4 év, 4 veszteség és a sosem szűnő remény története: Fanni és Robi útja a gyerekvállalás felé

–

*vigyázat: a cikkben felkavaró tartalmak szerepelnek*

Anya az első pillanattól

Fanni számára sosem volt kérdés, hogy családot szeretne. Az álom megvalósításába azután kezdtek bele férjével, Robival, hogy 2021-ben beköltöztek a vágyott otthonba. Ezt követően nagyon hamar pozitív tesztet tarthattak a kezükben, Fanni pedig úgy fogalmaz: onnantól kezdve anya volt. „Van, aki sokat vár arra, hogy bele tudja engedni magát az érzésbe, de nekem azonnal az identitásom részévé vált, hogy anya vagyok” – mondja.

Az örömbe azonban hamar aggodalom vegyült: bár Fanninak folyamatosan fájt a hasa, és menstruációszerű görcsei voltak, igyekezett pozitívnak maradni. Úgy érezte, semmi komoly baj nem történhet. „Sokként ért, amikor a nőgyógyász azt mondta, kisebb a petezsák, mint ilyenkor kellene, hogy legyen. De bátorított minket, ne csüggedjünk, menjünk vissza egy hét múlva, hogy újra megnézzük, hogy alakul a fejlődése. Ultrahang ultrahangot követett heteken keresztül. Már beköszöntött az ősz, hullottak a falevelek a fákról, és emlékszem, ahogy figyeltem őket, eszembe jutott, mennyire törékeny egy ilyen kis élet.”

„Na jó, ha már itt van, kikaparom”

Bár Fanni és Robi az utolsókig reméltek, az eredmények hétről hétre egyre kevesebb bizakodásra adhattak okot. Az utolsó ultrahang megerősítette: a szabályos petezsákban nincs élet. „Másnap reggel erős görcsökre és vérzésre ébredtem, és miután beszéltem az orvosommal, rögtön mentünk a kórházba. Itt kezdődött az én kálváriám, az első műszeres befejezéssel. Ma már azt is tudom, hogy nem kellett volna erőltetniük a műtétet, de az adott kórházban ez a protokoll része: műtenek, ha kell, ha nem.”

Fanni és Robi elmondása szerint, aki a kórházban fogadta őket, már láthatóan fáradt volt, elege volt a napból.

„Na, jó, ha már itt van, kikaparom. De ha még egyszer valaki ideállít, már nem tudom, mit csinálok. Nem akarok már magam körül ma több embert látni” – idézi fel a szavait Fanni.

Megtenni bármit, hogy csak egy kis időre is átvedd a másik fájdalmát

Amikor arról kérdezem Robit, hogy élte meg a történteket, azt mondja, a tehetetlenség érzése volt számára a legfájóbb. „Fannit felvették az osztályra, de mivel még javában tombolt a Covid, már a folyosón el kellett búcsúznunk egymástól. Amikor ottmaradtam egyedül, hirtelen kiürült a világ. Hazamentem, fel-alá mászkáltam a lakásban, lézengtem – nem találtam a helyem. Minden gondolatom vele volt. Bármit megtettem volna azért, hogy akár csak egy pillanatra is át tudjam venni a fájdalmát, hogy könnyíteni tudjak a terhein.”

Ebben a szinte testen kívüli állapotban érte Fanni hívása, ami csak tetézte az aggodalmát. Ahogy ugyanis a felesége beleszólt a telefonba, érezte, hogy valami nem stimmel. „Már javában zajlott a méhszájtágítás, Fanni hangja pedig nagyon gyenge volt. Beszéd közben többször elhallgatott, és bár hallottam, hogy vonalban van még – szuszogott –, nem válaszolt.

A szobatársa elmondásából később kiderült, hogy rövid időkre, legalább háromszor eszméletét vesztette a fájdalomtól. Bárcsak el tudtam volna venni a fájdalmát – legyen inkább az enyém...”

Rákszűrésnél nem szokták leszíjazni az embert

Fanni azt mondja, nem tájékoztatták előzetesen arról, hogy tágítani fogják. „Egyszer csak megjelent a doktornő, és annyit mondott: elfelejtett szólni, hogy a műtét előtt vár rám egy beavatkozás. De ne aggódjak, apróság lesz, olyan, mint egy rákszűrés. Csakhogy rákszűrés előtt nem szíjazzák le az ember lábát. És akkor elkezdte felhelyezni a méhszájtágító pálcákat, és bár nagyon bírom a fájdalmat, de ott fordult egyet velem a világ.”

