Autista gyerekek: amit mi agresszív viselkedésnek látunk, számukra egész mást jelent

 –

Agresszív a gyerek? Köszönjük, akkor nem kérjük.

Több alkalommal találkoztam már azzal a jelenséggel, hogy az agresszív, indulataikat nehezen szabályozó gyerekeket nem veszik fel szívesen az intézményekbe, sokszor már óvodás korban sem. Erős üzenet ez egy kisgyereknek. Autista vagy sem: így hogyan tanulná meg kezelni a saját érzelmeit? Ha már kiskortól folyton azt az üzenetet kapja, hogy amit érez és ahogy viselkedik, az mások számára ijesztő vagy kezelendő, aligha találhat majd feloldást. 

Aztán tavaly novemberben elolvastam a Telex cikkét, amely erőteljesen agresszív autista kamaszok és családjaik küzdelmeiről szólt. Neurodiverz gyereket nevelő szülőként hetekre adott gondolkodni- és feldolgoznivalót ez a riport. Hiszen bárkivel megeshet az, hogy a gyereke – legyen neurotipikus vagy neurodivergens –, hirtelen addig nem tapasztalt, nehezen mederben tartható viselkedést produkál.

Kérdések sora merült fel bennem.

Mi mindenen múlik, hogy agresszióval válaszol-e egy gyerek, egy kamasz egy adott helyzetben? Mitől válik hirtelen agresszívvá egy addig többé-kevésbé jól kezelhető fiatal?

Hogy támogassam úgy szülőként, hogy a lehető legnagyobb eséllyel előzzem meg a problémákat? Ha mégis baj történik, hogyan segíthetek neki és a családnak?

A fent említett cikkben megszólaló, korábban pedig Milanovich Domi Lélektani határ című podcastjában is vendégeskedő gyermekpszichiáterhez, dr. Madarassy-Szücs Annához fordultam, hogy a téma egy mélyebb megértését hozzam el nektek.

Az agresszió nem jár kéz a kézben az autizmussal

Személyesen is tapasztalom, hogy nagyon sokan rögtön agresszív viselkedésre asszociálnak, ha az autizmusra terelődik a szó, ezzel is rámutatva: rengeteg tévhit kering az atipikus idegrendszeri fejlődéssel kapcsolatban. Ugyanis, ahogy dr. Madarassy-Szücs Anna magyarázza: agressziót magas éberségi szint (vagyis készültségi állapot) és kellemetlen, valamitől távolító affektus (emberi késztetés és érzelem) esetén bárki tapasztalhat. Mindez pedig különböző viselkedési formákkal párosulhat attól függően, hogy milyen az egyén érzelemszabályozási képessége.

Magyarul: senki nem azért agresszív önmagában, mert autista. Az agresszió gyakran azért jelenik meg a viselkedésben, mert az adott személy fenyegetve érzi magát, és megemelkedik a szorongásszintje.

„Az agresszió – akárcsak az érzelmek általában – nem előre programozott biológiai válasz, nem pusztán ösztönös reakció. Sokkal inkább egy adott társadalmi helyzetben jelentést kapott viselkedés. Egy konstruált élmény, amely a kulturális és társadalmi kontextusoktól függ.

Ez azt jelenti, hogy egy adott viselkedés azonosítása, megítélése az adott társadalom normáinak szűrőjén keresztül történik meg. Kérdés tehát, hogy az általunk adott jelentés micsoda: agresszió, szorongás, biztonságkeresés, félelem? Még fontosabb azt értenünk, hogy az adott, például autista fiatal, lehet, hogy egyáltalán nem fér hozzá ehhez a társadalmilag megosztott fogalmi tudáshoz, és ami számunkra agressziót, az számára valami egészen mást jelent” – részletezi a gyermekpszichiáter.

A szakember azt is mondja, hogy az agresszió gyakrabban jelentkezik azoknál a gyerekeknél, akik gyakran érzik magukat fenyegetve, és ezért erősebb a biztonságkereső attitűdjük. Ebben nagyobb eséllyel lehet érintett az a fiatal, aki szociálisan terhelt környezetben nő fel (pl. az állami gondozásban), vagy az, akinél nehezített a tanulás, és ezzel együtt az érzelemszabályozás tanulása.

Azok a gyerekek pedig, akik valamilyen okból nem tudják kommunikálni a saját érzéseiket, könnyen érezhetnek félelmet és fenyegetettséget, mondván: »itt vagyok, nem tudom magam megértetni a világgal, és a világ sem ért engem«.

