„Ha valakit lelkileg bántanak, a lelke is meg tud halni?” – Nehéz témákról gyerekekkel

–

Mielőtt belemerülünk a tabutémák tengerébe, el kell mondanom, hogy olyan dolog kapcsán írok most nektek, amit magam is kipróbáltam. A társasban található tíz nagy téma közül – bántalmazás, médiatartalmak, függőség, szegénység, szülés-születés, válás, szexuális nevelés, halál-gyász, fogyatékosság és tartós betegség – egyelőre utóbbi kettőt játszottam végig a tízéves nagyfiammal. Mind a négy társasjáték-feladattípust, azaz a Hangoló, a Verselő, a Kérdező és a Kibeszélő játékokat is végigjártuk. Nagyon jól tettük, biztosan folytatjuk a többi témával. Nyilván ő is élvezte, hiszen egy gyerekkel nem tudsz végigjátszani valamit, ha nem akarja. Mellette pedig bevallom, én igazán nagy mélységeket éltem meg: azt gondolom, mi egyébként is sokat beszélgetünk, de olyan kérdések és tőle olyan gondolatok jöttek fel a játék alatt, amiket talán csak ez a tudatosan, de mégis játékosan generált helyzet tudott előhozni.

Az ötlet Peer Krisztinától származik, aki a gyermekpszichológusi praxisából kiindulva tapasztalta, szükség lenne valami kapaszkodóra, hogy a szülők bátrabban, magabiztosabban, akár önreflektívebben beszéljenek a gyerekeikkel az úgynevezett kényes témákról.

„Sok esetben a szülők nem valami konkrét bajjal keresnek meg, hanem azzal, hogy miképpen kommunikáljanak bizonyos kérdésekről a gyerekkel. A könyv és a játék nem azért született, mert lenne általános válasz. Sokkal inkább abban segít, hogy mindenki megtalálja a saját maga feleleteit és azt merje kihangosítani a gyerekei számára” – mondja a szakember.

A könyv a felnőtteknek segít irányt találni a témák sűrűjében, emellett pedig több (nagyon jó, és nagyon igazi) gyerekeknek szóló verset is tartalmaz Kele-Fodor Ákos tollából az egyes problémakörök kapcsán. A társas, amelyet Lencse Máté pedagógus, játéktervező alkotott meg, pedig kiemeli a családot a sokszor szorongatónak megélt helyzetből, miközben a gyerekek számára jól érhető szimbólumokkal (Máray Mariann illusztrációi) és fordulatokkal dolgozik.

A válasz egyéni, de a kihangosítás nem magányos

Ha a tabukról beszélünk, gyakori kérdés például a modern társadalomban, hogy elvigyék-e temetésre a gyerekeket.

Az egybehangzó pszichológusi álláspont általában az, hogy a hasonló rituálék segítik a gyászfeldolgozást. Azonban, ahogy a szakember mondja, minden esetet jó önmagában nézni, hiszen sokszor, ha hasonló kérdéssel keresi meg őt egy szülő, kiderül: a felnőttnek van egy olyan rossz élménye, amely kétségeket ébreszt benne, vagy épp a saját érzéseitől fél.

„Ebben az esetben, ha a szülő szorong, azt a gyerek érzi, és mélyebben érinti, mint maga a temetés. Ilyenkor ki lehet találni valami más megoldást, például még aznap, vagy másnap reggel kimenni ketten a sírhoz, ugyanúgy elbúcsúzni, de a felnőtt számára is biztonságos környezetben” – szemlélteti Peer Krisztina, mit is jelent pontosan, hogy a szülőnek saját válaszokat kell találnia egy-egy kérdésre.

A Kibeszélő című könyv azért nagyon hiánypótló – és ezt most a saját tapasztalatomból mondom –, mert nem igazságokat közöl, hanem megfogja a felnőtt kezét, és végigvezeti a fontos kérdések között, ahol bár egyedül kell döntenie, de mégsem marad magára. A kötet nemcsak szülőknek, hanem pedagógusoknak, sőt akár pszichológusoknak is készült, hiszen a társasjáték a gyerekekkel zajló terápiák során is nagyon jól alkalmazható.

