„A cukrászlét nem mindig szivárványos” – Ismerjétek meg Nagy Fruzsi cukrászt

–

Nagy Fruzsi eredetileg vadgazda mérnökként végzett Gödöllőn, majd a Műegyetemen folytatta a tanulmányait környezetvédelmi mérnök szakon. Részt vett idehaza egy, a Pilisi Parkerdővel közös egyetemi kutatásban, amiből a szakdolgozatát is írta, aztán férjével, akivel gimnazista koruk óta egy párt alkotnak, Németországba költöztek. 13 éve ennek.

Fruzsi eleinte munkavédelmi felügyelőként dolgozott, ma az Északi-tengertől Ausztriáig futó áramvezetékek kiépítésének dokumentációjával foglalkozik. És időközben kitanulta a cukrászmesterséget, ami hobbinál több számára, de főállássá, elsősorban a kicsi gyerekei miatt nem válhatott. Egyelőre.   

Muffinba sütött munkavédelem

Fruzsi első süteményei munkahelyi konfliktusoknak köszönhették a létüket. Nürnberg küzelében történt ez egy kisvárosban, ahol munkavédelmi felelősként rájött: sokkal könnyebb elérni a szabályok betartását, ha közben illatos süteményekkel kínáljuk a kollégákat.

A taktika működött. És Fruzsi annyira beleszeretett a sütésbe, hogy beiratkozott egy cukrásziskolába. De jött egy súlyos baleset, és a férje hónapokig otthon lábadozott, Fruzsi pedig félbehagyta a tanulmányait, hogy ápolhassa. Később Magyarországon befejezte a cukrászképzést, de a mestercukrász vizsgát már nem tette le, mert időközben megszületett az első kislánya.

Egy álom, ami nem hagy aludni

Fruzsi ma már kétgyerekes anyuka. A gyerekek inkább fagylalt- mintsem sütipártiak, de azért egy jó brownie-nak, madeleinnek  vagy islernek ők sem tudnak ellenállni. Az elmúlt években született egy sikerkönyve is Cukrásztitkok címmel, Fruzsi emellett vezetett cukrászkurzusokat, oktatott nemzetközi mestereket és hobbisütögetőket is. Hogy cukrászdát miért nem nyitott? Egyrészt a német szabályozás nagyon szigorú, és az üzletnyitáshoz szükség van mestercukrász végzettségre, ami neki még nincsen, másrészt a hétvégi és éjszakai szolgálat, a rengeteg túlóra, a kifizetetlen munkák irtották a romantikát a mesterségből. 

„Imádom, hogy a férjem azt mondja, szivárványokat készítek” – mondja Fruzsi.

De a cukrászélet nem éppen csillámpónis világ. Kőkemény munka. És nem családbarát.

Fruzsi több helyen is dolgozott cukrászként, és volt, ahol vezető beosztásban, de egy idő után úgy érezte, hogy túl sokat kérnek tőle, és túl keveset adnak cserébe. „Nagyon kihasználják itt a cukrászokat a kis családi vállalkozásokban. Az ember könnyen azt érzi, hogy bármennyire is szereti, amit csinál, ebben a rendszerben kiég” – mondja. A napirend sem volt épp ideális: gyakran már éjjel fél tizenkettőkor indult a műszak. Ez hosszú távon fizikailag és mentálisan is sok volt Fruzsinak.

Hogy az élete minden színterén helyt tudjon állni, inkább az oktatás és a könyvírás felé indult, és megtartotta eredeti, mérnökállását is. „Ma már nem akarok mindenáron cukrászdát nyitni” – vallja be. Két kisgyerek édesanyjaként, egy sokat utazó férj mellett inkább biztonságra és rugalmasságra vágyik. Szakmai téren a tudásátadásra került a hangsúly. Saját receptgyűjteményéből állította össze első kötetét, amely nagyon népszerű lett az olvasók körében.

„A célom az volt, hogy értsék a süteménysütők, mit miért csinálunk. Hogy például miért nem kell felfuttatni az élesztőt. Hogy mitől esik össze a hab. Vagy miért nem áll meg a krémes. Sokszor átküldenek ismerősök egy-egy receptet, és én, mint egy szerelő, ránézek, és látom, hol hibázna, ha nem javítanánk ki. Ez nagyon izgalmas!” Fruzsi könyvét ma már saját bevallásuk szerint cukrásztanulók is használják mankóként a vizsgákhoz.

Nem szemfényvesztés, hanem szívből sütés

„Én nem a csillogó tortákban hiszek. Hanem a linzerekben, a krémesben, a brownie-ban – azokban a süteményekben, amikhez emlékek kapcsolódnak.”

Az édességek Fruzsinál sosem csupán desszertek: mindegyik történeteket idéz.

„Az egyik nagymamám csak ritkán sütött, inkább összedobott egy Aranka pudingot. Anyukám próbálkozott néha, meg a nővérem – de nem igazán volt nálunk igazi, süteménysütős hagyomány. Igaz, az anyukám szervezte karácsonyi mézeskalácssütésekre és a nővérem darált kekszére jó visszagondolni."

Mégis volt valaki, akitől – ha áttételesen is – örökölt valamit Fruzsi ezen a téren.

„A másik nagymamám, akit nem ismertem, és nem is meséltek róla sokat a szüleim, ügyes kezű volt. Amikor egyszer kezembe került a receptes füzete – gyönyörű, régies, dőlt betűs kézírása volt –, úgy éreztem, mintha mégis lenne valami közös múltunk. Mintha az ízeken keresztül kapcsolódhatnánk.”

Fruzsinak eszébe jut gyakran Marika néni is, a szomszéd, akit nagymamájaként szeretett. Házi szilvalekvárjából linzertortákat sütöttek együtt. „Az emlékek sokszor nem nagy történetek. Néha csak egy illat, egy mozdulat, egy kiskanál citromlé – és hirtelen visszarepülünk az időben. Azt hiszem, én többek közt ezekért a pillanatokért sütök.”

Bajor idill, magyar süti

Fruzsina jelenleg egy Nürnberg közeli faluban, Adelsdorfban él a családjával. „Nagyon szeretünk itt lakni, nyugalom van és jó levegő, hattyúk úsznak a tavon, fiatal családok töltik meg a játszótereket, és a közösség saját Facebook-csoportot működtet – most épp a duplájára nővő óvodai díjak ellen harcolunk együtt.”

Bajorország sok gyönyörű kirándulóhellyel rendelkezik, és Fruzsiék minden alkalmat megragadnak, amikor útra kelhetnek a lakóautójukkal. Közös szenvedélyük a hegyvidék. 

Fruzsinak a hegyekhez kötődik az egyik álma is. Ez pedig egy apró, hegyi cukrászda családi vállalkozásban. Ahol reggelente friss briós és  mákoscsiga illata száll a terasz felé, a vendégeket a nevükön szólítják, és a sütemények friss alapanyagokból készülnek. „Nem kell óriási forgalom, elég, ha bejön néhány kedves ember, és kicsit jobb kedvvel megy tovább” – mondja mosolyogva. – Ez maga lenne a tökély.

Kurucz Adrienn