Rendőrségi bocsánatkérés: ebben az országban már a kicsinek is örülni kell?

–

„Hibáztunk” – mondja a Budapesti Rendőr-főkapitányság kommunikációs osztályának vezetője, Fülöp Gergely a BRFK és az ORFK közösen tartott sajtótájékoztatóján, miután lezárult a január 29-én, Budapesten meggyilkolt japán nő ügyében indított belső vizsgálat.

Az áldozat korábban többször tett feljelentést volt férje fenyegető üzenetei miatt, de ezeket a hivatalos szervek elutasították, ahogy a nő ellopott laptopjának ügyében végzett nyomozás is komoly hiányosságokkal folyt. A belső vizsgálat eredményeként az V. Kerületi Rendőrkapitányságon összesen öt fővel szemben rendeltek el fegyelmi eljárást, közülük egy alosztályvezetőt más beosztásba helyeztek, egy osztályvezetőt pedig felmentettek beosztása alól. A BRFK nevében, a Facebookjukon közzétett méltatlan hozzászólások miatt is fegyelmi eljárás indult, az oldal felelős adminisztrátorát pedig leváltották.

„Hibáztunk” – mondja a rendőrség, és mi örülünk. Szinte tapsra nyitjuk a tenyerünket is, mintha valami igazán nagy teljesítményt kellene elismerni. Örülünk, mert nem ahhoz vagyunk szokva, hogy ezekben a körökben beismerik a hibát, így minden elénk vetett morzsát nagyra értékelünk. Mert ez is valami, a morzsa is valami.

Persze nem jóvátétel egy elvesztett életért – és még megannyiért –, de azért olyasmi, amibe lehet kapaszkodni, nem? Ami néhány röpke órára segít visszaállítani az igazságos világba vetett hitünket. Az abba való elgondolásunkat: ha valaki bűnt követ el vagy komoly hibát vét, mégsem marad következmények nélkül. És hogy azért, ha az igazságszolgáltatásunk recseg-ropog is, de lám, mégis van remény. De valójában mire is?

És ha örülünk, miért ez a keserű íz mégis a szánkban, ami lassan szétterjed bennünk, és felkavarja az egész gyomrunkat? 

Majd elkezd belénk fészkelni a gondolat, hogy bár szép dolog a bocsánatkérés, a hiba beismerése – ami felfogható egyfajta fejlődésként is –, de mennyit is ér valójában? Egy vagy több emberéletet?

Eszünkbe jut, hogy máshol, a világ jobbik részein, ezért fejek hullottak volna – nem közép-, hanem a legmagasabb szinten. Hogy egy ilyen után egy valamirevaló ország belügyminisztere azt mondja: távozik, mert megengedhetetlen, hogy a területen, amiért ő felel, ilyen mulasztás megtörténhetett, hogy egy anya segítség hiányában kínzó, szörnyű halált hal családon belüli erőszak elszenvedőjeként – és ez nem az első eset. Nem a mostani áldozat volt az első. 

A kormány pedig nemcsak hogy napirendre tűzné, de gyorsított eljárásban ratifikálná is az Isztambuli Egyezményt. Mondjuk, a normális az lett volna, ha ez már réges-rég megtörténik. De, ugye, a normális is relatív.

Ahogy az is mennyire jó lett volna, ha 2020-ban, amikor kedves nőtársunk, Varga Judit igazságügyi miniszterként kihirdette az áldozatsegítés évét, valóban tett is volna valamit az áldozatokért. De nem tett. Cserbenhagyta őket ő is. 

Most Vitályos Eszter azt jelentette be a napokban a Facebook-oldalán, hogy újranyitják a megszüntetett nyomozásokat, hogy a kormány zéró toleranciát hirdet a nők elleni erőszak minden formájával szemben. „Így volt ez korábban is, és nyomatékosítjuk, ezután sem lesz másként” – hazudja a szemünkbe. Meg azt is mondja, hogy egyetlen segélykiáltás sem maradhat válasz nélkül.

Így legyen – kívánjuk, hinni azonban, nézzétek el, de számomra nehéz.

Majd arra gondolunk: az, hogy valójában mennyit is érnek ezek a szavak a bocsánatkéréstől kezdve az oly’ sokszor hallott ígéretekig, akkor fog kiderülni, amikor a következő áldozat fordul majd a hatóságokhoz segítségért.

Nemcsak az V. Kerületi Rendőrfőkapitányságon, ahol valamennyire most megtanulták a „leckét”, hanem az ország olyan eldugottabb pontjain is, ahová a média figyelme kevésbé ér már el, de ahol szintén napi szinten szenvednek nők a családon belüli erőszaktól.

Örömöt kellene éreznünk, mit keres hát itt mégis a kétely azzal kapcsolatban, vajon tényleg van-e esély rá, hogy kialakítanak egy egységes protokollt ezeknek az ügyeknek a kezelésére, vizsgálatára? Hogy az érzékenyítő tréningen, amire most többeket küldenek a rendőrségtől, tényleg átmegy az üzenet? Hogy akkor megérkezik majd a sok esetben életmentő segítség is? És vajon időben érkezik majd?

Akkor hinni fognak majd a következő áldozatnak vagy azt tanácsolják neki is, hogy próbálja megbeszélni a dolgokat a bántalmazójával?

Ezúttal hihetünk, remélhetünk? Vagy ez is csak a megszokott dinamika bántalmazó és bántalmazott között: a mézesmadzag, az ígéretek, amikbe végül ugyanúgy beledöglünk?

De miket is gondolunk! Ez itt nem a kételyek, a fájdalom és a keserűség, hanem az öröm ideje – mert ebben az országban már a kicsinek is örülni kell.

Filákovity Radojka