„Mindennap sírtam, miután hazahoztuk a kutyát” – Az új háziállat szorongást is okozhat

–

Van egy angol kifejezés: new pet blues

Az a lényege, hogy befogadsz egy kutyát vagy egy cicát, és imádod – de az első időszak olyan nehéz valamiért, hogy gyötrődsz, és még az is eszedbe jut: talán alkalmatlan vagy a feladatra. (Tisztára, mint az anyaság.)

Valami ilyesmit éreztem, amikor képtelen voltam megfékezni egy kéthónapos kismacskát.

Rév Fülöp a főút mellett lődörgött, amikor rátaláltunk. Sovány volt, koszos és ellenállhatatlan.

Valamint édes és bújós. (Ez volt a beetetés.) Szerelem első látásra részemről. Az anyja is kóbor cica volt állítólag, Fülöp testvéreivel együtt napokkal korábban tűnt el. Jóemberek etették az árvát, de befogadni nem tudták – már volt vagy nyolc mentett macskájuk. Így került hozzánk Fülöp, egy másik macska és egy vizsla mellé. A kutyával az első perctől nagy volt a szerelem, de a két kandúr nem szívlelte egymást – pontosabban a kis girhes páholta el újra meg újra a nagy, kövér, öreg macskát, aki képtelen volt megvédeni magát, csak zokogott.

A háborúnak idővel vége lett, de az első hónapokban – emlékszem – nagyon nyomasztott, hogy a kismacskát nem tudom megszelídíteni, Pufi (az öreg kandúrom) életét meg tönkretettem. És bizonyára bele fog betegedni a stresszbe. Az állatorvos is csóválta a fejét: ilyen harcias kismacskát ő is ritkán lát. (Úgy hívta Fülöpöt: „a pszichopata macska.”) Volt, hogy óránként tört ki otthon verekedés, a kutya az asztal alá menekült, a férjem próbálta elterelni a bűnöző R.F. figyelmét, én meg addig átmenekítettem Pufikát a másik szobába, és közben szégyelltem magam Fülöp helyett. (Tisztára, mint az anyaság – mondom.)

Mi már szerencsére rég túl vagyunk a balhékon, ma már idilli az együtélés, de élénken emlékszem a kezdeti időkre, amikor esélyem sem volt igazán örülni egy új kiscicának a háznál – pedig kevés boldogítóbb dolog van szerintem az életben ennél. Viszont a minap olvastam egy érdekes cikket a The Guardianen az úgynevezett new pet blues-ról, és ennek nyomán megkérdeztem a szerzői oldalam követőit, tapasztaltak-e hasonló nehéz érzéseket, amikor hazavittek egy új háziállatot.

Magamat hibáztattam

Zsuzsa ezt írta: „Lassan nyolc éve fogadtuk örökbe a mi Baltazárunkat. Pár napig csak feküdt a helyén, mint valami padlószőnyeg, alig lehetett kivinni sétálni. Eleinte azt hittük, kifog rajtunk. Három év kellett ahhoz, hogy elkezdjen ugatni, és még mindig van, amit tisztes távolságból figyel.

Utólag már nem is tűnik olyan keménynek az a pár hónap, de akkor tényleg olyan volt, mint amikor szülővé válik az ember: miért nem eszik, miért nem mozog? Aztán jöttek az apró örömök, a bizalom kis jelei. És most már a családunk része.”

Egy másik olvasóm története pedig így hangzik: „Gerit egy hónapja fogadtuk örökbe, de mivel előtte szaporítónál élt, a séta teljesen új neki. Minden zajra összerezzen. Három napig nem evett. Mindenféle jutalomfalatot visszautasított. Aztán lassan, nagyon lassan eljutottunk oda, hogy már szagolgat, elvégzi a dolgát, figyel. Sokszor magamat hibáztattam, de végül rájöttem: nem én rontottam el – az előző gazdái hagytak ilyen lenyomatot rajta.”

