A muzsika hangja igazi története sokkal sötétebb, mint amit a musical sugall

–

Egy árva kislány

Maria von Trapp, született Maria Augusta Kutschera, 1905-ben látta meg a napvilágot egy Bécs felé tartó vonaton. Édesanyját kétéves korában elveszítette, édesapját pedig néhány évre rá, hétéves korában. Mivel nemigen volt más hozzátartozója, egy kegyetlen, abuzív nagybácsihoz került, ahol – visszaemlékezései szerint – nagyon nyomorúságos élete volt. Úgy sejtette, „Franz bácsi” valamilyen mentális betegségben szenvedett: bár időnként kedves volt, sokszor elképesztően kegyetlenül bánt vele. Gyakran megbüntette olyan tettekért, amelyeket valójában nem követett el.

A bácsikája a szocializmus eszméit vallotta, és gyűlölte az egyházat. A katolikus hitben nevelkedett kislány teljesen összezavarodott: azokat a bibliai történeteket, amelyeket édesanyjától hallott, a nagybátyja kinevette és kigúnyolta, a papokból pedig rendre csúfot űzött.

Az érzelmileg elhanyagolt kislány vadóc volt, verekedős – a felnőttek réme. Az osztálytársai azonban szerették, és jól értett a kisebb gyerekek nyelvén is. Tizenöt évesen beiratkozott az állami tanárképzőbe, és el is végezte azt. Pedagógus akart lenni, ám Isten hívása erősebbnek bizonyult. Egy virágvasárnapi istentiszteleten talált vissza hitéhez, amelyet élete végéig megtartott. 

„A földön az a legfontosabb számunkra, hogy Isten akaratát kutassuk és szerinte cselekedjünk” – írta visszaemlékezéseiben.

A tanárképző elvégzése után novíciának jelentkezett a salzburgi Nonnberg bencés apátságba. De ott is harsány maradt, nehezen fékezte az érzelmeit. Ez nem tette népszerűvé. 1926-ban az apátnő megragadta az alkalmat, hogy a kezelhetetlen novíciát más pályára irányítsa. Georg von Trapp báró segítséget kért az általa bőkezűen támogatott apátságtól. Megözvegyülve egyedül maradt hét gyerekével, és amikor legidősebb lánya, Maria skarlátban megbetegedett, s nem járhatott iskolába, az apa egy tanítónőt kért mellé. Olyasvalakit, aki – mint egy szakképzett apáca vagy novícia – segíthet az iskolai vizsgákra való felkészülésben.

A megbízás tíz hónapra szólt, amelynek leteltével a novícia visszatérhetett volna a kolostorba. De másként alakult a sorsa.

Von Trapp báróné

Maria nagyon szerette a gyerekeket, ám igen hirtelen haragú volt, és dühkitörései idején kiabált, néha tárgyakkal dobálózott, és csapkodta az ajtókat. Sőt, időnként meg is verte a gyerekeket. A testi fenyítés akkoriban elfogadott nevelési módszer volt, és a fiatal nevelőnő úgy vélte, jót tesz ezzel a gyerekeknek, hiszen az ószövetségi tanítás szerint: „Aki kíméli botját, gyűlöli a fiát, de aki szereti, idejében megfenyíti.” (Példabeszédek 13,24). 

A gyerekek rossz tulajdonságai ellenére szerették. A legidősebb lány, Maria Trapp 2003-ban így nyilatkozott erről az Opera News hasábjain:

„Szörnyen indulatos volt... Egyik pillanatról a másikra képes volt megváltozni, nem tudtuk, mi ütött belé. Nem voltunk ehhez hozzászokva. Úgy tekintettünk rá, mint egy zivatarra. Rossz kedve gyorsan elmúlt, és a következő percben már nagyon kedves volt.”

A filmben nincs szó Maria dühkitöréseiről. Ott, mint egy jóságos tündér, boldogan dalolva nevelgeti a gyerekeket, és közben szerelembe bonyolódik a morózus apával, Trapp kapitánnyal.

Mondanunk sem kell, hogy a szerelmi szál sem volt olyan szivárványos a valóságban, mint ahogyan azt a hollywoodi film bemutatja. Valójában szerelem sem volt, inkább jól átgondolt, praktikus döntés. Von Trapp látta, hogy bár kemény kézzel, de – a kor elvárásai szerint – szeretettel és jól neveli a gyerekeket Maria, ezért megkérte a kezét. Pontosabban: arra kérte, hogy legyen a gyerekeinek második anyja.

