Iliás-Nagy Katalin: Nem, nem akarok haladni a korral. Öregszem?

–

Te vagy az utolsó mohikán – írta nekem a pénzügyes kolléga, amikor jeleztem, hogy papíralapú számlát fogok leadni. Ki az ördög ad még le papíralapú számlát? Ki szívatná magát ezzel? Nos, nyilván én. Hogy miért? Megszokásból, mert még anno ezt tanácsolta egy könyvelő, és egyszerűen nem jutottam odáig, hogy váltsak, mert az külön figyelmet, erőfeszítést igényelt volna, nekem meg egyébként is annyi dolgom van. Aztán végül, nagy sokára, vonakodva bár, de megtettem, váltottam. De nem csak ezzel voltam, vagyok így. 

TikTokom nincs, abszolút nem érdekel, az Instával nagyjából három éve leálltam (bár üzleti okokból fontolgatom a visszatértést, de a hátam közepére sem kívánom), anno fészbukozni is elég későn kezdtem el, akkor is csak azért, mert meg akartam nézni néhány fotót, amit oda töltött fel egy ismerősöm. Nincs Netflixem és egyéb streaming-előfizetésem, bár néhány hónapja majdnem engedtem a nyomásnak, amikor egy készülő cikkemhez szükségem lett volna egy dokumentumfilmre, de végül sikerült megszereznem máshonnan a szükséges infókat. 

A ChatGPT-vel még mindig nem csevegtem

A képgeneráló programok hidegen hagynak, sőt, kifejezetten bosszantanak az ismerőseim által ott készített igénytelen képek, amik az utóbbi időben ellepték az oldalamat. 

Oké, egyszer-kétszer még érdekes is volt, elolvastam néhány erről szóló cikket, de különösebben nem izgat, hogy mit hoz létre egy gép, hogy milyen zenét, festményt, történetet köp ki a rendszer a beleöntött információk alapján. Engem sokkal inkább érdekel az ember, hogy mi az, amit ez az egyszeri és megismételhetetlen teremtmény létrehoz. Bár van már program, ami leírná, de az interjúimat is legépelem még mindig, mert imádok gépelni, és mert miközben visszahallgatok egy-egy beszélgetést, már fejben is írok, szelektálok, kiemelek. 

Nem állítom, hogy ez a hozzáállás jó, hogy nekem van igazam, egyszerűen csak megállapítom a tényt, hogy ezek a dolgok egyre kevésbé érdekelnek.

Persze, azt is tudom, hogy ezzel talán saját magam alatt vágom a fát, nagy esély van rá, hogy épp most megy el mellettem a világ, hogy lemaradok. Lehet, hogy mégis meg kellene erőltetnem magamat? 

De mennyire egyedi jelenség ez? 

Valószínűleg nem annyira. Ugyanis már Douglas Adams, a Galaxis útikalauz stopposoknak írója is (aki állítólag nagyon érdeklődött a technológiai újdonságok iránt) megfogalmazott az egyik esszéjében egy általa megfigyelt, a technológiával kapcsolatos hétköznapi igazságot. Eszerint: 

 „Minden, ami létezett a világon, amikor megszülettünk, az normális és hétköznapi és a világ működésének természetes része.

Minden, amit tizenöt és harmincöt éves korunk között találnak fel, az új és izgalmas, és forradalmi, és talán karriert lehet csinálni belőle.

Minden, amit harmincöt éves korunk után fedeznek fel, az a dolgok természetes rendje ellen való.”

Azt hiszem, Adamsnak baromira igaza volt, legalábbis, ha a saját életemet nézem. 

Már elmúltam harmincöt, és valóban, az utóbbi években egyre kevésbé hoztak lázba a technológiai újdonságok, innovációk. 

De miről is maradok le? 

A lemaradástól, kimaradástól való félelem korunk egyik nagy mumusa, a jelenség külön nevet is kapott, ez a FOMO (erről ITT írtunk korábban). Mindenhol ott akarunk lenni, mindent ki akarunk próbálni, és szorongunk amiatt, hogy elszalasztunk valamit. Létező jelenség. A jelenség, amit a közösségi média generál. 

De azt hiszem, nem csak az élményekkel van ez így. Tudjuk, hogy a fiatalok számára mennyire fontos, hogy olyan cipőjük, telefonjuk, kütyüjük (a mi időnkben tamagocsijuk) legyen, mint a többieknek. Aki lemarad, az kimarad. Sajnálom őket és a szüleiket is, ahogy erőn felül igyekeznek megfelelni ezeknek a vélt vagy valós elvárásoknak. (És persze közben emlékszem, amikor tinédzserként én is megvettem a méregdrága, túlárazott trottyos gatyát, deszkás cipőt).

