Száz év magány: a csoda a képernyőn is megszületik

–

Tinédzser voltam, amikor Gabriel García Márquez univerzuma beszippantott. A Száz év magány volt az első mű, amit olvastam tőle, és bár visszatekintve nem ez a regénye fogott meg leginkább (hanem a Szerelem a kolera idején), pontosan emlékszem, mennyire lenyűgözött. Elképedtem, hogy így, ilyen zabolátlanul is lehet történetet mesélni. (Azért ebben a „zabolátlanságban” 17 évnyi fegyelmezett munka volt!) Ráadásul nemcsak a linearitást felrúgva, de egészen elmaszatolva a realitás határait, vagy inkább beemelve a keretei közé az álmokat, babonákat, hiedelmeket.

Gabriel García Márquez azt mondja barátjának, Plinio Apuleyo Mendozának A guajava illata című beszélgetős könyvükben, hogy ő meg Kafka Az átváltozás című regényével járt hasonlóan fiatalkorában, amely úgy indul, hogy az unalmas és földhözragadt életet élő főhős egyszer csak bogárrá változik.

„A fenébe – gondoltam –, a nagyanyám is épp ilyeneket beszélt”

Kafka tehát kinyitott egy szelepet Márquezben, aki ráébredt: nem kell mást tennie, ha író akar lenni, mint visszanyúlni a gyökereihez.

Azon a vidéken, ahonnan ő származik, azaz a Karib-tenger kolumbiai partvidékén, óriási hagyománya van a mesélésnek.

Plinio Apuleyo Mendoza mondja az idézett könyvben Márqueznek:

„Arrafelé tulajdonképpen mindenki ért a mesemondáshoz. Az anyád például, Dona Luisa. Emlékszem, amikor egy komasszonyáról beszélt, aki minden éjjel a ház udvarán sétálgat és a haját fésüli. Természetesen tíz éve halott volt.”

A mítoszok, a legendák, a hiedelmek Márquez szülőföldjén átitatják a mindennapokat. Sejtelmekkel, babonákkal, előérzetekkel teli világ az övék. Ahogy Márquez fogalmaz: „Nagyszüleim gallegók leszármazottai voltak, és jó néhány természetfeletti dolog, amit elmeséltek nekem, Galíciából ered. De az az érzésem, hogy a természetfeletti dolgok iránti vonzalom, ez a gallego sajátosság egyben afrikai örökség is. […] kultúránk különféle forrásokból táplálkozó mesztic kultúra.”      

Ez tehát a háttere annak a műfajnak, amit legerősebben Márquezhez szokás kötni, és úgy hívják: mágikus realizmus.

Macondo a képzeletünkből a képernyőnkre költözik

Mielőtt megnéztem a sorozatot, elgondolkodtam, vajon hasonlítani fognak-e a Buendíák és a többi szereplő, no meg a falujuk, Macondo arra, ahogyan az én fantáziámban éltek annyi éven át. Csalódni fogok-e? Vagy eszembe jut-e majd, hogy szegény Márquez milyen dühös lenne, ha látná, mit tettek a legnépszerűbb regényével. (Amit egyébként korántsem tartott a legerősebb könyvének, sőt némiképp zavarta is, hogy úgy veszik Dél-Amerikában, mint a sült kolbászt – ő fogalmazott így, nem én – és belőle akkora sztár lett miatta nemcsak a hazájában, hanem világszerte, hogy a nyugalma egészen odaveszett.)

Aztán nekiláttam a nyolc résznek – és azt rögtön ide is írnom, ne gondoljátok, hogy majd ledarálható karácsonykor! Körülbelül hatvan perc egy epizód, de olyan súlyos, tömör mindegyik, hogy szünetet kell tartani köztük, legalább négy alkalommal kalkuláljatok!

Ezt a sorozatot nem lehet bejglieszegetés közben, fél szemmel a telefonra tapadva néz(eget)ni. Ez a sorozat beszippant, és a teljes figyelmedet kéri, különben elveszel benne, mint a Buendíák a mocsárban.

Peregnek az események, siklik a kamera ide-oda, és olykor évek telnek egy-egy jelenet közben. A mesélő csapong, vagy inkább szárnyal, szabadon anekdotázik, ahogy kedve tartja. Márqueznek is ez volt a munkamódszere, a sorozat készítői pedig alázattal követték a stílusát, de azért a nézőkre is tekintettel voltak.

Óriási várakozás előzte meg a sorozatot, ami nagy nyomás lehetett rajtuk, de az eredmény azt mutatja, ez egyáltalán nem ment a munka rovására.     