Onnantól – ahogy Fanni fogalmaz –, négy óra pokol vette kezdetét. Először csak a végtagjai kezdtek el zsibbadni, majd már a feje is, és hányingere is volt. Folyamatos, magasfokú fájdalommal küzdött, és már akkor ájulásközeli állapotban volt, amikor a lamináriák felhelyezését követően fölvitték az osztályra. „Kérdeztem a nővért, hogy normális-e, hogy annyira rosszul vagyok, hogy elájultam és beszélni is alig tudok már. Legyintett, hogy biztosan csak pánikolok, és nem vagyok-e pánikbeteg. Azóta kiderült, hogy az vagyok, épp ezért tudom, hogy az ott nem pánik volt.”

A várandósság műtéti befejezése már megváltás volt Fanni számára. Miután azonban hazaengedték a kórházból, ahol műtötték, folyamatos hasi fájdalommal küzdött és előtte sosem tapasztalt altáji tünetekkel, amikről később kiderült, hogy egy multirezisztens baktérium okozza őket, amit a kórházban kapott el. Benne volt a pakliban, hogy kórházi kezelésre is szüksége lesz miatta, így a nőgyógyásza összehívott egy orvosi konzíliumot a kórházban.

„Csakhogy az orvos, aki műtött, az intézmény főorvosának a gyereke volt, így másnap, amikor megcsörrent a telefonom, azzal a hírrel fogadtak, hogy a konzíliumon arra az eredményre jutottak: a tüneteim nagy valószínűséggel pszichés eredetűek. Kéz kezet mos.”

Ezután közel egy év sikertelen próbálkozás következett

Időközben orvost is váltott, elkezdett magánrendelésekre járni, szakértelem és valós segítség helyett azonban olyan tanácsokkal találkozott csupán, hogy „nem kell túlgondolni a gyerekvállalást, ez sokkal egyszerűbb annál, mint ő képzeli”, „menjenek haza és fogjanak neki, hátha jó lesz az”.

„De csak nem lett jó. A fájdalom továbbra is velem maradt. Azt mondták, nem nőgyógyászati eredetű a probléma, így elküldtek gasztroenterológushoz gyomor- és vastagbéltükrözésre, majd egy urológiai vizsgálat során derült ki, hogy van egy jóindulatú daganatom a vesémen, de az orvos azt mondta, az nincs összefüggésben a gyerekvállalással. Végül az összes szakember, akinél megfordultam, arra jutott, hogy alapjában véve minden rendben van velem. Csakhogy hónapról hónapra hüvelyi fertőzésekkel küzdöttem, a már említett kórházi baktériumot ugyanis még mindig nem sikerült teljesen kikezelni. Nagyon mélyen voltam lelkileg, azt éreztem, hogy csak süllyedek, és nem kapok levegőt.”

A szivárvány lábánál megleled a kincset

2022 őszén aztán a pár eljutott egy specialistához, és kezdetét vette a meddőségi kivizsgálás. Az első konzultációra igyekezve az autópályán egy óriási szivárvány keresztezte az útjukat. „Ahogy a mesében szokott lenni, a szivárvány lába épp ott volt, ahová tartottunk” – idézi fel Robi. A szakember kiírt néhány vizsgálatot, bizonyos teszteket is elvégeztek már, másfél hétre rá pedig Fanni újra pozitívat tesztelt.

„Az első ultrahangon már hallottuk a szívverését. Életem legszebb élménye volt. Nem is láttam a monitort, annyira sírtam” – mondja Fanni, Robi pedig mosolyogva felidézi: „úgy zakatolt a szíve, mint egy kis gőzmozdony.”

A következő ultrahangon is mindent rendben találtak, Fanni pedig elkezdett beleereszkedni az örömbe – ami sajnos ezúttal sem tarthatott sokáig. A köldök alatt öt centiméterre egyre érzékenyebbé vált egy ponton, majd a teljes bal oldalában zsibbadást kezdett tapasztalni.

