–

Több évtizede van a pályán, első szereplését még gyerekként jegyezte apja, Jon Voight oldalán. Oscar-díjas, kétszeres Tony- és háromszoros Golden Globe-díjas színésznő, író, producer, filmrendező. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának különmegbízottja, korábbi jószolgálati nagykövete. A nő, aki még az egészségügyre is olyan hatással volt, hogy külön jelenséget kötnek a nevéhez.

Anya, többszörösen meghurcolt, elvált nő. Valaki, aki a szemünk előtt nőtt fel, és aki azt is megmutatta időközben, hogy még a legmélyebb gödörből is képes talpra állni. 

Őszintének lenni önmagával és a világgal

Visszafogottan, megfontoltan válaszol a felé irányuló kérdésekre. A Hollywood Reporter idén januári interjújában egy kerekasztalnál ül éppen öt kolléganője – Tilda Swinton, Demi Moore, Zendaya, Zoe Saldaña és Mikey Madison – társaságában, és arról beszél, mennyire komoly gondot okoz számára, hogy visszanézze magát a vásznon. Mint kiderül, sok filmjét nem is látta. Szereti a munkafolyamatot, az viszont, hogy magát nézze, szorongató érzés, szinte elképzelhetetlen. Nem akar ugyanis azon gondolkodni, hogy fest és hogyan hangzik a felvételeken. Más a viszonya azonban az alkotásokkal, amiket ő rendezett: objektívebben tudja megítélni őket. Könnyebb számára kívül lenni.

És miközben ez a kívülállóság, rebellisség hosszú évekig egybeforrt vele – holott valójában a felnövekedésének és saját maga megismerésének a része volt –, erre a pályára paradox módon épp a megfelelési vágy vezette. 

„Az elején azért csináltam, mert ez volt az édesanyám álma. Ő színésznő akart lenni, de mire 25 éves lett, már elvált és két gyereke volt, ezért úgy döntött, hogy teljesen az anyaságnak szenteli az életét. Nem éreztette velem, hogy ez áldozat lett volna – imádott otthon lenni velünk. De nagyon szerette volna, ha én színésznő leszek. Nem emlékszem, hogy én hoztam volna meg ezt a döntést. Arra emlékszem, hogy ez boldoggá tette anyát. Ő volt a menedzserem, és egy csapatot alkottunk. Amikor anyukám meghalt, nehezebbé vált számomra a színészkedés, mert rájöttem, mennyire miatta csináltam” – mesélte a W magazinnak.

A nő, aki egy időre elvesztette a hangját

Angelina Jolie a Maria Callas életéről szóló filmet megelőzően évekig nem forgatott, nem rendezett. A Vanity Fair interjújában úgy fogalmaz, jó ideig nem volt önmaga, ez pedig kihatott a művészi munkájára is. „Mindig is úgy éreztem, már egészen kicsi korom óta, hogy a film egy módja annak, hogy kommunikáljunk a világgal, és ne érezzük magunkat egyedül.” Ő pedig nem volt képes ilyen módon kommunikálni.

Nagyon sötét időszak van mögötte, mondja, de az okokat nem részletezi. Emiatt pedig „a döntés, hogy min és mikor dolgozzak, az elmúlt néhány évben gyakran nem kreatív volt, hanem gyakorlatias. Valójában azt hiszem, a Maria (a Callasról szóló filmje – a szerző) volt a kezdete annak, hogy újra életre keljek.”

Valahogy mintha a saját sebezhetőségét, fájdalmát és egyúttal a gyógyulását dolgozta volna bele a Callasról szóló moziba. Arról, hogy milyen transzformatív jelentőséggel bírt számára a szerep, a cikk elején említett Hollywood Reporter-beszélgetés során mesélt:

„Volt egy ember az életemben, aki elhitette velem, hogy nem tudok énekelni. (...) Sokáig nem is vettem észre, ez mennyire megbénított. És nem vettem észre, hogy mennyire elvesztettem a hangomat. Nem ismertem a hangomat. Azt hiszem, nem értettem, az élet mennyire képes megváltoztatni az ember hangját, legyen szó akár gyerekszülésről, halálról, valakiről, akit szeretsz, betegségről vagy bármi másról, elfojtunk dolgokat a testünkben, megváltozunk, és valahol útközben, én elvesztettem a hangomat.”

Ezeket a mondatokat Maria Callas szerepével kapcsolatban mondta, de egyszerűen nem lehet nem áthallással hallgatni őket. Főleg annak tudatában, hogy az elmúlt évek a Brad Pitt-tel való súlyos jogi csatározások és az alkotói válság árnyékában zajlottak.

