–

12 éves vagyok, és a dédimnél ülök a kanapén (pontosabban: rökamién). Az akkor 92 éves Marci papám nemrég ért vissza a telekről – potom 6 kilométer gyalog, emelkedőnek, mit számít az –, és bár szíve szerint a termést elemezné, kérdésemre a háborús anekdotáit veszi elő. Általában harapófogóval kell kihúzni belőle a sztorikat, hisz „nem lényeges, rég volt már”, most mégis kivételt tesz. Hosszan mesél többszáz kilométeres sétákról, cipőtalp-vacsorákról, és hadi fogságról is, a mama eközben némán pakolja a háttérben a süteményeket. Nem szól hozzá, még csak nem is hümmög, az arca sem rezdül – maximum akkor néz fel, mikor a papa levegőt vesz, és lehetősége adódik körbekínálni a krémest.

Én mégis őt figyelem, és mikor Marci papa kimegy a szobából, hozzá fordulok. „Mama, te is ott voltál?” – vonom kérdőre, de ő fel sem néz, csak jár a kezében a szelőkés. „Hol lettem volna?” – veti oda kedves, de határozott stílusban, én mégsem hagyom annyiban. „De mama, téged is bántottak?” – firtatom tovább gyermeki naivitással, és akkor végre a szemembe néz.

„Kicsikém, ott mindenkit bántottak. Háború volt, az ilyen”

– zárja le akkor és örökre a témát, és noha azóta 19 év telt el, ő pedig él és virul, ennél bővebb választ sosem kaptam tőle.

A férfi nemi szerv is egy fegyver a háborúban

Az, hogy a háborúban szörnyűségek történnek, senki számára nem új információ. A militáris történelem azonban elsősorban a férfiak hőstetteiről és bukásairól számol be – a nők általában csupán passzív résztvevői voltak a történeteknek évszázadokkal ezelőtt ugyanúgy, mint napjainkban. Nem esik szó a bátor kiállásukról, arról, ahogy a közösséget összetartották, ahogy a sebesülteket ápolták és a gyerekeket védelmezték, de arról még ennyire sem, hogy ők milyen szenvedéseket éltek át.

Pedig Christina Lamb, a Sunday Times vezető külpolitikai tudósítója, az Our Bodies, Their Battlefield: What War Does to Women (avagy: A mi testünk, az ő csataterük: amit a háború a nőkkel tesz) írója szerint

„a nemi erőszak a háború egyik legolcsóbb és leghatékonyabb fegyvere volt mindig is.”

Olyannyira, hogy már Mózes ötödik könyve is áldását adta rá, hogy a katonák a harc közben ejtett foglyok közül kiválaszthassák a legszebbet, és magukévá tehessék, ha megkívánják őt (sic!).

Ahogy Susan Brownmiller amerikai írónő fogalmazott:

„az őskori felfedezés, miszerint a férfi nemi szervvel félelmet lehet kelteni, egyidős a tűz felfedezésével és az első nyers kőbalta használatával”.

És mégis – bár a nemi erőszak minden korban, földrészen és közösségben jelen volt –, alig született írás azok tapasztalatairól, akik átélték a szexuális erőszakot. Ennek megváltoztatását tűzte ki célul Lamb, aki öt kontinensen, 12 országban kutatta a témát és készített beszámolókat, hogy az egész világgal megértesse végre: itt az idő, hogy felelősségre vonjuk a háborús bűnösöket és nyíltan beszéljünk a háborúkban történő nemi erőszakról, hiszen attól még, hogy gyakori, nem lehet normalizált.