„Estére már mindenem zsibbadt és lángolt. Másnap hajnalban elindultunk a fővárosi klinikára, ahol az új orvosom, a már említett specialista volt. Útközben végig beszéltem a babámhoz, hogy minden rendben lesz, megvédem, itt vagyok neki. Emlékszem, az ultrahangon csak arra tudtam koncentrálni, hogy látom őt, hogy mekkorát nőtt megint, és mennyire szeretem. Mondtam az orvosomnak, hogy azt sem bánom, ha mindig zsibbadni fognak a végtagjaim, csak ő rendben legyen. Hosszú hallgatás után a doktor megszólalt: azt mondta, sajnálja, de a babának nincs szívhangja…, én pedig abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy darabka belőlem is vele halt volna.”

A világ legboldogabb embereiből...

„Az ember azt hinné, ez egyszerű kombinatorika” – kezdi Robi – „ha elsőre kikapod a rosszat, utána már csak jó jöhet, nem? Előző nap még mi voltunk a világ legboldogabb emberei. Felvettem a babánk szívverését az ultrahang során, és amikor hazaértünk, átjátszottam a tévére a videót, és egy órán keresztül gyönyörködtem abban, hogy dobog a szíve.

Aztán mintha benyúltak volna a mellkasomba, és kitépték volna a szívemet. Végtelen ürességet éreztem.”

Fanni a történtek után nagyon mélyre került. Nem tudott enni, inni, aludni – emlékei sincsenek azokról a napokról, Robi mesél helyette. Azt mondja, mintha nem érzékelte volna a valóságot, azt sem, hogy ő ott van körülötte. Semmilyen folyadékot nem tudott befogadni, egyre inkább a kiszáradás tüneteit mutatta. „Felhívtam a területileg illetékes vidéki kórházat, épp egy orvos vette fel a telefont, aki azt javasolta, ne a sürgősségire vigyem be Fannit, hanem egyenesen a nőgyógyászati ambulanciára, mert ott hamarabb jut segítséghez majd. Addigra annyira le volt gyengülve, hogy már nem tudott járni sem. Odaértünk a kórházba, és egy újabb kálvária vette kezdetét.”

„Mi van, ha még él a baba, és csak abortuszra jöttek?”

Miután Fanni járni sem tudott, Robi a portástól szeretett volna tolószéket kérni, hogy be tudja vinni a feleségét az épületbe. Segítség helyett azonban arra eszmélt, hogy a portást kell győzködnie arról, „biztosan nőgyógyászati problémáról van szó, és biztosan szükség van a kerekesszékre”. De ez még csak a bemelegítés volt. A portás után ugyanis az ügyeletes orvosi asszisztens keresztkérdései következtek azzal kapcsolatban, hogy „biztosan elvesztették-e a kisbabájukat”, „hogy már tényleg nem él-e, és nem azért vannak-e itt, mert csak el akarják vetetni”.

Robi erre már az ölébe vette a magatehetetlen, félájult feleségét, hogy beviszi egyenesen a doktornőhöz, át az asszisztensen, csak kezdjék el végre ellátni. „Fanni végre a vizsgálóasztalra került, ahogy azonban az orvos átfutotta a papírjait, elkezdett azon élcelődni, kinek a pecsétje szerepel az ultrahangos leleteken, és hogy miért csak egy orvos van feltüntetve, amikor kettő szakvéleménye kell ahhoz, hogy ki lehessen mondani: valóban meghalt a baba. Az nem úgy működik, hogy valaki csak úgy kijelenti – mondta. Majd megvizsgálta ő is, és megerősítette, hogy tényleg igaz, ami a papíron szerepel. De az is többször elhangzott, hogy Fanninak inkább a pszichiátrián lenne a helye, ha így kiborul egy vetéléstől.”

Fannit bent tartották, de hétvége lévén a férjének semmit nem tudtak mondani arról, mikor fogják elvégezni a műtéti befejezést a feleségén.

Amint azonban az később az EESZT-ből kiderült, pszichiátriai betegként vették fel az osztályra. „Volt pánikrohamom, és valóban kértem nyugtatókat, hogy kibírjam valahogy a helyzetet, de teljesen ledöbbentem, amikor megláttam a zárójelentést” – mondja Fanni.

Megpróbálni ép ésszel kibírni

Miután felépült, újabb vizsgálatok következtek, amelyek során arra is fény derült, hogy Fanni véralvadási zavarral küzd, és valószínűleg a várandóssága során volt egy felületi trombózisa, ami nagy eséllyel járulhatott hozzá a második veszteségéhez.

