Ekkora bukáshoz már tehetség kell – Helyettetek is megnéztük a Babylon című filmet

–

Úgy látszik, a filmrendezők egy részében visszafojthatatlanul tombol a vágy, hogy hálát rebegjenek a MOZI-nak, amiért létezik. Persze a maguk nyelvén, tehát filmen. Van, hogy ebből igazán megható, szép vallomások születnek, mint Tornatore Cinema Paradisója, Michel Hazavanicius A némafilmese, vagy Pálfi Györgytől a Final Cut, aztán van, hogy nem ez lesz a legsikerültebb munkájuk – mint például Scorsese-nek a Hugo –, és sajnos olyan is van, hogy az egész nagyon balul sül el. De nagyon-nagyon. Mondjuk, annyira balul, mint Damien Chazelle-nek a Babylonnal, azért tényleg ritkán fordul elő. Mert mint tudjuk: a nagy bukáshoz is nagy tehetség kell. 

A történet arról szólna, hogy három főhősön keresztül, a némafilmkorszak utolsó éveibe katapultálva bepillanthassunk abba, milyen is volt Hollywood aranykora, és miért akart mindenki (akiben bármi kitörési vágy mocorgott) ebbe a brancsba kerülni. Miért a filmezés az élet értelme, legizgalmasabb kalandja, legőrültebb utazása…

Először lássuk a csillogó oldalát: a féktelen bulikat, amik zárt ajtók mögött zajlanak és orgiákba torkollanak. Amit még Baz Luhrmann sem mert megmutatni a Gatsby-ben, vagy Stanley Kubrick sem a Tágra zárt szemekben, azt Chazelle bevállalja: kamerája bárhová pásztáz, tekergő testeket, fedetlen melleket és ágyékokat, kéjelgő torzókat és élvezkedő arcokat mutat. 

Ilyen tömegeufóriát még nem láttál, és a közepén a világ legjobb nőjeként prezentált Margot Robbie dobálja magát – tényleg leesik az állad tőle.

Aztán megmártózhatunk abban, milyen varázslatos élmény egy forgatás, mekkora felhajtással jár, milyen ádáz küzdelem, mennyi áldozatot követel, váratlan fordulatokat tartogat, mégis megéri a kezed-lábad törni érte. Mert ez valami sokkal, de sokkal több, mint a te rongyos kis életed. Ez olyan küldetés, amiben az utolsó lótifuti is úgy érezheti: nemhiába jött a világra. 

Innen belecsöppenünk a sztárok világába, a jéghegy csúcsára. És akkor azt nézhetjük féktelen tempójú jeleneteken keresztül, mit jelent Hollywood üdvöskéjének és csődörének lenni, milyen szürreális életet takar ez, mert bárkit és bármit megkaphatsz, mindenki csak téged akar. És hogy ebbe kicsit beleőrülsz? Elszáll veled a ló? Még szép. Ki maradna józan ilyen esztelen rajongás és gazdagság közepette?

Eddig három szédítő fejezetnek futottunk neki, és miután Chazelle mindegyikben kitombolta magát, ad egy-egy lélegzetvételnyi szünetet. Meg is kell pihenni, mert ennyi ingert, ekkora audiovizuális tobzódást nem lehetne másképp elviselni és befogadni. Úgyhogy aztán jön egy hosszabb szólam is arról, hogy azért hollywoodi filmesnek (vagy sztárnak) lenni sem fenékig tejfel: vannak izzasztó, végtelennek tűnő napok is a forró stúdióban, ahol csak nem akar a varázslat megszületni. Sivár hétköznapoknak is mondhatnánk, ha nem lehetne még ebbe is belehalni.

De aztán ha leszáll az éjszaka, megint jöhet a lázas őrület – a partik, ahol mindent lehet. 

Azt még nem mondtam el, ki adja azt a három nézőpontot, ahonnan mindezt szemléljük: egy mexikói zöldfülű segédmunkás, Manny Torres (Diego Calva), aki véletlenül csöppen ebbe a világba, de hamar megkapaszkodik benne; egy mocskos szájú, vidéki színésznő, Nellie LeRoy (Margot Robbie), aki bármire hajlandó a sikerért, és veszedelmesen tehetséges is; és a beérkezett sztár, Jack Conrad, akinek karakterében Brad Pitt önmagát játszhatja el: a kiöregedőben lévő, hamarosan leáldozó csillagot.

A film első másfél órájában csak kapkodtam a fejem, és ámulva konstatáltam, hogy Damien Chazelle a „Whiplash” és a „Kaliforniai álom” óta mennyit tanult a filmezésről, milyen monumentális víziókat képes felépíteni és megvalósítani.

Tényleg kinőtte magát, a legnagyobbak között a helye – állapítottam meg, kissé elhamarakodottan. Mert elfelejtettem előtte lecsekkolni, milyen hosszú lesz a film, így aztán nem sejtettem, hogy a másfél óránál bekövetkező tetőpont – ahol legszívesebben abbahagytam volna az egészet – még a teljes filmidő felét sem éri el. Pedig innentől már nem volt hová fokozni a dolgot. Jött a lejtmenet. 

 

Amit Chazelle addig felépített, azt a maradék (több mint!) másfél órában szisztematikusan bontja le, egészen a pincéig. Nem áll meg ott, hogy visszamenjünk nullára (a földszintre), sajnos nem. A végén nemhogy a pincébe, a katakombákba lemegyünk vele, a hajunk szálát tépkedjük, vonyítva könyörgünk, hogy hagyja már abba, de képtelen. Mintha érezné, hogy ezt alaposan elcseszte, és még próbálná menteni a menthetőt, de persze minden kísérlettel csak tovább ront a helyzeten. Így volt – én így éltem meg.

