A pár egyik tagja gyerekre vágyik, a másik (még?) nem. Hogyan tovább?

–

A társaságunkban többen is voltak, akiknek a teherbeeséshez sok-sok próbálkozás és némi külső segítség is kellett. Részben ez az oka annak, hogy egy barátunk – aki akkor még egyáltalán nem volt biztos abban, hogy éppen ott és akkor akar szülő lenni – engedett a párja felől érkező, enyhének egyébként nem igazán mondható nyomásnak, és azt mondta: vágjunk bele!

Abból indult ki, hogy mivel mi, többiek évekig próbálkoztunk, valószínűleg nekik sem jön majd össze elsőre, így lesz ideje megérkezni a szülői szerepbe. Mondanom sem kell, már az első hónapban bekopogtatott hozzájuk a gólya, neki pedig fel kellett nőnie egy olyan helyzethez, amiről tudta, hogy egyszer majd át akarja élni. Meg azt is, hogy nem ott és nem akkor.

Ha még nem jött el a gyerekvállalás ideje

Ideális esetben egy párkapcsolatban a majdani gyerekvállalást érintő kérdések tisztázottak, és a felek egyetértenek abban, hogy bővül-e majd a család, vagy sem. De a mikor és hogyan sokszor még akkor is erősen kérdéses, ha egyébként stabilak a kapcsolat alapjai. Gyakori például, hogy az egyik fél akár már holnaptól babakocsit tologatna, míg a másik inkább élvezné a szabadságát.

Tick-Kovács Kata tanácsadó szakpszichológus szerint abban az esetben, ha a pár egyik tagja előbb látja elérkezettnek az időt a gyerekvállalásra, mint a másik, mindketten azzal tehetik a legtöbbet a kapcsolatukért, ha sok időt és energiát fordítanak a nyílt és empatikus kommunikációra.

„A valós érzelmek megosztása ilyen esetben kritikus fontosságú.

Megerősítő ilyenkor kimondani és hallani is, hogy a partnerünkben, a párkapcsolatban biztosak vagyunk, az egyet nem értés pedig csak az időzítésre és nem a gyerekvállalás szándékára vonatkozik”

– mondja Tick-Kovács Kata. „Énüzenetek megfogalmazásával lehet a legpontosabban segíteni annak megértését, hogy miért is van szükségünk időre. Vagyis ebben a helyzetben is elsősorban a saját érzéseinkről és szükségleteinkről célszerű beszélnünk ahelyett, hogy a másikat hibáztatnánk vagy támadnánk. Emellett érdemes transzparens módon és részletesen megtervezni a jövőt, hogy a vágyakozó fél számára is minél kisebb legyen a bizonytalanság.”

A szakember úgy véli, az egyik fél igényének megjelenése és a másik igényének kibontakozása közti időt érdemes a kapcsolat építésével és erősítésével tölteni. Már csak azért is, mert

a kapcsolati elégedettség szintje meghatározó a szülői szerepre való felkészültségben.

„Azok a párok, akik képesek kompromisszumot kötni, és időt hagyni a másik fél felkészülésére, jobban megőrzik a kapcsolatuk minőségét. A közös felkészülés ugyanis növeli a kapcsolati stabilitást, hiszen az egyik türelme és elfogadása, valamint a másik látható, érezhető igyekezete mindkettejükben növeli az elkötelezettség mértékét” – mutat rá Tick-Kovács Kata.

Önvizsgálat és önreflexió: mire „kell” a gyerek?

Bevallom, nemegyszer fordult már elő velem, hogy amikor arról beszéltem, mennyi munkával, lemondással és kompromisszummal jár egy fészekalj életben tartása, nekem szegezték a kérdést, hogy „mégis minek vállaltad, ha nem bírod?” Ezen eleinte meglepődtem, most pedig már csak legyintek. Úgy gondolom ugyanis, hogy mindegy, mennyire vágyik egy pár babára, mindegy, mennyit olvasunk, tanulunk, beszélgetünk és informálódunk: lesznek váratlan helyzetek, és senki sem tudhatja biztosan, mit hoz ki belőle a szülőség.

