„Szó, ami szó, a fölnőttek nagyon-nagyon furcsák” – Miért nem szeretem A kis herceget?

–

Belátom, sok olyan tényező van, ami miatt olyan sokan képesek azonosulni A kis herceggel

Először is itt vannak a szerző saját rajzai, ezek kétségkívül zseniálisak. Épp az egyszerűségük miatt annyira jók: a képi metaforák sokkal beszédesebbek, mint maga a szöveg. Talán épp a kalapos-kígyós-elefántos rajzos ötlet lehetett a kiindulópontja a mesének, de ehhez pont elég lett volna egy tízoldalas történet is. 

(ITT megnézhetitek a képeket és felidézhetitek az egész mesét, ha már elhalványult volna.)

A szöszi kis bolygólakóról készült rajz is ikonikussá vált: már akkor lerítt róla az árvaság, amikor még nem sejtettük, ki is ő. (Ezt, mondjuk, végig elég nagy homály fedi. Később még visszatérek rá.)   

A kis herceg már az első megszólalásaival kellőképpen rejtélyes, provokatív és csökönyös, semmire nem válaszol, de minduntalan megállapítja: „Szó, ami szó, a fölnőttek nagyon-nagyon furcsák”.

Talán ez az egyetlen olyan mondat, amivel valószínűleg a gyerekolvasók is egyetértenek, és tudják kódolni a jelentését.

És ez az a mondat, ami engem baromira dühít.

Amúgy egy cseppet sem gondolom, hogy bármilyen szinten is gyerekeknek szóló történet lenne.

Azért, mert egy gyerekszereplő a főhős, még egyáltalán nem biztos, hogy a gyerekeknek kellene olvasniuk ezt a szimbólumokkal agyonterhelt, rendkívül túlírt történetet.

Egyetlen gondolatból indul ki tehát a könyv, miszerint: a „fölnőttek” elveszítették a gyermeki látásmódjukat, ezért aztán gonoszak, fontoskodnak, isznak, számítók és dölyfösek.

Mindeközben pedig maga Exupéry az, aki gonoszkodik, fontoskodik, iszik, kifejezetten számító, amikor giccses gondolatokkal és mondatokkal zsúfolja agyon a könyvét, és dölyfösen az orrunk alá dörgöli, hogy minden „fölnőtt” hülye.

A HüJEséget amúgy szenzációsan megírta Weöres Sándor, csak ő sokkal rövidebben, és ez bizony a gyerekekre is vonatkozik, nem csak a „fölnőttekre”: 

„KARESZ HüJE / GYÖNGYI HüJE / csak én vagyok okos / énnekem a segembe is felyem van”.

Elöljáróban gyorsan leírom, hogy a WMN mellett másfél évtizede foglalkozom gyerekkönyvekkel 

Két gyerekirodalmi portált is főszerkesztettem, legalább száz gyerekkönyvet szerkesztettem, még többről írtam recenziót, és számtalan interjút készítettem az elmúlt 15 évben különböző gyerekkönyves alkotókkal. Szóval valamelyest járatosnak érzem magamat a gyerekirodalomban.

A legapróbb gyerekeknek való történetek is megérintenek, tehát nem a komplexitását hiányolom ennek a mesének, sőt: túlságosan is komplexnek érzem, és abban sem vagyok biztos, hogy ez valóban mese. Vagy oké, legyen mese, de felnőtteknek.

(Exupéry maga is így kezdi a történetet: „Kérem a gyerekeket, ne haragudjanak, amiért ezt a könyvet egy fölnőttnek ajánlom.” Méghozzá a legjobb barátjának dedikálta. Bár hihetetlenül mély ideológiai szakadék tátongott köztük, az ajánlást mégis így fejezte be: „Léon Werth-nek, amikor még kisfiú volt”.)

Ha csupán két szóval szeretném kifejezni, ami miatt mindig kifog rajtam Exupéry története, akkor talán azt mondanám: túlságosan direkt.

Jó, még azt is hozzáteszem, és talán ez pontosabb is: hatásvadász.

Nyilván az sem segítette az olvasási kedvemet, hogy a szentenciális írói szándék miatt agyonidézik azok az olvasók, akik lehet, hogy soha nem próbálták meg befogadni mind az 51 oldalt, amelyben századszor is elismétli a szerző ugyanazt a gondolatot.

Bár a kígyó motívuma miatt Exupéry kipipálta a keretes szerkezetet, de sokszor követhetetlenül ugrál térben és időben, a dramaturgia szerepe pedig egyedül abban jelent meg, hogy mindig elszépelegte a fejezetek végét: „Nem tudtam, hogyan férkőzzem hozzá, hogyan találjak közösséget vele... Olyan titokzatos világ a könnyek országa.”