A már említett The Guardian-es cikkben meséli el egy férfi, hogy macskája, Mew az első napokban állandóan sírt, és megállás nélkül köröket futott a lakásban, amíg teljesen ki nem merült. „Ez persze teljesen normális az újonnan érkező cicáknál” – mondja – „de az én szorongásra hajlamos agyam azonnal arra a következtetésre jutott, hogy valamit biztosan elrontottam. Meg voltam győződve róla, hogy utál engem – még ha közben ragaszkodó volt is –, és attól féltem, mostantól ez már mindig így lesz.”

Egy nő pedig arról mesélt, hogy képtelen volt ellazulni, miután hazavitt egy kutyát. Az állat minden mozdulatát leste – ahogyan a kutya is szemmel tartotta őt. A kutyát minden hang megijesztette. Utálta az ágyát. Napokig úgy tűnt, sosem talál békére új otthonában. A gazda meg aggódott.

A szorongás ilyen esetekben olyan intenzívvé válhat, hogy azt képzeli az ember: örökre ebben az állapotban kell élnie egy olyan lénnyel, akit nem ért, akinek a fájdalmát nem tudja oldani, akivel csak egymás mellett élnek – nem pedig együtt.

„Nem tudtam, hogy ez ennyire nehéz lesz”

Heidi Soholt terapeuta szerint teljesen érthető, ha egy új állat szorongást vált ki. „Egy új háziállat új felelősséget jelent. Tőled függ az etetése, a biztonsága, az orvosi ellátása. Ez természetes módon félelmet kelt, különösen azokban, akik önmagukkal szemben is szigorú elvárásokat támasztanak” – mondja.

Sokszor olvasni, hogy egy háziállat támogathatja a mentális egészséget – kevesebbet arról, hogy bizonyos esetekben a meglévő szorongást is felerősítheti. A szorongás gyakran azzal a félelemmel jár együtt, hogy elrontunk valamit – például a kötődést, a gondozást, vagy hogy bántjuk azt a lényt, akit óvni szeretnénk.

Segíthet, ha őszintén beszélünk valakivel ezekről az érzésekről. Olyan valakivel, aki nem azzal jön majd, hogy „te akartál kutyát”, és aki előtt nem kell szégyenkezni amiatt, hogy épp szörnyű gazdának érezzük magunkat.

A kutyatréner szerint sok minden a felkészülésen múlik

Creatorunk, Bangó Bendegúz kutyatréner szerint gyakori, hogy az új gazdik kimerülten, elkeseredetten érkeznek az első órákra. „Sokan panaszkodnak: a kutya rombol, bepiszkít, szétrág dolgokat – ami teljesen normális viselkedés. Csak sokan nem erre számítanak.” A tréner szerint alapvető fontosságú, hogy a kutya egy biztonságos, előkészített térbe érkezzen. „Ne legyenek elérhetők vezetékek, veszélyes tárgyak. Kell egy szabályrendszer, egy napi rutin, legyen előkészítve az eledel, a felszerelés és az elsősegélycsomag is. Így nemcsak a kutyának, hanem a gazdinak is könnyebb lesz.”

Ami pedig a legfontosabb: a döntés nem lehet átgondolatlan. „Egy kutya (vagy bármely állat) nem divatos kiegészítő – 10–15 év elköteleződést jelent.”

Nehéz az eleje – de érdemes kitartani

A háziállattartás nem mindig az az idilli, boldog képeslapélet, amit a közösségi média sugall. Az első hetek lehetnek nehezek: jöhetnek könnyek, kétségek, kimerültség. De a kapcsolat idővel elmélyül, gazda és állata megtanul együttélni, bízni egymásban. A titok nyitja talán az, hogy merjünk őszinték lenni. Beszéljünk róla, ha nehéz. És ne féljünk segítséget kérni. Adjunk magunknak és az állatnak is időt. Mert ha kitartunk, és valóban megismerjük egymást – ők is, mi is hazaérkezünk.

Kurucz Adrienn