A nőket felszabadító bicikli – így ágyazott meg a feminizmusnak a kerékpározás
Talán furcsának tűnhet a nőjogi harcot és a bicajozást egy lapon emlegetni, de a XIX. században a feminizmus egyik demonstratív eszköze éppen a kerékpár volt. Ha egy nő akkoriban felült a biciklijére, az jelentős politikai tettnek számított. Egyfajta függetlenségi nyilatkozatnak, amely kifejezi, hogy egy nőnek ugyanolyan jogai vannak, mint egy férfinak.
–
A biciklizés mindennapi életünk része gyerekkorunktól kezdve. Már az első futóbicikli a szabadság mámorító érzését adja a gyereknek, hiszen megsokszorozza a sebességét (amitől az anyja meg szívbajt kap). Aztán jön a háromkerekű vagy a kitámasztós. Végül minden szülő szent kötelessége: kifulladásig rohanni a gyerek után, amíg meg nem tanul egyensúlyozni a kétkerekűn.
Felnőttként – sokan vagyunk így – bicajjal járunk iskolába vagy dolgozni, kerékpárral vásárolunk be, hordjuk a gyereket az oviba, és bicajra pattanunk akkor is, ha, mondjuk, át akarunk ugrani a barátnőnkhöz, vagy kirándulunk. Az se kérdés, hogy milyen ruhát vegyünk fel, hiszen a hétköznap hordott farmer meg a póló tökéletesen megfelel. Persze lehet, hogy van biciklisnadrágunk, meg bukósisakunk, talán még térd- és könyökvédőnk is, vagy egyéb védőfelszerelésünk. És az is teljesen oké, hogyha egyedül, kísérő nélkül pattanunk nyeregbe. Ám, hogy idáig eljussunk, (feminista) elődeinknek sokat kellett harcolniuk.
A biztonsági kerékpár
A biciklizés, pontosabban a velocipéd (ez a kerékpár XIX. századi elődje – a szerk.) használata sokáig első sorban férfimulatság volt, mivel túl veszélyesnek tartották a nők számára ennek a sport-/közlekedési eszköznek a használatát. A XIX. század hetvenes éveiben az amerikai egyetemisták számára egyfajta státuszszimbólumot jelentett a velocipéd. Az egyetemi városokban számos kerékpáros klub alakult, ami a többi férfiklubhoz hasonlóan kifejezetten elitcsoportosulásnak számított.
A velocipéd ugyanis nem volt olcsó mulatság (ahogy egy jó bicaj ma sem az), ráadásul a férfiasság, az ügyesség és nem kevésbé a bátorság jelképévé is vált.
Mert bizony még felszállni sem volt könnyű rá, nemhogy megülni ezt az alkotmányt, egy baleset során pedig garantált volt a kéz- és lábtörés, mivel a jármű használója viszonylag magasan ült a nyeregben, a pedál pedig a jókora első kerékhez volt rögzítve.
Az úgynevezett biztonsági kerékpárok 1890-es megjelenése után azonban változott a helyzet. Míg a velocipédnek egy óriás és egy kicsi kereke volt, addig a biztonsági bicikli két egyforma nagyságú keréken futott, ami érthetően sokkal jobb statikai tulajdonságokkal bírt, és használni is könnyebb volt. Nem beszélve arról, hogy a biztonsági bicikliről leért a kerékpározó lába, így a veszélyes helyzetek sokkal egyszerűbben kivédhetők voltak. A gumiabroncsok és a fék megjelenése pedig még tovább javította a biciklizés biztonságát. Ez egyfajta áttörést hozott, és egyre nagyobb divat lett világszerte a kerékpározás. Például az Egyesült Államokban 1889-ben a becslések szerint évente 200 ezer kerékpárt gyártottak. Alig tíz évvel később ez a szám több mint 1 millióra nőtt.
Nők a nyeregben
A biztonsági kerékpár elterjedése ellenére a biciklizés még mindig veszélyes volt az abroncsos, hosszú szoknyát viselő nők számára, hiszen ezek a ruhák könnyen beakadtak a küllők közé, így nyilvánvaló balesetveszélyt jelentettek. Ezért a nők öltözetéknek is meg kellett változnia ahhoz, hogy biztonságosan kerékpározhassanak. Először a szoknyákat próbálták úgy átalakítani, hogy elkerüljék a baleseteket, de hamar rájöttek, hogy biciklizéshez a nadrág a legpraktikusabb ruhadarab. (A női nadrág történetét most nem tárgyaljuk részletesen, ITT írtunk róla bővbben.)