Ám Maria nem volt szerelmes a kapitányba, ezért a rendfőnöknőt kérdezte meg, mit tegyen. Ő bátorította, hogy fogadja el von Trapp házassági ajánlatát. Ekkoriban gyakran eszébe jutott az a mondat, amelyet az apátság egyik sírkövére véstek fel:

„Isten akarata nem tűr miérteket.”

Isten akarataként fogadta el tehát von Trapp kérését. 1927. november 26-án házasodtak össze – Maria 22 éves volt, a férje 47. Három közös gyermekük is született, így a Trapp családnak később összesen tíz gyerekről kellett gondoskodnia.

A családi élet

Bár szerelemről nem volt szó a házastársak között, a kezdetektől tisztelték és becsülték egymást – ami Maria bevallása szerint később mély, elfogadó szeretetté érett mindkettőjükben.

Házasságuk első éveit valóban a napfény töltötte be. Csakúgy, mint a filmben, sokat kirándultak, játszottak, ám az éneklés szeretetét nem Maria ébresztette fel a gyerekekben. Az arisztokrata családokban ugyanis egyáltalán nem volt különleges, hogy mindenki zenélt vagy énekelt – sőt, szinte kötelező volt, főleg a lányok számára, hogy értsenek a hangszeres zenéhez és az énekléshez.

A Trapp gyerekek persze valóban tehetségesek voltak, ám Marian kívül von Trapp jó barátja, Franz Wasner, aki római katolikus pap volt, korrepetitorként, zeneszerzőként, majd később impresszárióként is segítette a családot.

A hit fontos szerepet töltött be az életükben. Az éneklés is sokszor a családi áhítatok részét képezte. Betegségeik idején – az orvosi segítség mellett – Maria az imádságban keresett erőt. 

Férje hitéről így vallott:

„György hite olyan volt, mint ő maga. Egyszerű, gyermekded. Isten, a Szűzanya, a szentek, a szenvedő lelkek – nagy család volt számára, akikhez mi is tartozunk. Imakönyvvel nem sokra ment. A maga módján intézte el dolgait Istennel. »Uram, így meg így áll a dolog. Segíts!« Majdnem azt mondhatnám, hogy személyes barátság fűzte a Szűzanyához.”

Anyagi összeomlás

Georg von Trapp nem tartozott az arisztokrácia köreibe, de az első világháború hősét tisztelték benne Ausztria-szerte. A haditengerészetnél szolgált, az első osztrák tengeralattjáró kapitánya volt, haditetteiért kapta meg a bárói rangot. 1912-ben feleségül vette Agathe Whiteheadet, Robert Whitehead, a torpedó feltalálójának unokáját. A család az első világháborúig Polában (ma: Pula) élt, majd Agathe hirtelen betegsége és halála után költöztek Salzburgba. Mivel az első világháború után Ausztria elveszítette tengeri kikötőit, von Trapp is nyugállományba vonult.

Második házasságkötése idején von Trapp társadalmi elismertsége és anyagi helyzete is kimagaslóan jó volt. Ám a világgazdasági válság idején, amikor a bank, ahol a pénzét tartották, csődbe ment, a család minden vagyona elveszett.

Maria von Trapp azonban nem ijedt meg – a jól ismert fogáshoz folyamodott: csökkentették a család kiadásait. Eladták az autójukat, és a szakácsnő, valamint az inas kivételével elbocsátották a személyzetet, a hatalmas kastélyból pedig csak néhány szobát használtak. Maria a nehézségek között sem veszítette el hitét; bízott a Biblia ígéretében, amely számára ezt üzente:
„Bármit kértek az én nevemben, megnyeritek!” (Jn 14,13 alapján)

Ekkor már Maria kezdeményezésére – és eredetileg saját szórakoztatásukra – Franz Wasner irányításával madrigálokat énekeltek.

„Reggel Isten dicséretét énekeltük, a misén áldottuk és magasztaltuk Őt. Este madrigálokkal, balladákkal, népdalokkal fejeztük be a napot. Hol a parkban, hol a völgyünk feletti hegyoldalban énekeltünk, az se jelentett fáradtságot, hogy naponta hat órán át szólt ajkunkról az ének. A zene varázsa mámorossá tett minket” – mesélte a Trapp családról írott művében.

Ezt a tevékenységet a valóságban melegszívű és kedves apa is támogatta. A valódi siker útjára akkor lépett a családi énekkar, amikor a híres szoprán, Lotte Lehmann hallotta őket énekelni, és javasolta, hogy induljanak az 1936-os Salzburgi Zenei Fesztiválon. Von Trapp kezdetben ódzkodott ettől, de végül beleegyezett a fellépésbe.

A Trapp család nagy sikert aratott, és előbb Ausztria, majd egész Európa kedvencévé váltak.