Dr. Madarassy-Szücs Anna tapasztalatai szerint sokan valószínűleg fel sem tudjuk fogni azt az összezavarodottságot és kétségbeesést, amit egy gyerek átél a számára szélsőségesen szorongató vagy bizonytalan helyzetekben. A szakember ezért azt gondolja:

sokkal inkább előrevisz az, ha nem az agressziót helyezzük a fókuszba, amikor ezt a témát boncolgatjuk, hanem azt, ami mögötte állhat. Korábbi tapasztalatokat, és mindazt, amit a világról és magunkról megtanultunk.

Az érzelemszabályozást több veleszületett eltérés is nehezítheti

És ez nem azt jelenti, hogy ne lenne érdemes tanítani, foglalkozni a kérdéssel. Fontos leszögezni azt is, hogy az autizmus megjelenési formája (fenotípusa) teljesen változatos konstellációkat jelenthet. Ezért abban sem lehet általánosítani, hogy milyen nehézségek jelennek majd meg egyik-másik gyerek fejlődése során. Ráadásul egy kisgyerek, amikor megérkezik erre a világra valamilyen idegrendszer-szerkezettel, megszületése pillanatától kezdve sokféle hatásnak van kitéve. Ő és környezete oda-vissza hatnak, reagálnak egymásra. Vagyis variációk milliói jöhetnek létre még akkor is, ha a kiindulópont hasonló.

Mégis mankót jelenthet az, ha tudjuk, hogy az autista gyerekeknél melyek azok a területek, ahol jobban résen kell lennünk.

Hiszen fokozott támogatással (nemcsak otthon, hanem az intézményekben is) mederben tarthatjuk érzelemszabályozásuk fejlődését, és így a későbbi nehézségek kialakulását nagyobb eséllyel előzhetjük meg, enyhíthetjük. 

Dr. Madarassy-Szücs Anna több ilyen lehetséges sajátosságot is felvázolt az autizmus területén. Az egyik a végrehajtó funkciók zavara, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy adott (pl. másmilyennek várt) helyzetben nehézséget jelent priorizálni, újratervezni, rugalmasan reagálni. A másik a mentalizáció sérülése. Ilyenkor nehézséget jelenthet a másik személy nézőpontjából szemlélni az adott szituációt, jól értelmezni a másik és saját szándékaimat. Mindez azt eredményezheti, hogy a másik megnyilvánulásából teljesen téves ok-okozati összefüggéseket vonhat le az érintett személy, és tévesen érezheti magát fenyegetve egy adott helyzetben. Mindemellett gyakran akadályozott a saját belső igények azonosításának és kifejezésének képessége is.

Végül pedig az autizmus vonatkozásában ma már gyakran megfogalmazódik, hogy kétirányú empátia probléma áll fent az érintett gyerek és akár egy neurotipikus szülő között. Mit jelent ez?

Azt, hogy nemcsak a gyerek számára nehéz értelmezni azt, hogy miért úgy viselkedik a szülő, ahogy, hanem esetleg az apában és az anyában is megtörténik ugyanaz. Egymás értésének kölcsönös nehézsége alakulhat ki, egyfajta illeszkedési nehézség.

A szakember felhívja a figyelmet a mostanában sokat kutatott területre az autizmus vizsgálatában, az ún. PDA-ra is (pathological demand avoidance/pervasive drive for autonomy: extrém elváráskerülés jelenségére), amely valójában nagyon összetett okokra vezethető vissza. A fent felsorolt lehetséges eltérések mellett ugyanis komoly stresszválasz, vagy traumára adott reakció is lehet az oka annak, hogy valaki adott pillanatban fenyegetve érzi magát. Például kiválthatják olyan csecsemőkori tapasztalatok, aminek megszerzésekor a szülőknek még távolról sem volt fogalma arról, hogy a gyermekük autizmusban érintett. És mivel ugyanaz, ami egy tipikusan fejlődő kisgyereknek élvezetes, a másiknak stresszhelyzetet jelenthet, előfordulhat, hogy az már eleve rossz tapasztalatként ég be.

Egy autisztikus agy pedig egy későbbi helyzetben nagy eséllyel a lehető legrosszabb korábbi tapasztalatát hívja majd elő az aktuális élmény kategorizálásakor.