Az abroncsos szoknya és a fűző alapból a nők egyfajta megbéklyózását jelentette a korban. A fűzők egészségkárosító hatását nem kell különösebben magyarázni, és könnyen elképzelhetjük, micsoda felszabadulást jelentett nők millióinak, amikor végre levethették ezt a középkori kínzóeszközökkel vetekedő ruhadarabot. A hosszú szoknyák is erősen korlátozták a mozgást. A XIX. század végén ráadásul a turnűr, a fenékpárnával megnagyobbított szoknyarész volt divatban, ami rengeteg anyagot vett fel, így igen nehéz volt. Ehhez képest a nadrágszoknyaszerű kerékpárosruhák kifejezetten felszabadítók voltak. Arról nem is beszélve, hogy a kerékpározó nő szabadon, a férje vagy apja felügyelete nélkül mehetett el bárhova.
A kutatók úgy vélik, hogy a kerékpározás a XIX. század végére a női szabadság szimbólumává vált.
Émile Zola, a korszak neves regényírója, az 1873-ban megjelent Párizs című művében már így írt az emancipáció és a kerékpározás összefüggéseiről:
„Tehát a bicikli mint a nőemancipáció főtényezője. Miért ne? Ez ugyan furcsának tűnik és mégis, lássa, milyen nagy haladást köszönhetünk neki már eddig is: először a nadrág általános divatát, amely felszabadítja a lábunkat, aztán a közös kirándulásokat, amelyek mindkét nembélieket egyenlővé teszik és összetársítják, az asszony és a gyerekek mindenüvé követhetik a családapát és jó pajtásokat, mint például mi ketten erdőn-mezőn végig száguldhatnak együtt, anélkül, hogy bárki is megütköződnék rajta.”
Az a szemérmetlen tekerés
Ám férfiak között kevesen voltak olyan felvilágosultak, mint Zola. Voltak, akik a női nem megcsúfolását látták a nadrágviselésben és természetesen a hölgyek kerékpározásában is. Mint például a ma már kevésbé ismert, de a korban közkedvelt, szintén francia író,
Octave Uzanne, aki a kerékpározó nőket finoman fogalmazva sem tartotta elegánsnak, sőt gúnyosan majomnak és csupasz borjúnak titulálta őket.
Akadtak olyan hangok is, amelyek szerint a kerékpározás az első lépést jelenti a „lejtőn”, aminek a végén az erényes hölgy könnyen prostituálttá válhat. Mert mi következhet azután, hogy egy hölgy biciklire ül, ahol vagy mutogatja az alsószoknyáját vagy férfi módra nadrágot húz? Nyilvánvalóan a kupleráj, vagy a börtön. Eközben pedig hosszasan ment a vita, hogy a nadrágviselés egyértelműen a homoszexualitás jele-e (és ezáltal törvényileg üldözendő), vagy egyszerű ostoba extravagancia.
A szofisztikáltabb ellenvélemények szerint is a kerékpározás szeméremsértő, mert tekerés közben széttárt lábakkal mutatkoznak a nők.
A kerékpározás divatba jötte előtt elképzelhetetlen volt, hogy egy jó házból való hölgy, legyen bár lány vagy asszony, egyedül mutatkozzon az utcán. A biciklizés viszont önálló tevékenység, nem szükséges hozzá se férj, se gardedám.
Ezt is az erkölcsi romlás egyik jelének tekintették, kiegészítve azzal, hogy a kerékpározás „meddő szórakozás”, ami közben a nők elhanyagolják asszonyi kötelességeiket, mármint a férj és a gyerekek körüli szolgálatot és a háztartás vezetését.
A XIX. század végén a kerékpározó nőt a sajtóban is erőszakos, férfias jelenségként ábrázolták, vagy jobb esetben egy olyan valakiként, aki törekszik a szabadsága és a vágyai kiélésére. És ez utóbbi egyáltalán nem számított pozitív dolognak.
