„Az élet egy álarcosbál, és én az igazi arcommal jöttem”

–

Farsang az irodalomban

Az álarcosbál műfaja remek dramaturgiai eszköz lehet egy író kezében. Gondolj csak bele, enélkül például Rómeó és Júlia sohasem ismerkedik meg és szeret egymásba, hiszen rögtön kiszúrták volna: ellenséges családból valók. Az álarc adta névtelenség azonban épp elég volt ahhoz, hogy a Montague kölyök elcsavarja a Capulet lány fejét. Rómeó nem is árulja el Júliának, kicsoda valójában, hiszen „ez egy álarcosbál. Én sem tudom, hogy te ki vagy”. Persze, az összeismerkedésük okozta összetűzés nem sokáig várat magára.

Szabó Magda Álarcosbál című regényében épp ellenkező az irány: a nagy konfliktust a szereplők az álarcosbálon tudják feloldani, a maszk mögé bújva. A regény főszereplője a tizenegy éves Boros Krisztina, aki elveszítette édesanyját, az apja és a nagymamája neveli, illetve a frissen osztályfőnöknek kinevezett Megyeri Éva. A sok bonyodalom Kriszta és Éva néni között az álarcosbálon tisztázódik. Kriszta cigánylány képében jelenik meg, senki nem ismeri fel, végül az álarcos idegennel egy hosszú beszélgetés keretében rendezni tudják a dolgaikat, és lehetőséget kapnak arra, hogy minden sebet begyógyítsanak.

Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című művét is – a magyar irodalom „legnapsugarasabb” regényét – egy valós sztánai farsang ihlette. Ennek a háttere: 1914-ben a fiatal, ambíciózus és igen sikeres fővárosi építész, Kós Károly meg szerette volna mutatni a barátainak a kalotaszegi művésztelepét, mindezt pedig – február lévén – egy hétországra szóló farsangi bálban képzelte el, melyből aztán Erdély huszadik századi történetének egyik legemlékezetesebb mulatsága kerekedett ki. A bálra Kós Károly saját kezűleg rajzolt meghívójával lehetett érkezni. Az esemény egyébként nem volt teljesen öncélú, a befolyt pénzből a bánffyhunyadi szeretetotthont támogatták. 

Vakfoltok a saját személyiségedre

Lermontov Álarcosbáljában megfordítja a valóság és a farsangi beöltözés gondolatát azzal, hogy megmutatja: valójában mindannyian szerepet játszunk a való életben, a főszereplőnek pedig épp ez okoz belső konfliktust: képtelen azonosulni az új életével. Ide kapcsolódik még Franz Kafka gondolata, melyet a Naplók, levelek-ben olvashatunk: „Szégyelltem magam, amikor rájöttem, hogy az élet egy álarcosbál, és én az igazi arcommal jöttem.”

Ez egy hasznos gondolatkísérlet is lehet egyébként:

vajon mi az, amit mások rólad gondolnak, és ez mennyire fedi le azt, amit te gondolsz magadról?

Ide passzol a Joseph Luft és Harry Ingham pszichológus által kifejlesztett Johari-ablak nevezetű modell, mely négy területre osztja az önismeretet: nyilvánosra (ez az, amit te is tudsz magadról, és mások is), rejtettre (amit te tudsz magadról, de másoknak nem árulsz el), vak területre (amit te nem tudsz magadról, mások viszont igen), illetve ismeretlenre (ez az, amit senki nem tud rólad. Ez lehet olyan potenciál is akár, ami egyszer csak, ha úgy hozza az élet, felszínre törhet belőled).

Az önismereti munka célja, hogy a nyílt területet növeld, leginkább úgy, hogy másoktól kapsz vagy szerzel visszajelzést saját magaddal kapcsolatban (és ezeket nyitott szívvel fogadod – ez már erősen érinti a vak területedet). A vakfoltok jelenlétét onnan is érezheti az ember, ha egy-egy visszajelzést nagyon mellre szív, megbántódik, gyötrődik rajta. Ilyenkor mindig érdemes foglalkozni vele: vajon mi az oka, hogy egy-egy észrevétel, kritika ennyire betalált? A hosszú ideig rejtett terület pedig rengeteg belső konfliktust tud okozni, ilyesmi lehet az, ha valaki kénytelen a melegségét titkolni a családja előtt, vagy a munkahelyén.

Az egész világ maszkban

Hogy milyen érzés álarcban lenni, eltakarni a legárulkodóbb testrészünket, az arcunkat a világ elől, azt mindannyian megtapasztalhattuk 2020-ban, amikor a világjárványban való védekezés során mind orvosi maszk mögé kényszerültünk. Sokan azonban kifejezetten felszabadító lehetőségként élték meg azt, hogy nem kell arccal mutatkozniuk a külvilágban. 

