindítottuk a tanodát, a társadalmi vállalkozást, hogy foglalkoztassunk is. Közben persze nem hanyagoltuk el a többi települést sem. 17 településen szociális munkával, haton művészeti iskolával vagyunk jelen, az ösztöndíjprogramunk pedig 15 településen működik.

F.B./WMN: Mi adott erőt ebben a 25 évben a nehézségek, kétségek idején is? Hogyan tudtad elkerülni a kiégés veszélyét?

L.R.N.: Annyira szerteágazó lett ez a munka, hogy ha épp az egyik területen nem sikerült valami, akkor biztos volt más, amibe bele lehetett kapaszkodni. Olyan soha nem volt, hogy az összes területen kudarc érjen bennünket. Amellett kellett az a tudatosság is, amivel az alapítványt próbáltam vezetni, tudva, hogy ezen a területen milyen óriási a kiégésfaktor. Ide kell szupervízió, külső szakember, coach, heti szintű megbeszélések a kollégákkal. És ami még nagyon fontos: humorérzék, hogy amin nem tudunk változtatni, azon legalább nevessünk egy jót. Ezeknek köszönhetően nálunk nem nagy a fluktuáció.

F.B./WMN: Mi változott a te gondolkodásodban, hozzáállásodban az elmúlt 25 évben?

L.R.N.: Nagyon sok minden. Először is a naiv ábrándot, a segítő szerep glóriáját nagyon hamar le kellett vetkőzni. Nem szabad ebben az érzésben túl hosszan megmerítkezni, mert akkor az ember elveszíti az önreflexióját. Hatalmas alázatot is tanultam. Három diplomám van, de a legtöbbet ebben a munkában tanultam mind szakmailag, mind emberileg. Hogy megértsem a másik ember nézőpontját akkor is, ha számomra teljesen elfogadhatatlannak tűnik az, ahogyan él. Annak oka van, hogy úgy él. Ha pedig ezeket az okokat megpróbáljuk értelmezni, az ad egy másfajta nézőpontot. A kritikus gondolkodás, a hibák, a rossz döntések felvállalása mind nagyon fontos abban, hogy ne higgyük el: megtaláluk a bölcsek kövét.

De meg kellett tanulnom nem belehalni a nagyon kemény kudarcokba sem. Például amikor annak ellenére nem tudtunk megakadályozni egy prostitúciót, egy abúzust, hogy pontosan láttuk az előzményeket.

Sokan mondták, hogy vegyem tudomásul: nem lehet mindenkin segíteni – na, ezt még nem nagyon sikerült nekem megtanulni. Egyetlen családot sem tudtam elengedni soha.

És sokkal megengedőbb lettem az intézményrendszerrel is. Látom, hogy milyen sokan áldozatai a rosszul működő rendszernek: a kiégett pedagógus, a családsegítő, a rendőr, aki folyamatosan csak a negatív dolgokkal találkozik.

Amit viszont nem tudok elfogadni: hogy politikai szinten úgy szerveznek át rendszereket, hogy nem ismerik a valós problémákat, a sikerkommunikációval pedig teljesen torz képet adnak a helyzetekről.

F.B./WMN: Hogyan látod a hazai gyerekvédelem állapotát? Mik a legnagyobb hiányosságok?

L.R.N.: Romokban van. Nem is értem, mitől tud még működni. Valószínűleg attól, hogy a benne dolgozó szakemberek még próbálják menteni a menthetetlent. 

Az első probléma, ami az egész intézményrendszerre jellemző, hogy ügykezelő fókusszal működik, és nem az okokkal foglalkoznak. Az ügyeket intézik és zárják le, az okok viszont mindig újratermelik az ügyeket. Alapvető paradigmaváltásra lenne szükség ahhoz, hogy ezen változtassunk.

A családból kiemelt gyerekek speciális segítséget igényelnének, olyan mértékű traumákat élnek át pici koruktól, hogy azt egy nevelőszülő, egy lakásotthonban dolgozó szakember nem tudja megoldani. 

Aztán: létrejött a nevelőszülői hálózat. Itt óriási hibának érzem, hogy megélhetési nevelőszülők kerültek be a rendszerbe. Az egyház átvette most már szinte az egész gyermekvédelmet, az egyházak építettek ki nevelőszülői hálózatot, minket is folyamatosan ostromoltak, hogy Toldon adjunk erre lehetőséget. De amikor az ember azt látja, hogy a szülői kompetenciák alacsonyak, és az illető még a saját gyerekével sem tud maradéktalanul helytállni, akkor hogyan lehetne rábízni egy traumatizált másik gyereket? Ebből sajnos megélhetés lett, hiszen ezeken a helyeken nincs nagyon munka sem. Meg lehet nézni: az ország leszakadó térségeiben van a legtöbb nevelőszülő. Ez a rendszer így teljesen alkalmatlan. Ezzel együtt fontosnak tartom kihangsúlyozni: vannak nagyon jó nevelőszülők is.  

Sokkal több gyerek kerül kiemelésre, mint ahány nevelőszülő van, emiatt a lakásotthonokban, ahová elvileg csak 12 évnél idősebb gyerekeket szabadna tenni, már ott van a négyéves is. Emiatt aztán a kórházakban maradnak a csecsemők, hiszen a nevelőszülő sem az újszülöttet választja, akinél 24 órás szolgálat kell, hanem inkább azt, aki betöltötte a három évet és óvodába mehet.