Természetesen az orvosok is beszálltak a vitába, és „tudományosan” bizonyították, hogy a biciklizés árt a női termékenységnek. Nem beszélve arról, hogy a nőket, szintén „természetüknél fogva”, fizikailag alkalmatlannak tartották a nagyfokú erőkifejtésre, vagy a nagyobb testi ügyességet kívánó sportok végzésére.
A kerékpározás mint politikai tett
Ha tehát egy nő a XIX. században felült a biciklijére, az jókora politikai tettnek számított. Egyfajta függetlenségi nyilatkozatnak, amely kifejezi, hogy egy nőnek ugyanolyan jogai vannak mint egy férfinak.
Amerikában a fekete nők esetében a faji megkülönböztetés elleni tiltakozást is jelentette a biciklizés. Például Kittie Knox esetében, aki az Amerikai Kerékpáros Szövetség tagja volt. 1894-ben azonban a szövetség hozott egy olyan határozatot, hogy ezentúl csak fehér hölgyeket vehetnek fel a tagok közé. Kittie azzal tiltakozott a rasszista döntés ellen, hogy mint a szövetség tagja gond nélkül bekerékpározott a New Jersey állambeli Asbury Parkban tartott találkozóra, amivel óriási felháborodást váltott ki. Ráadásul abban az évben bemutatta saját tervezésű bicikliskosztümjét, ami természetesen nadrágkosztüm volt, és hamar divatba is jött.
Magyar viszonyok
Az emancipációban a magyar hölgyek sem maradtak le az amerikaiak mögött, legalábbis, ami a kerékpározást illeti. Hogy milyen széles körben használták a biciklit a nők, azt markánsan jelzi, hogy az 1894-ben megjelent, és dr. Istvánffi Gyula által írt A kerékpárosság kézikönyve című mű egy egész fejezetet szánt a női kerékpározásnak. A szerző bátorította a hölgyeket a biciklizésre, mert szerinte „nincs csinosabb, szebb látvány mint egy jól, célszerűen öltözött hölgy, ki helyes tartással hajtja a hozzá illő, jól találó kerékpárt”.
Egyre több nő pattant kerékpárra, ezt egyértelműen bizonyítja, hogy megszületett az igény egy női kerékpáros magazin létrejöttére. Az első ilyen periodika az 1897-ben indult Kerékpáros Hölgyek Lapja, ami valójában a Kerékpár-Sport című kéthetente megjelenő újság melléklete volt. Mai szemmel nézve inkább női magazin volt, mintsem sportlap, és jócskán terítékre kerültek benne nőjogi kérdések is. Például gyakorta publikált itt Wohl Janka, a népszerű feminista írónő, akinek egyik célkitűzése volt, hogy felhívja a figyelmet a változó női szerepekre és megtörje a nemi sztereotípiákat.
„Minden századnak megvan a maga jellemző áramlata, mely bélyegét rányomja korára. A tér és idő fogalmának megmásitása mellett a nő állásának teljes átalakulása tekinthető a tizenkilenczedik század második-felének legjelentősebb vonásaként.
Imádott bálványból, beczézett csecsebecséből és játékszerből, vagy hasznos házibutorból, a nő e század folyamán, öntudatos, egyenjogú, tisztelt és becsült, önálló állampolgárrá emelkedett”– írta a Kerékpáros Hölgyek Lapja egyik számában.
Illik-e az asszonyokhoz a biciklizés?
Mindezek ellenére vagy talán éppen ezért a Pesti Naplóban élénk vita alakult ki a női biciklizés témakörében. A szerkesztő egy tárcában vetette fel, hogy Illik-e az asszonyokhoz a biciklizés?, azonban a kérdés megválaszolását az olvasókra bízta. A sok száz válaszlevélből egyértelműen kiderül, hogy mennyire megosztó jelenség volt a nők biciklizése 1897-ben.
„Mihelyt (…) kerékpárra ül a nő, kénytelen különös kosztümöt fölvenni, különös helyzetbe illeszkedni, mert az egész instrumentum ellenkezik a nő testi alkotásával.
És mivel egész mivoltukkal, egész természetükkel ellentétben van a kerékpár: lehetetlennek tartom, hogy ép érzékű férfi, akár a divat kényszere alatt is, megszokja s idővel szépnek is találja a nők kerékpározását” – írja Hock János római katolikus plébános. A dologban igazán az a furcsa, hogy ez a Hock János volt az, aki országgyűlési képviselőként később határozottan kiállt a nők szavazati joga mellett.