Ehhez képest igazán felszabadító, hogy fogalmam sincs, melyik például a legújabb iPhone. Engem már az is zavar, ha tönkremegy egy kütyüm, nem lehet javíttatni és újat kell vennem. Jaj, ne már! Megint meg kell tanulnom, hozzá kell szoknom egy új rendszer használatához? Mennyi elpazarolt idő! Ezért is örültem, amikor néhány éve rátaláltunk egy holland telefonmárkára, amelyik olyan fenntartható készülékeket gyárt, amik különböző modulokból épülnek fel, és ha bármi tönkremegy bennük, akkor rendelhetsz hozzá alkatrészt, és megszerelheted magadnak.  

Netflixem pedig valójában azért nincsen, mert félek, hogy ha egyszer elkezdem, rákattanok, bedarál. Látom ezt az ismerőseimen. Hiszen már a cikkeket sem tudom követni, amikor arról szólnak, hogy éppen mi a menő, a világszenzáció, a „mindenképpenlátnodkell”, mert hatalmas hatással van az emberiségre!

Tényleg?

Én inkább azt látom, hogy néhány napig, hétig, mindenki egy filmről, sorozatról beszél, amit aztán valamelyik évad végén szó nélkül elkaszálnak, nincs befejezés, nincs lezárás, nincs katarzis. De nem baj, ne is törődj vele, íme itt a következő, tessék fogyasztani! Aztán egy hónap múlva ezt is elfelejtjük. 

A Black Mirrort még megnéztem. Mert úgy tűnt, tényleg muszáj. Mert szinte már kultsorozat, és kár volna lemaradni. Hát, valójában nem lett volna olyan nagy kár azért sem. 

Mondjuk, én a Jóbarátokat, a Modern családot és a Született feleségeket is csak felnőtt fejjel néztem meg. Tudjátok, úgy vagyok vele, mint más a jó borral. Hadd érjen! Amelyik kiállja az idő próbáját, az jöhet. 

Ugyanígy próbálom már a híreket is szelektálni. És a könyveket (na jó, a könyvekből még mindig többet veszek, mint kéne). Lehetetlenség mindent elolvasni, mindent nyomon követni. Mintha tényleg minden a mennyiségről szólna, meg a kattintásról és a fogyasztásról. 

Igen, azt hiszem, erről van szó. Mindenből túlfogyasztunk. A filmekből, a zenékből, a cikkekből és pláne a videókból, de túlfogyasztunk az élményekből, tartalmakból és innovációkból is. 

Ahogy a Jurassic Parkban mondja Ian Malcolm: még azt sem tudjuk, mit hoztunk létre, hogy milyen hatása lesz, de máris beárazzuk, és áruljuk: tessék, tessék, vegyék, vigyék! Aztán ha meguntuk, mehet a kukába. De vajon mindent benyalunk, ami szembejön velünk, vagy van valamilyen tudatos rendezőelv, ami alapján szelektálunk?  

Lehet, hogy ez a gondolkodás már az öregedés?

És akkor mi van? 

Lehet, hogy harmincöt évesen elkezdődik az öregedés? Elvileg nem. Illetve, persze, hiszen ahogy megszületünk, onnantól kezdve öregszünk, ez van, srácok, ezt dobta a gép. De elvileg ebben az esetben nem erről van szó. A kutatók ugyanis azt találták, hogy valóban van olyan időszak az életünkben, amikor jobban öregszünk. Ez 44, illetve 60 éves korunkban van. Tehát jó hír nekem, hogy ez még nem a vég kezdete.  

Talán egyszerűen csak felnőttem, és már nem vagyok egy rajongásra hajlamos tinédzser, akit be lehet hülyíteni mindenféle újdonsággal. Vagyis mondjuk inkább azt, hogy egyre tudatosabb vagyok. Egyre tudatosabb fogyasztó és felhasználó. El tudom dönteni, hogy mire akarok időt és energiát szánni. Hogy mi fontos nekem valójában, és mi az, aminek figyelmet szentelek. Én most már abban szeretném elmélyíteni a tudásomat, ami valóban érdekel. És ez talán nem is olyan rossz. Mert amióta igyekszem tudatosan dönteni arról, hogy mit engedek be az életembe, azóta sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok. 

Viszont soha ne mond, hogy soha. Ki tudja? Talán egyszer én is összekapom magam, ahogy a szüleink generációja (vagy legalábbis néhány kíváncsi képviselője) is végül csak megtanulta kezelni az internetet. Sőt, már ott vannak a Facebookon is.

Egyszer talán én is megjelenek a TikTokon, és kínos videókat töltök majd fel. Akkor majd mondhatom, hogy haladok a korral. De addigra a fiatalok valószínűleg már átmenekülnek egy másik platformra.

Hiszen éppen ez a lényeg, hogy maguk között legyenek. Én pedig elfogadom, hogy igen, ez van, nem tudom nyomon követni a világ változását.  

Hozzáteszem, végül lett e-mail-címem, okostelefonom és bankkártyám is. Mihelyst rákényszerítettek a körülmények. Sőt, ma már azt is tudom, hogy ki az az Azariah.

Iliás-Nagy Katalin