Volt, aki azért örült neki, mert így végre felszabadult az arcápolási rutinok alól, leugorhatott smink nélkül, vagy borostásan a boltba, amivel aztán pénzt és időt takarított meg, illetve mentesült az „úristen, hogy nézek ki ma?!” reakciók által okozott, sokak számára ismerős stressztől is. Mások felfedezték, hogy a szájuk elrejtése váratlan szabadsággal jár.

Egyes éttermi felszolgálók és kiskereskedelmi dolgozók azért is üdvözölték a kötelező maszkhordást, mert így végre nem érezték kötelességüknek, hogy mosolyt színleljenek, amivel hatalmas érzelmi munkától szabadultak meg. 

Valószínűleg mindannyian megtapasztaltuk, a maszk viselése értékes kognitív erőforrásokat szabadított fel már csak azzal, hogy nem kellett  a megjelenésünk miatt aggódunk, vagy amiatt szoronganunk, hogy összefutunk egy ismerőssel az utcán, akivel aztán kényelmetlen cseverészést kell lefolytatnunk akkor is, amikor ehhez semmi kedvünk nincs. Így sokkal jobban ki is lehetett kapcsolni a maszk mögött, nem kellett folyamatosan az arcizmainkat rendezni a nyilvánosság előtt, és igen sokan örültek annak is, hogy megőrizhették anonimitásukat.

Farsangi hagyományaink

Most a farsanggal egy újabb olyan időszak köszöntött ránk, amikor álarcot hordhatunk, ha vágyunk erre, vagy beöltözhetünk annak, aminek csak szeretnénk. (A beöltözés és a vágyaink kapcsolatáról ITT írtunk.)

A magyar farsangi szokások – melyek között van jópár jókívánságmondó és adománygyűjtő tradíció is, illetve tájegységenként igen eltérőek lehetnek – jelentős része német eredetű. A farsangköszöntők azt a célt szolgálták, hogy bebiztosítsák a gazdaságok zökkenőmentes működését és prosperálását a következő évre, azaz legyen jó a termés, az állatok pedig maradjanak egészségesek.

A farsang a tél temetését is szolgálja, ennek szimbolikus eleme a szalmából készült kiszebaba elégetése.

De párt is szokás ilyenkor választani: a lányok bokrétát adtak annak, akihez a szívük húz, amit aztán a legények a kalapjukra tűztek. Rámenősebb, elkötelezettebb lányok egyenesen ellopták a kiszemelt fiú fejfedőjét, és rávarrták a bokrétát, nehogy „elértse” a fiatalember a célzást. Ezek után – amit természetesen hosszabb udvarlási időszak előzött meg – illett megkérni a hölgyek kezét. 

A február egyik kiemelt eseménye az asszonyfarsang, amikor a nők úgy mulathattak, ahogy a férfiak szoktak egy teljes napon keresztül: korlátlanul ihattak alkoholt, táncolhattak rogyásig, és nótázhattak, ahogy csak úri kedvük diktálta. 

Karneválok a világ körül 

Elsőként mindenképp a velencei karnevált illendő említeni, melyet 1162-ben rendeztek meg először, és egészen 1797-ig tartott az éves diadalmenete, amikor is II. Ferenc római császár elkaszálta a dolgot annyira, hogy még a maszkok viselését is betiltotta.

Végül a diszkókorszak hozta el a velencei karnevál reneszánszát, 1979-ben újra berobbantotta a karnevált. Mára már ez a világ leghíresebb álarcosbálja, ahol bizony nem ritkák a többszáz ezer forintot érő maszkok sem. Ebben az időszakban még a New Orleans-i Mardi Gras fesztiválra érdemes ellátogatni a karneválok rajongóinak, melyet húshagyó kedden tartanak (ez idén március 4-re esik). Ami a velencei karneválon az álarc, az a (műanyag) gyöngynyaklánc a Mardi Grason, melyek főleg lila-, zöld- és aranyszínben pompáznak, a három keresztény értéket, az igazságot, a hitet és az erőt szimbolizálva.

Ezeket a bizsukat aztán a tömegbe dobálják gigászi mennyiségben: pár évvel ezelőtt a takarítók 46 és fél tonnányi műanyag gyöngyöt szedtek össze, úgyhogy mára igyekeznek a csatornákat eltakarni a fesztivál idejére, hogy ne duguljanak be teljesen.

Az anyagmozgatás- és átalakítás visszatérő eleme a farsangi fesztiváloknak.

Spanyolországban tojást, Belgiumban narancsot hajigálnak (utóbbit a jószerencsét megidézendő), a kölni karneválon pedig az asszonyok átveszik az uralmat a város felett, hogy aztán szimbolikusan lenyisszantsák a férfiak nyakkendőit.

És persze ott van a riói karnevál, Brazília leglátogatottabb turisztikai látványossága, és egyúttal a világ legnagyobb karneválja, napi két millió látogatóval, a világ leghosszabbja e műfajban pedig a negyvennapos uruguayi Montevideo karnevál. 

Fiala Borcsa