Az igazság az, hogy az apát kezdetben feszélyezte, hogy a gyerekei és felesége a nyilvánosság előtt is énekelnek, de a siker – és talán az anyagi kényszer – hatására elfogadta, sőt támogatta a család turnéit.

Maria von Trapp az élete végén így foglalta össze a család zenéhez és koncertezéshez fűződő viszonyát:

„…megtanultuk, hogy a zene nemzetközi nyelv, szívtől szívig ér, nincs szükség a szó közvetítésére. Akár francia, angol, holland vagy olasz volt is a hallgatóságunk, muzsikánkat megértették.

Az a romantikus szökés

Szökésük sem volt olyan romantikus, mint a filmben: a család az impresszárióval együtt egyszerűen felszállt egy vonatra olaszországi turné címén, és elhagyta a németek által lerohant Ausztriát. Kastélyukból Himmler rezidenciája lett, von Trapp szobáját pedig a Führer számára tartották fenn.

De miért is kellett menekülniük? Georg von Trapp – sok osztrákhoz hasonlóan – gyűlölte a németeket, hiszen megszállták az országukat. Ezt gyakran nyíltan is kifejezésre juttatta: például nem volt hajlandó kitűzni a német lobogót a kastélyára. Ennek ellenére Hitler a haditengerészet parancsnokává akarta kinevezni a világháborús hőst, mivel kevesen értettek olyan magas szinten a tengeralattjárókhoz, mint ő. Sőt, 1938 tavaszán a család meghívást kapott, hogy énekeljen a Führer születésnapján. Mindkét ajánlatot visszautasították, és inkább elmenekültek az országból, mintsem hogy a nácik talpnyalói legyenek.

Először Londonba mentek, majd felléptek Skandináviában is, végül az Egyesült Államokban, a vermonti Stowe nevű városkában telepedtek le, amely fekvésében Ausztriára emlékeztette őket. Kezdetben Amerikában nem arattak nagy sikert: hiányos nyelvtudásuk és régimódi stílusuk nem hódította meg a fiatalabb közönséget. Ám a tiroli népviseletbe öltözött család hamarosan közkedveltté vált az idősebbek körében, és számos turnét szerveztek szerte Amerikában – elsősorban az egykori német anyanyelvű bevándorlók és leszármazottaik számára.

Tizenhét egymást követő évben (1938–1955) 49 amerikai államban és Kanadában is turnéztak. Minden évadban új repertoárt állított össze számukra Wasner atya, ami állandó próbákat és szigorú fegyelmet követelt.

De az anyagi siker sem maradt el. Amikor Amerikába érkeztek, mindössze négy dollár volt a család teljes vagyona – ehhez képest 1942-re már összegyűlt annyi pénzük, hogy megvásároltak egy 660 hektáros farmot Vermontban. Maria von Trapp nyári zenei táborokat szervezett gyerekeknek, miközben a turnézást is folytatták – immár világszerte.

A történet vége

1947-ben, 67 éves korában meghalt Georg von Trapp, és a feszültségek egyre komolyabbá váltak a család tagjai között. A gyerekek felnőttek, saját családot szerettek volna alapítani. Maria von Trapp racionálisan gondolkodó nőként tudta, hogy a családi énekkart nem lehet örökké együtt tartani. A gyerekek elindulnak a saját útjukon, neki pedig biztos megélhetésre volt szüksége.

Ezért 1950-ben a birtokukon megalapította a Trapp Family Lodge nevű vendégházat. Ekkor még nem is sejtette, hogy hamarosan milyen felkapott hellyé válik a zenészcsalád „otthona”.

1955-ben a Trapp Family Singers befejezte a turnézást. Pályafutásuk közel húsz éve alatt a világ harminc országában léptek fel, több mint 2000 koncertet adtak, és több millióan hallgatták meg a dalaikat.

Az ötvenes évek végén Maria von Trapp három lányával együtt Új-Guineában szolgált misszionáriusként.

Az anya később visszatért Amerikába, és a hatvanas évek elején a családi birtokot igazgatta – illetve pereskedett. 1949-ben ugyanis megírta visszaemlékezéseit The Story of the Trapp Family Singers címmel, amelyet előbb musicalként dolgoztak fel, majd 1965-ben elkészült a kultikus film A muzsika hangja címen. Ám mivel a könyv jogait kilencezer dollárért eladta a kiadónak még az első megjelenés idején, a musical és a mozifilm bevételeiből végül mindössze egy százalékot kapott.

Maria von Trapp 82 éves koráig vezette a családi vállalkozást, majd szívbetegségben meghalt. Vendégháza azonban ma is áll, és továbbra is fogadja a vendégeket Vermontban.

Miklya Luzsányi Mónika