Egy többgyerekes anya ezt írta:
„A biciklizés mellett és ellen ezrével hozhatnak föl érveket, de abban mindenki egyetért, hogy az fejleszti az izomerőt, erősiti a tüdőt; szóval éppen a főváros lakosainak olyan szükséges, mint a falat kenyér. Ezért is én meg fogom tanítani minden gyermekemet a biciklizésre; a kis fiamat épp úgy, mint a kis lányomat. Sőt fölkapok a vasparipára magam is, úgy megyek velük sétálni, csak legyen hová. Erre biztassák az újságíró urak a főváros tanácsát, hogy gondoskodjék helyről a jövő sétálói, a kerékpárosok számára!”
Gondolataival mind egyet tudunk érteni ma is. Ám akkoriban ez nem volt ennyire természetes.
Egy másik periodikában az Uj Időkben egy női olvasó így fakadt ki a kerékpározás ellen:
„Bevallhatom, hogy kevés dolgot utálok annyira, mint éppen a biciklit… Különösen a nőknél! Nem ismerek sportot, mely annyira nőietlen volna, mint ez… Nem értem, hogy jóizlésű nő hogyan szánhatja rá magát és még kevésbé értem, hogy egy férj, hogy engedhet meg ilyesmit feleségének...”
Egy felsőbb leányiskolát (gimnáziumot) végzett nő erre így replikázik: „A bicikli-kérdés pedig a nőemancipáció egyik legfontosabb kérdése, és igy érthető az az ellenszenv, mely a férfiak nagy többségét arra indítja, hogy a nők kerékpározása ellen foglaljanak állást. De nemcsak a férfiak, hanem a nők nagyrésze is a kerékpározás ellensége, pedig ezzel csak azt demonstrálja, hogy még nem érett meg az egyenjogositásra.”
Ekkora médiaviharból természetesen a vicclapok sem maradhattak ki. Az Üstökös című élclap külön rovatot indított Viszketh Pepi bicziklis kisasszony iram-örömei címmel. A kutatók szerint a rovatban nem tudtak túljutni a hímsoviniszta sztereotípiákon, és elsősorban a biciklizés (vélt) erotikus tartalma adott okot az otromba viccelődésre, illetve ezt mutatták be, hogy miként visz a kerékpározás egy rendes lányt erkölcsi fertőbe. Ám azt még a Viszketh Pepi írójának is el kellett ismernie, hogy „A mely nő a bicziklizésre adja magát, nemcsak a pedált kell két lábbal taposnia, hanem az előítéleteket is”.
Küzdelem az egyenlő jogokért
A századfordulón szintén nagy vitát váltott ki a nők versenyszerű sportolása, ugyanis a nőket testileg és idegrendszerileg (!) is alkalmatlannak tartották még a természettudósok és az orvosok közül is sokan a versenysportra. 1896-ban a millenniumi sporteseményeket a Millenáris pályán rendezték, a Csömöri úton, amely Európa egyik legrégibb, ma is álló kerékpáros versenypályája. Az itt megrendezett versenyen nők is indultak. Az eseményről így számol be Sport-Világ:
„Három sportlady, Bernát Olga, Bernát Nina, valamint Schenker Teréz állt rajthoz, és nem csupán pompás iramukkal, hanem remek toalettjükkel is emlékezetessé tették a napot. Világos selyem derék, sötét, bő térdnadrág volt a bátor úttörők dresse, és bátran mondhatni, hogy nem rosszul festettek.”
A XX. század első éveit jellemezhetjük úgy, mint a feminizmus előretörésének időszakát. A Feministák Egyesülete 1904-ben alakult meg, és aktívan részt vett a női jogokért folytatott küzdelemben. A nők választójoga mellett harcoltak a nők oktatásáért, munkavállalásáért és a nővédelemért, és fontos eredményeket értek el. Az azóta is tartó küzdelem hatására ma már jogilag egyenlőség van a férfiak és nők között, és ennek elérésében szerepet játszottak azok a nők is, akik először pattantak a vasparipák nyergébe.
Forrás: https://nemzetikonyvtar.blog.hu; real-j.mtak.hu; epa.oszk.hu; kittelson.com; phd.lib.uni-corvinus.hu; wmn.hu/kult
Kiemelt kép: Getty Images / Archive Photos; Hulton Archive