Persze mi is emeltettünk ki gyereket, hiszen ha a gyereket fizikailag bántalmazzák, szexuális abúzus éri, egyértelmű, hogy nem maradhat a családban. De hogy kísérlet sincs arra, hogy ezeket a családokat képessé tegyük arra, hogy felneveljék a gyereküket, az tragikus. Csak a fenyegetést használják velük szemben eszközként, de nem nézik meg az okokat, vajon miért nem működnek ezek a családok. 

Azt szokták mondani, hogy a szegénység miatt emelik ki a gyerekeket, de én ezt máshogy látom. Mert ez csak egy következmény. A szegénységhez kötődik egy életvezetési tudáshiány, ami sokkal komplexebb annál, mint hogy mondjuk szükség lenne egy babaágyra. 

Ez a kompetenciahiány pedig azért létezhet, mert semmi, az iskola sem tud ebben a társadalmi csoportban eleget adni ahhoz, hogy be tudjon következni egy életstratégia-váltás. A szegregált iskolákból alapkészségek hiányával kerülnek ki a gyerekek, és nem kapják meg azt a világlátást, amire szükségük lenne. Marad tehát a család szocializációs mintájának az átörökítése, abból pedig a fogyasztói világ, az online tér hatásai miatt együtt egyre mélyebbre kerülnek. 

Ezt az egészet teljesen másképp kellene megfogni. A jelenlegi rendszer biztosan nem alkalmas arra, hogy a gyerekeket a kiemelés után biztonságban felnevelje. Mindig ugyanoda kerülnek vissza, ugyanazokat az életutakat folytatják, az állami gondozott gyerekéből így állami gondozott gyerek lesz.

F.B./WMN: Milyen lehetőségei, kilátásai, motivációja van ma egy szegény régióba és családba születő gyereknek? Mire predesztinálja a háttere?

L.R.N.: Ugyanazt a kört ismétlik, mint a szüleik. Persze, felcsillanhat a gyerekben annyi akarat, tudás, hogy ha mögé nyúl valaki, akkor el tud indulni valamerre, majd egy sikeres életutat járhat be. De amikor egy ilyen gyereket felmutatunk, akkor tíz emberből kilenc azt mondja: „na ugye, csak akarni kell”. Ez azonban megint egy nagy csapda. Mi azt tapasztaljuk, hogy az akarás képessége veszett el ebben az egész problémában. És közben ott maradnak százak, ezrek, akiknek nem sikerült elérni mindezt. Azért kellene olyan rendszereket működtetni, amik mindenkinek segítenek. Erre szoktam mondani:

nem egy gyerekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet.

F.B./WMN: Mit üzensz azoknak a fiatal pedagógusoknak, akik hivatástudattól fűtve, ám ezen az igencsak nehezített pályán kezdik meg a munkát?

L.R.N.: Ez egy csodálatos szakma. Az, hogy most ez ennyire nehézzé vált, az a szakpolitika bűne. A mai fiatal tanároknak olyan pedagógiai helyzetekkel kell megbirkózni, amire a felsőoktatás nem készít fel. A hátrányos helyzetű gyerekek oktatására pedig egyáltalán nem. Nem véletlen, hogy a fiatalok nem ezeket a kihívásokat keresik mostanság. Hogy valaki ezt válassza, ahhoz valóban megszállottság kell. Ám a pedagóguspálya egy nagyon szép, alkotó, teremtő és kreatív hivatás. Sajnos a mostani rendszerben nem kapnak ehhez teret a pedagógusok.

De ha benne van az emberben a tettvágy, hogy szeretne a gyerekekkel úgy foglalkozni, hogy az meghatározó legyen az életükben, az a legnagyobb ajándék. Ha tudtál úgy hatni, hogy az a gyerek felnőttként is visszaemlékszik rád, arra az érzésre lehet építeni. Az tud annyi erőt adni, hogy túl lehessen élni a nehezebb időszakokat is. És ne felejtsék el: senki sincs egyedül. Ha megpróbálnak közösségi fókusszal gondolkodni a tantestületekben, és megkeresik azokat a kollégákat, akikkel össze tudnak kapcsolódni, és pozitívan előre vinni a dolgokat, azzal már lehet dolgozni.

F.B./WMN: Hogy tervezed, mire lesz több időd most, hogy átadtad az operatív feladatokat? Képzőművész és grafikus is vagy, esetleg a kreatív alkotás kap majd nagyobb teret?

L.R.N.: Az marad olyan szinten, ahogyan eddig volt. Amire azonban nem nagyon volt időm, és nagy szükségét érzem: hogy leírjam az oktatási módszertanunk elemeit, lejegyezzem azt a rengeteg feladatot, amit kipróbáltam a gyerekekkel olyan formában, hogy más is tudja használni. Szeretnék írni azokról a dolgokról is, amiket jelenleg nem látok a rendszerben: például a közösségfejlesztés fókuszú szociális munkáról, vagy arról, hogyan lehet civil szervezetet úgy fejleszteni, hogy az 25 évig fennmaradhasson ellenszélben is. A civil szervezeti vezetőknek az utódlásról is gondolkodniuk kell, hiszen nem rólunk szól a dolog, hanem ügyekről. És ezek az ügyek mindig megmaradnak, ám nem mindegy, milyen arányban vannak jelen a társadalomban. A gyerekszegénység ügyében hosszú távon kell gondolkodni. Ezért nagyon fontos, hogy utánunk is folytatódjon ez a munka. Ha a vezetőkkel mindig megszakad, akkor örökösen újra kell kezdeni annak, aki belevágna.

Fiala Borcsa