„Nálunk én akartam kevésbé, mégis én élvezem jobban” – meséli Fanni, aki azt mondja, neki sosem voltak illúziói. „Belül mélyen éreztem, mi vár rám, ha egyszer szülő leszek, de a páromban meg épp az ellenkezője élt. Illúziókkal állt hozzá, és ezek az elképzelések nem feltétlenül feleltek meg a valóságnak.”

Tick-Kovács Kata tanácsadó szakpszichológusként úgy véli,

a gyerekvállalás mint normatív krízis még a legstabilabb kapcsolatot és az érzelmileg érett szülőket is jelentősen megterheli, párkapcsolati nehézségek vagy egyéni elakadások esetén azonban komoly kihívásokat is tartogathat.

Épp ezért elengedhetetlen a gyerekvállalással kapcsolatos önvizsgálat és a megfontolt döntés. 

„Egyénként fontos a legőszintébben átgondolni a saját motivációmat: van-e bennem belső vágyakozás arra, hogy szülő legyek, vagy inkább valamilyen külső elvárásnak akarok megfelelni? Azok, akik külső nyomás hatására vállalnak gyereket – például a család vagy társadalmi elvárások miatt –, nagyobb eséllyel tapasztalnak megbánást vagy elégedetlenséget, szemben azokkal, akik belső, átgondolt motivációból hozzák meg a döntésüket” – mutat rá a szakember. – „Az érzelmi érettséget, illetve stabilitást is vizsgálni érdemes, hiszen nem mindegy, képesek vagyunk-e felismerni és kezelni saját érzéseinket, illetve tudunk-e érdemben reagálni mások szükségleteire.”

Tick-Kovács Kata azt mondja, ha az utóbbi kérdésekre a válasz igen, még mindig át kell gondolni, hogy adott-e a párkapcsolatban a nyílt, őszinte kommunikáció, a kapcsolati elégedettség és stabilitás, illetve mindkét fél elérkezettnek érzi-e az időt a gyerekvállalásra. 

„Ha a gyerekkérdés külső nyomás miatt merül fel, vagy egyik, esetleg mindkét fél úgy érzi, egy babával tudná »megoldani« a problémát, esetleg »megmenteni« a párkapcsolatot, vagy ha a döntést elsősorban negatív érzelmi helyzetek motiválják, mint például magány vagy alacsony önbecsülés, fontos közösen mérlegelni a lehetőségeket, együtt dönteni, és csak ezután belevágni” – hangsúlyozza a szakember, aki szerint

ha a gyerekvállalást irracionális félelmek vagy illúziók kísérik, érdemes lehet segítséget kérni és megdolgozni az esetleges múltbéli negatív élményeket.

Honnan lehet tudni, hogy eljött az idő?

Mindenki ismer legalább egy olyan családot, ahol az egyik fél nem igazán akart gyereket, de mégis lett babájuk. Ahogy olyan férfit vagy nőt is, akit a partnere éveken át hitegetett, hogy a gyerekvállalás nagyon is benne van a közös jövő tervében, ám végül szakítottak, az illető pedig kifutott az időből.