A megfilmesítés ötlete egyébként már a könyv megjelenése után nem sokkal, 1969-ben felmerült, de annak ellenére, hogy világhírű rendezők, többek közt Francis Ford Coppola is szerették volna megvásárolni a jogokat, García Márquez mindenkit visszautasított. Mindössze azt mondogatta:

„A halálom után azt csinálnak, amit akarnak”.

Az örökösök 2019-ben hozzájárultak a megfilmesítéshez, de ahhoz ragaszkodtak, hogy a film spanyol nyelven és eredeti helyszíneken peregjen, rendezője, szereplőgárdája pedig latin-amerikai legyen.

Így aztán a forgatókönyvet kolumbiai szerzők jegyzik: José Rivera, Natalia Santa, Camila Brugés és Albatros González, a rendezők pedig az argentin Alex García López (The Witcher), valamint a kolumbiai Laura Mora Ortega (Killing Jesus) voltak. Márquez fiai is közreműködtek egyébként a sorozat elkészítésében: ők az executive producerek.

A forgatás, nyugodtan mondhatjuk, Kolumbiában nemzeti üggyé lett (és ez náluk nem ment a film rovására). A szereplők válogatásakor nyílt castingot hirdettek, amelyre összesen 10 ezren jelentkeztek. A végleges színészi gárdának csak a 30 százalékát teszik ki a profi színészek. A főszereplők (több színész is játssza a különböző életkorú változataikat) egytől-egyig telitalálatok szerintem. Nekem a legemlékezetesebb maradt: Marleyda Soto (idősebb) Úrsula Iguaránja, Marco González (fiatal) Jose Arcadio Buendíája, és Claudio Cataño nagybajuszú Buendía ezredese. 

A saga filmre vitele a már említett, speciális történetmesélési technika miatt is nagy kihívás lehetett, és ezt az akadályt is jól vették a készítők. 

A Buendía család története egyfajta ciklikus időrendben bontakozik ki, épp az ismétlődések, az előrevetítések és mitikus elemek sűrű szövedéke adja a mű erejét. A Netflix sorozat ezt a komplexitást megőrizte, de azért olyan dramaturgiai változtatásokat mégis csak végrehajtottak, amelyek segítik a nézőt a történet, és a sok azonos nevű karakter útjának a követésében.

Az operatőri munka és a látványtervezés is lenyűgöző. 

Macondo életre kel

Azt érezzük, ott szaladgálunk mi is a szabad ég alatt a gyerekekkel, vagy bolyongunk a Buendía-házban, mint a felnőttek, be-bekukkantva valamelyik Buendía szobájába, sorsába. A film nemhogy elvesz abból, amit a képzeletünk rakott össze az olvasás során, hanem rengeteget ad is hozzá. 

Miközben a huzat újabb és újabb ajtókat nyit meg vagy csap be talán örökre, úgy burjánzik bennünk a történet tovább, mint a Buendíák családfája. Vagy mint az azt jelképező macondói ház, amely egyre csak bővül. Ahogy telik az idő, a kalyibából hatalmas, lélegző, álomszerű, eleven szellemekkel és szellemszerű élőkkel teli labirintussá válik, amelynek a közepén nem a Minotaurus lakik, hanem a bikatestű pátriárka egy fához kötözve, hogy tébolya ne veszélyeztesse a családot. 

A tébolyról jut eszembe: Márquez következetesen tagadta, hogy a Buendíák öt generációjának története valójában az emberiség történelmének allegóriája lenne. Szerinte ezt csak a kritikusok látják bele… (Nem kedvelte őket.) Megjegyzem, bennem is élt egy ilyen elképzelés, amit a sorozat meg is erősített. De Márquez azt mondta A guajava illatában:

„én csak a gyerekkorom világáról akartam költői tanúbizonyságot tenni, amit, mint tudod, egy nagy, igen szomorú házban töltöttem, egy nénémmel, aki földet evett, a nagyanyámmal, aki a jövőbe látott és rengeteg egyforma nevű rokonnal, akiknek a szemében boldogság és a téboly nagyjából ugyanazt jelentette.”    

De a nagy művek egyik ismérve épp ez: annyi olvasatuk létezhet, ahány olvasójuk, és a kérdések fontosabbak a válaszoknál.  

A sorozatra is igaz ez szerintem: nincs figyelmes néző, aki ne találná meg benne a saját Macondóját, a saját otthonát, a saját felmenőit, a saját boldogságát és a saját traumáit. Egy olyan családi album ez, amiben mindannyiunkról van portré. Kérdés: akarjuk-e látni.  

Kurucz Adrienn