„Haditudósítóként – és nőként – mindig az érdekelt leginkább, mi történik a nőkkel a háborúban, milyen történetek maradnak kibeszéletlenül. Számomra a nők a háborúk valódi hősei, hiszen ők tartják egyben az életet: tanítják és védik a gyerekeket és az időseket. De van ennek egy sötét oldala is –

a nőkkel és lányokkal szembeni nemi erőszak egyre gyakoribb jelenség, legutóbb Ukrajnában és az izraeli–palesztin konfliktusban láthattunk rá példát”

– mondta el legutóbb a Global Heroes-nak adott interjújában, hozzátéve: a világ leginkább elhanyagolt háborús bűncselekményéről van szó, ahol a felelősségre vonás kivétel, nem szabály. Hozzáteszi: természetesen nem csak nők esnek nemi erőszak áldozatául – a Kongó keleti részén zajló konfliktusban állítólag a férfiak mintegy negyedét bántalmazták – de egyértelműen ők alkotják a többséget, akiknek a szenvedését normalizálják.

nemi erőszak háború
Christina Lamb – Kép forrása: Wikipédia

A megszégyenítés, a hatalom és a bajtársiasság eszköze

„A nemi erőszakkal megszégyenítheted az ellenséged. Azt üzened vele: az adott társadalom képtelen megvédeni a nőket és a gyerekeket – ez pedig a területfoglalás egy hatékony módja, hiszen ahol ez megtörténhet, ott az emberek menekülni fognak”

– mondja el a szakértő hozzátéve: a nemi erőszak groteszk módon sokszor a bajtársiasság, az összetartozás eszköze is katonák között, amit csak még hatékonyabbá tesz, hogy általában a következményektől sem kell tartani. És ha azt hinnénk, ez csak tőlünk távol, a harmadik világbéli országokban jelent problémát, nagyot tévedünk. A nemi erőszak ugyanis sokszor tudatos és rendszerszintű stratégia – Boszniában például egy európai tanácsi jelentés szerint a nemi erőszakot „különösen szadisztikus módon” alkalmazták, hogy maximális megaláztatást okozzanak az áldozatoknak, családjuknak és az egész közösségnek.

Vagy Németországban, ahol az orosz felszabadítás idején közel 2 millió nőt erőszakoltak meg.

„Az emberek hajlamosak azt hinni, ez csak messze történik meg, pedig a nemi erőszak nem vallás- vagy csoportspecifikus.

A világ bármely szegletében, ha rosszul alakulnak a körülmények, olyan közösségek, amelyek korábban együtt ittak és ünnepelték egymás gyermekeinek születésnapját, pillanatok alatt fordulnak szomszédaik feleségei, nővérei és lányai ellen” – fejti ki. A szakértő példák sokaságát sorolja fel – ezeket pár bekezdéssel lejjebb, pontokba szedve megtalálod –, hozzátéve: az különbözteti meg napjaink eseteit az évtizedekkel ezelőtti történetektől, hogy ezek a lányok, nők már elérhetők, fel lehet venni velük a kapcsolatot, és képesek saját szavaikkal is elmesélni, min mentek keresztül.

És hogy min? Nos, Lamb a könyvéhez interjúzott többek között olyan iraki nővel, akit 12-szer adtak el szexrabszolgának új és új gazdákhoz, olyannal, akit miután kiszabadított saját népe az ellenség kezéből, saját maguk erőszakoltak meg újra, és olyannal is, aki többször is megkísérelte az öngyilkosságot, hiszen népe nem fogadta be újra, miután fogvatartói „bemocskolták”. És ha mindez még mindig távolinak tűnne, gondoljunk csak a szomszédban zajló háborúra.

Bár az Ukrajnában erőszak áldozatul esett nők számáról nincsenek pontos információink – a témáról Milanovich Domi kérdezte Pető Andrea történészt és Kroó Adrienn klinikai szakpszichológust –, fontos látnunk: sokan a mai napig nem hagyták el a területet, és háború idején is ott járnak dolgozni, házasodnak és szülnek, miközben körülöttük folyik a harc. Hogy minek vannak kitéve? Nos, ezek után ehhez nem kell sok fantázia. 