Nyolc év után zárult le teljesen a válása Brad Pitt-tel

Brangelina – így nevezték a 2000-es és 2010-es évek hollywoodi álompárját. Több mint egy évtized együtt töltött idő után azonban Angelina 2016-ban benyújtotta a válókeresetet, és ekkor vette kezdetét a szintén közel egy évtizedig tartó tortúra. Brad Pitt-tel szemben felmerült a bántalmazás vádja is: hogy a feleségét fizikailag, míg a gyerekeiket verbálisan bántalmazta. Az FBI is nyomozott az ügyben, terhelő bizonyítékot azonban nem találtak. A válóper többek közt emiatt nagyon sokáig elhúzódott és meglehetősen csúnya is volt. És bár 2019-ben a házasságot hivatalosan feloldották, a válóper összes jogi részletét még öt évig, egészen 2024 végéig tartott tisztázni.

És miközben Angelina Jolie ez idő alatt alig jegyzett szakmai sikereket – sőt, egyáltalán komolyabb munkákat –, Brad Pitt-tet folyamatosan foglalkoztatták. Igazság szerint szárnyalt. Ahogy azt a Telex is felidézi cikkében: csak 2022-ben 7 filmben volt vagy színész, vagy producer, és a Volt egyszer egy Hollywoodért megkapta az első színészi Oscarját is. Ugye, milyen sokat elárul ez? Nemcsak a filmiparról, hanem a társadalmunkról is. 

Hisz a női közösségek erejében

Egy fél mondattal említi csupán a Vanity Fair-interjúban azt is, hogy a legmélyebb szakaszokon a hozzá közelállók segítették át. A a védő közössége, ami szerinte mindenki életében fontos, hogy legyen.

És valahogy az is az érett női hang sajátja, hogy már nem akar versenyezni, nem akarja magát máshoz hasonlítgatni. Nem szeretne ledominálni másokat. Épp ezért elképesztően szimpatikus, ahogyan a kerekasztal-beszélgetés során Jolie a többiekre rezonál, reagál – hogy nem akar senkit túlszerepelni.

Elmondja, mennyire szükség van nőként arra, hogy kapcsolódjunk, hogy egy közösség tagjai legyünk. Egyúttal arra is felhívja a figyelmet, Hollywood világa mennyire izolál, mennyire nem alkalmas az ilyen kapcsolódások kialakítására, hiszen ők is, akik a beszélgetés során egy asztalnál ültek aznap, hiába voltak tudatában a másik létezésének régóta, hiába követték kívülről a másik karrierjét, sokan korábban nem is találkoztak, nem volt lehetőségük felfedezni, mennyire sokféle módon össze tudnak kapcsolódni gondolatokban, világnézetben. A beszélgetés során ez a kapcsolódás megszületik, és valahogy nagyon gyorsan mélyre mennek.

Nem csak az derül ki, hogy értő figyelemmel kísérik, nézik egymás filmjeit és elismerik a másik munkáját. Hanem az is, mennyire szenvednek attól, ahogy az iparág versenyezteti őket nőként, hogy a férfi narratíva még mindig uralkodik a nőin a filmes közegben, és attól, amit a társadalom elvár a nőktől, hogyan viselkedjenek, illeszkedjenek, feleljenek meg.

A halál, ami az életre tanít

Miközben tavaly a Vanity Fairnek Callas megformálásáról mesélt – akinek élete utolsó napjait dolgozták fel a Maria című filmben –, óhatatlan volt, hogy ne kerüljön elő a halálhoz való viszonya.

„Majdnem 50 éves vagyok, anyukám 48 évesen rákos volt” – mondta. 

Amint az köztudott, Angelina Jolie anyja 2007-ben hunyt el petefészek- és mellrákban, de nagyanyját és nagynénjét is mellrák miatt veszítette el. Miután pedig kiderült, hogy a színésznő maga is hordozza a BRCA1 gén azon mutációját, ami hajlamosabbá teszi a mell- és petefészekrákra, 2013 februárjában megelőző bilaterális masztektómián (azaz emlőeltávolításon) és mellrekonstrukción esett át. A színésznő annak idején a New York Times hasábjain írt döntéséről, amivel akkora hatást gyakorolt az egészégügyre, amit azóta is az Angelina Jolie-effektusként emlegetnek. Cikke után ugyanis nagyon sok nő teszteltette magát ugyanerre a génre, vagy vetette alá magát megelőző műtéteknek.

„Számomra sem ismeretlen egyedül lenni a gyásszal. Az, hogy most megoszthatom ezeket a pillanatokat az egész világgal is, és hogy találkozhatunk más emberekkel, akik szintén átéltek ilyen fájdalmat, nagyon katartikus érzés. Azt hiszem, ez arra késztetett, hogy megpróbáljak teljesebben élni. Mert amikor a halállal foglalkozol, gyakran gondolsz az életre” – mondta a színésznő, aki megérkezettebbnek tűnik, mint valaha.

Filákovity Radojka

A kiemelt kép forrása: Flickr/Vincent Fandos