Addig a szereplőink felemelkedését és tündöklését követtük, most jön a bukásuk története, csak mintha a film is közösséget vállalna velük: együtt bukik a hőseivel. 

Először csak a sztori esik szét. A jelenetek már nem állnak meg a lábukon, és nem kapcsolódnak egymáshoz. Időnként sehová nem vezetnek, semmi célt nem szolgálnak, csak még egy kört húznak rá a már ismert szólamokra. Máskor ugyan van velejük, csak önmagukban árválkodnak – mint például az egyik legerősebb párbeszéd Jack Conrad és a hollywoodi bennfentes Elinor St. John között (aki hol szövegíró, hol hollywoodi tudósító, hol meg kerítőnő, menedzser vagy gardedám), amiben a fantasztikus Jean Smart osztja ki Brad Pittet azzal kapcsolatban, hogy amit addig a sajátjának hitt (a sikert, a csillogást, a népszerűséget), azt csak kölcsönbe kapta, és tudtán kívül már vissza is kellett szolgáltatnia, már másnál pattog a labda.

De váratlanul – amikor már kifacsart citromként, mosott rongyként kókadozom a székben – még Tobey Maguire is felbukkan egy korántsem csak cameóra: kell neki a vászonidő, úgyhogy hosszan csillogtathatja kétségtelen tehetségét, csak minek. Már megint egy kitérő, egy felesleges fejezet, amiben visszaköszönnek Guillermo del Toro Rémálmok sikátora című filmjéből vett ötletek… és még mindig nem vagyunk a végén. 

Annak idején – mint azt EBBEN a cikkben fejtegettem – a rendezőket szigorúan fogták a stúdiók és a producerek, nem ömleszthették ránk korlátlanul az agymenéseiket. Meg is sértődtek sokan, aztán DVD-n kiadták a rendezői változatukat – azok voltak nagyjából ilyen hosszúak és terjengősek. Ezek az idők – úgy látszik – elmúltak, Damien Chazelle-nek senki nem koppintott az állára, hogy „hé, fiú, egy órát vágjál ki szépen, mert nincs az a néző, akit három óra tíz percen át ezzel nyúzhatsz”. Most azt hiszik, éppen akkor megyünk be a moziba, ha háromórás eposzokkal csalogatnak, mert akkor egy teljes napszakon át nem kell a saját életünkön rágódnunk. Nos, én a második órától már olyan FOMO-érzéssel küszködtem, mintha kint, „a világban” valami iszonyú fontos dolog történne, amiről lemaradok, míg ezt a szerencsétlen ámokfutást kell néznem. 

Hogy hová fut ki ugyanis, az nem volt kérdés. Hogy milyen módon, már nem érdekelt. De hogy még húzzák és húzzák, sosincs vége, az már igazán aljasság.

Végül Chazelle-hez igazán nem méltó (és rá nem jellemző) módon mindent jól a szánkba is rágtak, nem volt egyetlen gondolat sem, amit szép artikuláltan ki ne mondtak volna a szereplők. Így tértünk vissza a MOZI iránti hódolathoz. Na, ott fogyott el aztán a fantázia végképp. 

 

Pedig Margot Robbie tényleg a világ legjobb nője, és az egyik legjobb színésznője is, efelől nem lehet szemernyi kétségünk sem. Csodálatos az a rövid párbeszéd, amikor a rendező(nő) azt kérdezi tőle egy megerőltető jelenet felvétele után:

– Mondd, hogy csinálod, hogy bármikor képes vagy elsírni magad? Ez neked hogy jön ilyen természetesen?

Mire a színésznő válasza: – Egyszerű. Csak az otthonra gondolok.  

Kellett neki egy ilyen film, amiben a legdögösebb, legvadabb oldalát kidomboríthatta, és mellé esendő, gyarló érzelmeket – igazán impozáns palettát. 

Brad Pitt is igazi nagyágyú – tőle meg az volt a kedvencem, amikor a régi filmsztárokat utánozta a filmrészletekben, ott minden pici hangsúly és gesztus a helyén volt, de a valódi érzelmek elől sem menekült el. És Diego Calva is szenzációs felfedezés – nagyon nagy ívet jár be a történet során, egy másik embert látunk a film végén, mint az elején.

A színészi munkára tehát egyetlen panaszszavunk sem lehet. És a zenére sem – szokásosan –, mert az még ezen a filmen is átsüt, hogy Chazelle számára milyen hatalmas jelentőséggel bír a jó zene, Justin Hurwitz zeneszerző (akinek a Kaliforniai álom megunhatatlan dalait is köszönhetjük) pedig most is tökéletes partnere volt ebben. És a látvány is fenomenális, irdatlan mennyiségű pénzt, munkát és kreativitást tettek bele, és egységbe is kovácsolták.

Felfoghatatlan mennyiségű energiát és pénzt öltek ebbe a filmbe, és mindezért lehetett volna gyümölcsöző vállalkozás is. Annak kellett volna lennie.

Ha a „karmester” ismeri a mértéket. Ha megálljt tud parancsolni a rendezői egónak, ami még többet és többet akar. A mohóságnak és nagyravágyásnak, ami az eget ostromolja. Hát ezért hívják Babylonnak? Mert túl magas tornyot akart építeni, ezért az Úr megharagudott, és jól összezavarta a fejét? Nagyon úgy tűnik, Damien Chazelle-t utolérte a végzete: neki magának jut az a sors, amit a hőseivel eljátszatott. Lehullani a porba az Olümposz csúcsáról, mert összekeverte magát az istenekkel. Ott azért még nem tart. Ha arról van szó, hogy volt egyszer egy… Hollywood, arról még mindig másvalaki fog eszünkbe jutni. Az, aki ilyen hibát sosem ejtett.

Képek: UIP-Duna Film

Gyárfás Dorka