A korai élmények traumává alakulásában közrejátszhat még az is, hogy az autista elme figyelmi működése eltér a neurotipikustól. Lehetséges, hogy monotróp figyelme van, vagyis egy csatornán keresztül kevesebb fókuszra, intenzívebben figyel, és a figyelmét nehezebben kapcsolja át.

Egy neurotipikus agy könnyebben vált át egyik fókuszról a másikra. Ám ha egy autista személynek kell hirtelen kilépnie a saját figyelmi alagútjából, akár a teljes integritásában veszélyeztetve érezheti magát. A csecsemőkorban szerzett egy-egy ilyen élmény pedig szintén hosszú távú hatással bírhat. 

Elkerülhető-e, fejleszthető-e a kezelhetetlennek tűnő agresszió?

Nagyon gyakori, hogy az ellátás során a szülőket hibáztatják, ha egy gyerek szélsőségesen agresszívvá válik. Valójában azonban minden ilyen esethez ezerféle forgatókönyv vezethet, és a legkevésbé sem érdemes bűnbakot keresni.

„A megoldás megtalálása a legritkább esetben működik úgy, hogy tizenhat pontba szedjük, mit kell tenni, és hajrá!

A változás elindításához rengeteg idő és türelem kell: sokszor több hónapig csak erősítjük a szülőket, skillekkel ruházzuk fel őket, és előkészítjük a változás szakaszát. Az állami rendszerből pedig sokszor éppen ez az idő és kapacitás hiányzik”

– mondja dr. Madarassy-Szücs Anna és hozzáteszi, hogy nem elegendő a gyereket önmagában „kezelni” vagy fejleszteni. Arra lenne szükség, hogy a környezetével együtt foglalkozzanak vele. 

Ami pedig a nehéz kamaszkori helyzetek megelőzését illeti, a gyermekpszichiáter azt mondja, technikailag nem létezik olyan ellátórendszer, ahol mindenki szakemberhez kerül és diagnosztizálják. Ezért nagyon sokat számítana az, ha a családok összehangolódását, szinkronizálódását, családdá válását a korai időszaktól kezdve személyre szabott technikákkal támogatnák. Többek között abban, hogyan lehet egy olyan kereteket adó, de a gyerek érzelmeit érvényesítő környezetet teremteni, ahol biztonságban tapasztalhatja meg a diszkomfortérzést és annak helyreállítását, és fejlődhet a stressztoleranciája.

Ha ezt a gyerek és a szülő kezdettől fogja gyakorolhatják úgy, hogy ebben nincsenek egyedül, akkor kompetensebbnek érzik magukat, több rutinjuk lesz, mire a kamaszkorhoz érkeznek. Ugyanakkor a változás az élet és a személyiségfejlődés szükségszerű velejárója, amelyben jönni fognak krízisek – ám ezen helyzetek nagy része feloldható.

„Van, hogy egy éve nem mozdul semmi sehova, és akkor egyszer csak mégis elindul egy pici apró dolog, változás, mert abban az egy évben sem a szülő, sem a szakember, sem a gyerek nem adta fel.

A küzdés nem azt jelenti, hogy valaki hibás. A küzdés, a küszködés egy gyerek szempontjából sokszor éppen arról szól, hogy ő sem adta fel annak a lehetőségét, hogy megkeresse a saját biztonságát.

Ebben pedig erő, erőfeszítés van azért, hogy változás jöjjön létre, és ez sokszor nehéz és lassú. Aztán egyszer csak megjelenik, és újra és újra új valóságot tudnak együtt teremteni a családban” – foglalja össze a szakember. 

Az alapvető kérdés, amit fel kell tennünk tehát az, hogy hogyan segítjük a szülőket, képezzük a kisgyermeknevelőket és pedagógusokat abban, hogy kiskortól kezdve jól tudják megtanítani a gyerekeket a saját indulataik kezelésére, érzelmeik szabályozására, a stresszhelyzetek tolerálására.

Az agresszió sokak számára ijesztő, mégis fontos lenne, hogy a gyereknek ne azt tükrözzük vissza, hogy félünk tőle. Ahogy arra is gondolnunk kell, hogy rengeteg olyan gyerek van, akinél nincs a környezet számára látványos, viselkedésszinten megfigyelhető probléma, a meg nem értettség miatt mégis rengeteg kárt szenvedhet a mentális állapotuk. Vagyis a megelőzés mindenki számára egyaránt kulcsfontosságú. 

Kőrizs Kata