A veszteség soha nemcsak a veszteségről szól, hanem az identitás újraírásáról is

–

Emily Nagoski Úgy, ahogy vagy című könyvében a kertneveléshez hasonlítja a jellemfejlődést. Úgy képzeli, hogy amikor megszületünk, egy kis földdarabot kapunk, amit a család és a társadalom gondoz egészen addig, amíg képesek nem leszünk átvenni a feladatot tőlük. Nyelvet és magatartásmintákat, információkat és fantáziákat ültetnek bele, és megtanítják nekünk a gondoskodás (szerintük) megfelelő módját, amit idővel továbbfejleszthetünk és saját praktikákkal egészíthetünk ki. Megismerjük a termőterület igényeit, rutinjaink alakulnak ki a legjobb termés elérésének érdekében, ugyanakkor azt is megtanuljuk: bizonyos kártevők és viharok időnként kihívások elé állítják majd a gazdaságunkat.

A kis földdarab ugyanis, ahogy az élet, ki lesz téve normatív és akcidentális kríziseknek – a kérdés az, hogy egy-egy durvább rombolás után milyen típusú gondozás kell ahhoz, hogy a növények újra megerősítsék a gyökérzetüket és rügyet hajtsanak.

Azt hiszem, mindannyiunk fejében van valamiféle kép arról, milyen típusú kihívásokra lehet számítani, és ezek közül melyik mekkora pusztítást okoz. Az erős szél, a szárazság, egy kártevő támadása feladatot ad, de gyerekkorunktól fogva tudunk a létezésükről, ideális esetben akár mintákat is kaptunk ahhoz, hogy helyreállítsuk az ökoszisztéma működését. A nagyobb gond az olyan trópusi viharokkal van, amik váratlanul érkeznek, és úgy csavarják ki gyökérzettel együtt a fákat, hogy a kertre aztán rá sem lehet ismerni utána.

Esetemben most egy nem várt kapcsolati törés végzett pusztítást, és bár látszólag csak a központi fát vitte magával, kiderült, hogy a teljes kertet átrendezte. De ez csak idővel tűnik fel. Az első pár nap értelemszerűen a sokké: hogy állok a gödör mellett, és nézem, hogy az egykor gyönyörű termést hozó fámnak hűlt helye, hogy a helyén gödör tátong. Aztán, ahogy a gyász új fázisba lép, elkezdem felmérni a terepet, és hamarosan feltűnnek a járulékos károk is.

Nemcsak a fa hiányzik, de számtalan olyan dolog, amit az életembe hozott: az árnyéka, ami nyáron hűsített, a termése, amit szüretelhettem, a rajta fészkelő madárcsalád, ami beénekelte az udvart, a lombkorona, ami takarta a házam. 

Ha ezt lefordítjuk a gyász nyelvére, úgy is mondhatnám, ezek a másodlagos veszteségeim: ide tartozik az, ahogy a krízis átalakítja a kapcsolati hálónkat, a világról alkotott képünket, hitünket, meggyőződéseinket, és az identitásunkat is –  legyen szó például egy párkapcsolat idején a másik családjának elvesztéséről, a közös tervek elengedéséről, a baráti kör kettéválásáról, a közös hobbiból való kiszállásról, vagy akár olyan prózai tényezőkről, mint hogy a háztartást egyedül kell innentől fenntartani, vagy hogy nem érem el egyedül a felső ablakot, ezért hetek óta csak alul szellőztetek.

A veszteség soha nemcsak Veszteség, hanem valójában sok, apró krízis összessége. Hiányok, amiket napról napra fedezek fel, változások, amikkel alkudozom, konfliktusok és érdekütközések, amikre különben nem került volna sor. Újratervezések, amik talán hosszútávon előnyömre válnak, de most csak púpot jelentenek a hátamon.

Számomra a leltár legnehezebb része azonban a magamról kialakított kép újraírásában rejlik. Abban, hogy az identitásom, amit (valami furcsa okból kifolyólag) stabilnak és átláthatónak hittem, változásnak indult, és lassan, de biztosan rendezi át a preferenciáimat, a vágyaimat, a meggyőződéseimet, a világról alkotott képem és az értékrendem is.

Hogy a maladaptív működések, amikről korábban azt hittem, már a hátam mögött vannak, újra felbukkanhatnak. Hogy az önmegnyugtató technikák, amik korábban működtek, most mégsem adnak kapaszkodót. Hogy az olyan alappilléreim, mint a racionális gondolkodás, az érzelemszabályozás képessége vagy a felelősségvállalás, most hirtelen elérhetetlennek tűnnek. Hogy sokkal kevésbé vagyok érzelmileg rugalmas és toleráns, mint azt feltételeztem magamról. Hogy sokkal durvábban csapódik ki bennem a harag és a fájdalom, mint ahogy elegánsnak tartom. Hogy bizonyos napokon újra az az ember vagyok, aki 10 éve voltam, és akit egyáltalán nem kedvelek – mintha a veszteség elvett volna tőlem mindent, amiben megfejlődtem magam.

És mindez rövid időn belül elrepít oda, hogy már ne is a helyzetre haragudjak, aminek elszenvedője vagyok, hanem csakis kizárólag saját magamra. Magamra, aki már megint nem fejlődőtt eleget, akinek már rég nem itt kéne tartania.

Aztán veszek néhány mély levegőt, és ahogy visszaolvasom a sorokat, felsejlik bennem, hogy talán ez az a pillanat, amikor önegyüttérzést kell(ene) gyakorolni. Bár régóta ismerem a szót, és előszeretettel hangoztatom is, de mintha mindig csak másokra lenne érvényes, soha nem saját magamra. Noha fontosnak tartom a saját felelősségünk megtalálását a krízisekben, valahol mégis meg kell húzni a határt az egészséges önreflexió és a felesleges önmarcang között.

Ehhez viszont türelem kell, amiből nekem nincs sok, de mégsincs választási lehetőségem. A teljes veszteségen belül a saját identitás újragondolása is megér egy komplett leltárt – egy jó pár napot, hetet, akár hónapot, amit azzal tölthetek, hogy kényelmes pózba helyezkedem, és felesleges siettetés nélkül kézbe veszem és megnézegetem az énem darabkáit. Hogy újragondolom azt, ki is vagyok én, és mi tesz azzá, amivé. Hogy végigveszem, vajon a számomra fontos értékek mind a sajátjaim-e, vagy inkább a külvilág építette-e belém őket. Hogy átgondolom, miben vagyok képes rugalmasságra és miben nem.

Hogy újra, százegyedszerre is magamhoz ölelem a cseppet sem elegáns módon tomboló, törő-zúzó, csalódott énemet, aki kínjában szar döntéseket hoz, mert most egy kicsit ez is én vagyok.

És legfőképp, hogy józanabb pillanataimban emlékeztetem magam arra, hogy egy krízisre adott reakció nem húzza át azt a sokéves önismereti utat, ami ettől még a sajátom, és a reményt sem, hogy egyszer jobb lehet. Hogy, ahogy Petri mondta: amiben hittem, többé nem hiszek, de hogy hittem volt, arra naponta emlékeztetem magam.

Takács Dalma