Folyamatosan beolvas nekünk, a „fölnőtteknek”, kioktat, erkölcsi tanulságot erőltet, szentimentális, és a végletekig didaktikus.

Mindig meg akarja mondani a tutit, fitogtatja az erkölcsi fölényét, a földrajzi és csillagászati tudását, azt sulykolja a felnőtteknek, hogy érzelmi anafabéták, mert nem látják a lényeget, és kizárólag a külsőségeket értékelik, miközben a gyerekek varázslatos és hű de gazdag világa meg sem érinti őket.

Egyébként Vekerdy Tamás is azt mondta, hogy az a jó mese, ami nem akar tanítani: ebben is abszolút egyetértek vele.

A szerző rejtélyes és viszonylag korai halála is hozzájárult ahhoz, hogy legenda épüljön A kis herceg köré

Exupéry részletes élettörténetével most nem terhellek benneteket, sokan és sok helyen leírták már, mennyire meggyötörte őt a háború és az emigráció, amit csak tetézett a „viperanyelvű” felesége, a salvadori írónő, Consuelo Suncín Sandoval Zeceña.

Az is tudvalévő, hogy kemény depressziója mellett az alkohollal is bőven akadtak gondjai, valamint egy majdnem végzetes baleset miatt, amikor lezuhant a gépe a sivatagban, erős fájdalmakkal küzdött: nehézséget okozott neki, hogy elfordítsa a fejét, az öltözködés sem ment neki egyedül, és a szívét is megviselte ez a sok-sok gond.

Egy évvel a halála előtt írta A kis herceget, tehát mindezeket a traumákat már átélte, amikor megjelent a könyve.

Tudálékos közhelyhalmaz

Valójában A kis herceg szerintem nem más, mint Exupéry alteregója, aki gyerekbőrbe bújva elsiratja önmagát, és egyedül a társadalmat teszi saját boldogtalanságának felelősévé. A kötetben pontosan megragadhatók és felismerhetők életének különböző szakaszai és fontos szereplői is. Önvallomás, de az önkritikának elég kevés nyomát látom benne.

A feleségével való nehéz kapcsolatára, amelyben a sok vita mellett rengeteg megcsalás is volt oda-vissza, jól rímel ez az idézet:

„A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. Sosem lett volna szabad megszöknöm! Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna!”

Csöpög a nyál, vérzik a szív, folynak a könnyek, én meg egyszerűen nem értem, hogy a fenébe lehet ezt a könyvet ennyire komolyan venni.

A túlírt mondatokra is bőven tudok példákat hozni, most csak kettőt mutatok: „Ámulattól kerek szemmel néztem hát a különös tüneményt”.

„S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: »Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik...« És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket... Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra.”

Persze a világunkért való aggódás is érvényes, és mostanság aztán különösen fontos gondolat, ami A kis hercegben a majomkenyérfák motívumában jelenik meg, na de könyörgök, hogy írhatja le Exupéry, hogy sosem szeretett az erkölcsi intelmek modorában írni, amikor folyamatosan az erkölcsi intelmek modorában ír?

„Sosem szerettem az erkölcsi intelmek modorában írni; a majomkenyérfák veszedelmét azonban olyan kevéssé ismerik, és azt, aki netán egy kisbolygóra tévedne, akkora kockázat fenyegeti, hogy ezúttal kivételesen legyőzöm a viszolygásomat, és azt mondom: »Gyerekek! Ügyeljetek a majomkenyérfákra!« Azért dolgoztam annyit ezen a rajzon, hogy figyelmeztessem barátaimat egy veszélyre, melyet nem ismernek, noha régtől fogva ott leselkedik a sarkukban, akárcsak az enyémben. A tanulság, melyet nyújtok, megérte a fáradságot.”

Találkozások a tömény giccsel

Giccsből sincs hiány a könyvben, most csak ezt a részletet mutatom meg:

„– Nálatok – mondta a kis herceg – az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek. – Nem találják meg – mondtam. – Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák... – Minden bizonnyal – feleltem. – Csakhogy a szem vak – tette hozzá a kis herceg. – A szívünkkel kell keresni.”

Amikor az előítéletekről beszél, akkor is teljesen igaza van, de ha nem lenne ott az utolsó mondat, akkor sokkal igazabbnak tűnne:

„Minden okom megvan rá, hogy azt higgyem: a bolygó, ahonnét a kis herceg jött, a B-612-es kisbolygó. Távcsövön ezt a csillagocskát csak egyetlenegyszer észlelték: 1909-ben egy török csillagász. Fölfedezéséről akkor nagy előadást tartott a Nemzetközi Csillagászati Kongresszuson. Öltözéke miatt azonban nem hitt neki senki. Mert ilyenek a fölnőttek.”

Még rengeteg példát hozhatnék, de most már csak címszavakban idézem föl például a király és a kis herceg találkozását:

„– Hát akkor ítélkezzél saját magadon – mondta a király. – Ez a legnehezebb. Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.” 