2023-ban aztán ismét várandós lett, ám a harmadik terhessége sem indult könnyen. Az orvosa felkészítette őket a korai vetélésre, az eredményei azonban egyre jobbak lettek. Az ultrahangon még csak a petezsák látszódott, így az orvosa azt javasolta, két hét múlva menjenek vissza egy újabb vizsgálatra.

Mi az a két hét? Valakinek egy csettintésnyi idő, másnak az örökkévalóság.

„Egyik pillanatban sírtam, a másikban azt éreztem, minden rendben lesz. Őrült hullámvasút volt. Mire elérkeztünk a vizsgálatig, már szinte hiperventilálásig spannoltam magam. Aztán megláttam az orvosom arcát – amikor megmutatta nekünk a kis élettelen embriót –, és azonnal tudatosult bennem, hogy megint vége. És akkor kifújtam. Mert a bizonytalanságnál az is jobb, ha tudod, mi vár rád – bármilyen fájdalmas is legyen.”

Fanni ezt követően csaknem egy hónapot várt arra, hogy beinduljon a vetélése. „Embert próbálóak voltak ezek a hetek. Szürreális volt, ahogy egyre kétségbeesettebben próbáltam meg mindent, csak hogy elősegítsem a folyamatot. És közben folyamatosan az járt a fejemben: miért velem történik mindez? Próbáltam az egészet ép ésszel kibírni.

Megváltás volt, amikor végre elkezdhettem nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is elengedni őt. Anyák napja volt, amikor elvetéltem.”

Fannit ekkor már egy másik intézményben látták el, nem abban, ahol az előző két műtéti befejezése történt, és itt végre megkapta azt az emberséges és empatikus odafordulást, ami mindenkinek járna ebben a helyzetben.

Zuhanás a mélybe

A vele történtek súlyosan traumatizálták Fannit, a harmadik várandóssága elvesztését követően pedig komoly mélyrepülés következett. A vele történtek olyan múltbéli eseményeket is a felszínre hoztak, amikről azt hitte, már rég feldolgozta, maga mögött hagyta őket. Pánikrohamai lettek, visszaesett a depresszióba, amivel fiatal felnőttként, a húszas évei elején küzdött. „Olyan állapotba kerültem, ami miatt 2023 nyarán visszaköltöztem a szüleimhez. Minden megkérdőjeleződött bennem, még a kapcsolatunk is Robival. Nagyjából egy negyedévet voltunk külön, majd visszaköltöztem az otthonunkba. De nem voltam jobban. A pánikrohamok miatt már egyedül dolgozni sem tudtam bemenni. Heti két-három rohamom volt, mindig éjszaka.

Árnyéka voltam önmagamnak, de Robi végig mellettem volt, mindenben támogatott és segített.”

Fannit végig pszichológus kísérte az úton, 2024 elején aztán a javaslatára pszichiáterhez fordult, és kezdetét vette a gyógyszeres kezelése, ami végül segített a pánikrohamai megszüntetésében. A gyógyszerek elhagyása óta pedig újra pszichológus segítségét veszi igénybe, a szakszerű lelki támogatás ugyanis ezen az úton szerinte elengedhetetlen.

Traumából küldetés

Fanni idén év elején újra várandós lett, ám ettől a terhességtől is búcsúzni kényszerültek. Férjével azóta számos további vizsgálaton vettek részt, amelyek eredményeiről még nem voltak készek beszélni.

A reményt nem adják fel továbbra sem, amíg pedig várakoznak, Fanni eltökélten segít a hozzá hasonló cipőben járóknak.

Idén év elejétől Komáromi Eszter coach-csal elindították az Őszintén a meddőségről című podcast-sorozatukat, amelyben a téma legfontosabb, és még mindig tabunak számító kérdéseit járják körül a meddőség párkapcsolatra gyakorolt hatásától kezdve a segítő szakemberek kiválasztásán át a műtéti befejezés folyamatának bemutatásáig.

Szivárvány sétány című Instagram-oldalán pedig, ahol őszintén mesél az őket ért perinatális veszteségekről és a nehezített gyermekvállalás útjáról, valódi sorstársi közösséget teremtett azáltal, hogy nem fél megmutatni: a szülővé válás útja ilyen is lehet. És hogy ebben a folyamatban sokszor az jelenti az igazi erőt, ha merünk sebezhetőek lenni, és megélni a minket ért fájdalmat.

Filákovity Radojka