De honnan lehet tudni, mikor kell kilépni a helyzetből, és mikor van az, hogy a másiknak csak egy kis időre van szüksége? A szakember szerint, ha választ szeretnénk kapni ezekre a kérdésre, fontos, hogy végiggondoljuk az alábbi kérdéseket:

1. Beszéltek-e olyan kulcsfontosságú kérdésekről, mint a gyerekvállalás, a gyereknevelési elvek, a büdzsé vagy éppen az ünnepek és a jeles napok hagyományrendszere?
2. Azonosak-e – vagy legalább metszéspontokat tartalmazók a rövid és hosszú távú terveitek? Hogyan vélekedtek a karrier, pénz, lakásvásárlás, gyerekvállalás mátrixáról?
3. Tudtok-e őszintén és nyíltan beszélni bármilyen problémáról úgy, hogy az ott és akkor mindkét fél számára valódi megkönnyebbülést és biztonságot jelentsen?
4. Képesek vagytok-e önreflexíven és énközlésekkel, empatikus módon egymás felé fordulni akkor is, ha dühösek vagytok magatokra vagy másokra?
5. Nyitottak vagytok-e arra, hogy segítséget kérjetek egymástól vagy akár egy szakembertől, ha elbizonytalanodtok, nehézségekbe ütköztök, vagy nem tudjátok feloldani a stresszt?

Ha a válasz a fenti kérdésekre igen, akkor könnyen lehet, hogy egy irányba néztek, csak tényleg nem tartotok ugyanott. 

A túl korán nem (csak) a párkapcsolatban eltöltött idő hosszától függ

„Én készen álltam a gyerekvállalásra, de a férjem nem. Ő még várni akart, de rábeszéltem… Amikor gyerekünk lett – persze szinte azonnal –, akkor én kikészültem, és azóta is mindennap ki vagyok készülve tőlük” – mondja Heni. – „A férjem meg azt mondja, milyen jó, hogy rábeszéltem, és milyen rossz lenne csak most kezdeni. Jobban gondoskodik róluk, mint én.”

Tick-Kovács Kata úgy véli, hogy azokban az esetekben, amikor a szülő még nem kész egyes helyzetekre, melyek a gyerekvállalással olykor szükségszerűen, máskor váratlanul ugyan, de együttjárnak, előfordul: meg kell várnia, hogy „utolérje a lelke”.

„Annak a friss szülőnek, aki a kicsi születése után ébred rá, hogy még időre lett volna szüksége, nincs lehetősége utólagos várakozásra, ez pedig ambivalens érzéseket eredményezhet. Keveredik a szeretet, a bűntudat, a kötelességtudat, még akár a szégyen is – ami teljesen normális pillanatnyi megélés.

Azonban ha ezek a gondolatok nagyon gyakoriak, és hosszasan fennállnak, érdemes észrevenni, hogy a szülőnek komolyabb nehézsége van” – mondja a szakember, aki azt is hozzáteszi, hogy az ambivalens érzéseket, melyek ráadásul a saját gyerekünkhöz kötődnek, többnyire nagyon nehéz megengednünk magunknak. „Már csak azért is, mert ilyen helyzetben az érzelmi kimerültség is korábban jelentkezhet.”  

Mint mondja, ideje, hogy a társadalom átkeretezze a gyerekvállalás mítoszát, és normalizáljuk az ambivalens érzéseket, amelyek az élet bármely nagy változásánál természetes módon jelentkeznek.

„A vegyes és nehéz érzések nem azt jelentik, hogy valaki nem jó szülő! Csak azt, hogy még dolgoznia kell a szülői szereppel kapcsolatos önbizalom tudatos építésén, és bátrabban célszerű igénybe venni a segítséget, amit mások felajánlanak neki, legyen az védőnői támogatás, énidős tevékenység vagy éppen egy kedves szomszéd időszakos figyelme” – mutat rá Tick-Kovács Kata.

„Párkapcsolati szinten az érzések megosztása a másik hibáztatása nélkül talán a legtöbb, amit tenni lehet.

A közös felelősségvállalás, a szülői terhek megosztása emellett csökkentheti az egyénre nehezedő nyomást, és ez erősítheti az együttműködést. Ami viszont még ennél is fontosabb: a gyerek számára érzelmileg elérhetőnek kell maradni. Ha ez nem megy, akkor pedig nincs mit szégyellni: ideje segítséget kérni.”

Z. Kocsis Blanka