A problémát mégis lesöprik a döntéshozók az asztalról

A fentiek nagy része talán senki számára nem jelentett nagy újdonságot, ugyanakkor jogosan merül fel a kérdés, mégis mit tehetünk az ügyben. Lamb itt két dolgot említ: az egyik, hogy oldjuk az áldozatok szégyenérzetét, ami sokszor a tabusításhoz és a hallgatáshoz is vezet, a másik, hogy végre vonjuk felelősségre a bűnösöket – ez ugyanis egyelőre csak teoretikus szinten történik meg. Bár törvény is kimondja, hogy a nemi erőszak háborús bűncselekmény – nők és férfiak ellen egyaránt – a téma a mai napig tabu,

a Nemzetközi Büntetőbíróság pedig egészen 2019-ig egyetlen embert sem ítélt el háború során elkövetett nemi erőszakért.

Hogy csak pár példát említsek, ami illusztrálja a kérdést:

  • az 1994-es ruandai népirtásban 100 nap alatt 800 ezer embert öltek meg, a tettesek közül sokan a mai napig szabadon járkálnak London és Párizs utcáin;
  • Argentínában amnesztiát kaptak a junta alatt tömeges erőszakot elkövető katonatisztek – noha a becslések szerint a „piszkos háború” során 10-30 ezer embert halt meg vagy tűnt el;
  • a Fülöp-szigeteken eltávolították a második világháborúban szexrabszolgasorba kényszerített nők emlékművét, a „comfort women”-t, mondván, hogy az „ízléstelen”;
  • 1971-ben, a bangladesi felszabadulási háború során a pakisztáni hadsereg és szövetségesei becslések szerint 200 000–400 000 nőt erőszakoltak meg. Ennek ellenére a bangladesi Felszabadulási Háború Múzeumban azt írják: az esetről kevés feljegyzés maradt;
  • az ISIS 2014-ben több ezer jazidi nőt és lányt rabolt el Irakban, akiket szexrabszolgaként tartottak fogva, a Boko Haram nigériai terrorszervezet pedig több száz iskolás lányt hurcolt el, közülük sokakat kényszerítettek házasságra vagy szexuális rabszolgaságra. Bár nemzetközi szinten elítélték ezeket a cselekményeket, sok esetben az elkövetőket nem vonták felelősségre, és az áldozatok igazságszolgáltatáshoz való hozzáférése korlátozott maradt. Noha elvileg nyolcvan chibokai elrabolt lányt sikerült drónnal beazonosítani a Sambisa erdőben, mégsem szabadították ki őket hat héten keresztül.

A változás még messze, de Lamb reménykedik

Lamb elmondja: természetesen vannak pozitív példák is világszerte – ilyen például annak a kongói orvosnak az esete, aki több mint 55 ezer, nemi erőszak áldozatául esett háborús túlélőt gyógyított meg, vagy a #bringourgirlsback kampány, ami – noha sajnos pár hét alatt lecsengett – mégis széles körben irányította a témára az emberek figyelmét. Ugyanakkor a megoldást abban látja, ha megtörténik a felelősségre vonás, és ha a béketárgyalásokon végre nők is szót kapnak. Emellett pedig, ő továbbra is elkötelezetten gyűjti majd az áldozatok történeteit, bízva benne, ha azokat nyilvánosság elé tárja, azzal nemcsak az abuzáltak hangját erősítheti fel, de talán hozzájárulhat ahhoz is, hogy világszerte felfogjuk a probléma súlyosságát.

„A nők történeteinek elmesélése nemcsak a múlt feldolgozását segíti, hanem hozzájárul a jövőbeli konfliktusok megelőzéséhez is [...] Abban bízom, ha megmutatom a történeteiket, az embereket annyira elrettentik ezek, hogy végre felelősségre lehet vonni azt a sok százezer elkövetőt, aki ilyesmit tesz."

Takács Dalma

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Jiri Studnicky