És sorban hasonló „üzeneteket” ad át Exupéry, a hiúval való találkozáskor ugyanúgy, mint amikor a folyton számoló üzletemberrel hozza össze a sors: „Komoly ember vagyok, szeretem a pontosságot. – Mit csinálsz ezekkel a csillagokkal? – Hogy mit csinálok velük? – Igen. – Semmit. Birtoklom őket.”

Az iszákost nem is idézem, túl sokan megtették már előttem. Ez a rövid epizód egyértelműen a szerzőről szól.

Vannak persze kivételek is, amikor nem írja túl annyira a helyzetet, a lámpaoltó jelenete például tényleg elég szívszorító: „A parancs: parancs. Jó napot! És eloltotta a lámpát.”

A rókával való találkozásáról nem is akarok beszélni, ezt a részt idézik a legtöbbször, tudjátok, a „megszelídített” részre gondolok. (Amúgy huszonnégyszer szerepel a szelíd szó a könyvben.)

És igen, a rókához a hamisság és ravaszság is társul és még egy csomó negatív dolog, de mégis fontos volt Exupérynek, hogy ezt a szimbólumot vigye be a mesébe. Magyarán: fogadjuk el a leghamisabb énrészeinket is. Én legalábbis nem tudom másképp értelmezni a róka szerepét.  

A váltóőr egy kicsit Örkény Információ című Egypercesére emlékeztet, de mennyivel jobb volt Örkény tömörítése, („Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe”), mint Exupéry „szétírása”:

„– Mert csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek – mondta a kis herceg. – Időt vesztegetnek egy rongybabára, amitől egyszerre nagyon fontos lesz az a rongybaba, és ha elveszik tőlük, sírnak.”

A kozmikus magány túlírt emlékműve

Exupéry valóban fontos gondolatokat fogalmazott meg A kis hercegben, ezt nem vitatom.

Azt sem, hogy a negyvenes években, a háború környékén kevés oka lehetett az írónak a boldogságra. Én az 1970-es Rónay György által fordított kiadásból idéztem, ezt ma már klasszikusnak nevezhetjük, még az is lehet, hogy egy frissebb fordítás talán kevesebb visszatetszést keltene bennem.

Valóban létezett akkoriban még egy olyan meseíróiskola, ami szerint a mesék szerepe abban merült ki, hogy erkölcsi oktatással próbálta a gyerekeket „engedelmessé” tenni, de ez a kötet nem a gyerekeket akarja nevelni, hanem a „fölnőtteket”. 

A Micimackó például jóval korábban született, mint A kis herceg. Milne klasszikusában pedig pátosz helyett ott a humor, elnagyolt, tipizált jellemek helyett valódi karakterek szerepelnek, érzelmes jelenetek helyett pedig elképesztően jól felépített, nagyon kerek történeteket olvashatunk.

Astrid Lindgren Harisnyás Pippije (amiről ITT írtam korábban) is csak pár évvel később jelent meg, mint A kis herceg.

Az anarchista Pippi kifejezetten szembement az erkölcsi tanításokkal terhelt mesékkel, és Lindgren valódi társadalmi hatást ért el azzal, hogy felszabadította a „fekete pedagógia” brutális hatásai alól a svéd gyerekeket, mert ebből a kötetből végre a „fölnőttek” is megértették, hogy az akarat megtörése lelkileg is megnyomorítja őket. Pippi története senkit nem akart semmire tanítani, mégis óriási hatással volt a svéd társadalomra.

Valószínűleg az sem tett jót a könyvnek, hogy irgalmatlanul elcsépeltnek hatnak az agyonidézett, szinte himnikus részletek, amikor az egész könyvet olvassuk.

Tény, hogy A kis herceg több mint 500 nyelven olvasható, és nagyjából 140 millió példány adtak el belőle világszerte: a Biblia után ez a második legtöbb nyelvre lefordított könyv.

És én mégsem szeretem, ha a számba rágják, hogy a szeretet és a kapcsolódás a legcsodálatosabb dolog a világon, és mennyire félelmetes a kozmikus magány: ez még akkor is így van, ha egyébként magam is ezt gondolom.

Azt sem szeretem, ha 51 oldalon keresztül minduntalan lenyomják a torkomon, hogy a gyer(m)ekek mennyire ártatlanok, és mennyivel tisztábban látják a lényeget, mint a felnőttek, pedig magam is így gondolom.

„Szó, ami szó, furcsa fölnőtt” lettem, aki vállalja, hogy szembemegy azzal, amit nem tart annyira értékesnek, mint a többség, de azért bízom benne, hogy nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel.

Természetesen szabad szeretni A kis herceget, mindenkinek szíve joga, ahogy az is, ha valakit halálra idegesít, mint például engem.

Both Gabi