„Semmiképpen sem tanácsadó jellegű könyvet terveztem, inkább az volt a lényeg, hogy mindenki át tudja gondolni a maga hozzáállását a témákhoz, oldja a szorongásait és ezáltal könnyebben közeledjen ezen a téren a saját gyerekéhez is. Elsősorban prevencióra szántuk, azaz nem kell konkrét problémának lennie, hogy leüljünk beszélgetni ezekről a kérdésekről, de ezzel együtt érintett gyerekekkel is lehet használni” – fűzi hozzá Peer Krisztina.

Fontos ugyanis tudatosítani, hogy az elfogadást, vagy a megfelelő hozzáállást egy-egy témához nem segíti elő, ha egyszerűen hallgatunk róluk és nem ítélkezünk. Csak a kimondásnak lesz igazi nyoma.

A kötetben szereplő versek, amelyek egyébként a társasjáték egyik feladatának is fontos részei, pedig a szimbólumokkal való kommunikációt és feloldást támogatják. „A líra műfaja kapcsolódott legjobban az alapvető céljaimhoz: egyszerre rövid, tömör, lehetőséget ad a távolításra és felszabadít, úgy ahogyan a társasjáték is teszi” – magyarázza a szakember. 

A prevenció sok problémát csírájában fojthatna el

A versek Peer Krisztina férje, Kele-Fodor Ákos költő tollából származnak, akivel a közös munka közben találták ki a társasjáték ötletét, Krisztina ugyanis klasszikus kártyajátékot nem szeretett volna: valami összetettebbre vágyott, ami nemcsak kérdezz-felelek szituációkat teremt, hanem valódi játékhelyzetet hoz létre. A praxisában pedig tapasztalta, hogy a kisiskolás, kiskamasz gyerekek életkori sajátosságaikból adódóan a játékterápia során általában a társas műfaját választják. „Amikor ez felmerült, azonnal tudtuk, hogy Lencse Mátét keressük meg, és fantasztikus volt lépésről lépésre követni, ahogyan ő a szakmai koncepcióimat játékba öntötte. Lefektettünk pár alapvető tézist, például, hogy legyen benne humor, mozgás a feszültségoldás miatt. Fontos, hogyha a gyerek épp nem akar játszani, vagy elsőre abbahagyná a felénél, nem kell erőltetni. Elő lehet venni ettől még máskor is. Ha pedig ő kéri, hogy gyere játszani, az mindig egy fontos felszólítás arra: most tudok és szeretnék kapcsolódni veled, gyere!” – hangsúlyozza a szakember.

A tolerancia, az elfogadás egyszerre egyértelmű és megfoghatatlan érték. Ezért fordul elő, hogy sokszor a hasonló elvek szerint működő szülők meglepődve tapasztalják: a gyerekük ennek ellentmondva cselekszik.

„A csúfolódás például életkori dolog, a kognitív fejlődéssel együtt jár, hogy elkezdem magam másokhoz hasonlítani, a saját identitásomat alakítom az alapján, hogy mások mit gondolnak rólam, vagy én mit gondolok másokról. Az empátia azonban az életkor előrehaladtával egyre fejlődik: éppen ezért lényeges a prevenció.

A családba, a csoportba akkor jó bevinni a legfőbb értékeket – vagyis valójában folyamatosan beszélni róluk –, amikor még nem kulminálódott hatalmasra egy-egy probléma” – hívja fel a figyelmet a gyerekpszichológus. A csúfolódás, a bullying legfőbb szereplői például mindig azok lehetnek, akik nem vesznek részt benne, csak szemlélői a helyzetnek. Ha ők a megelőzés idején megtanulják, hogy mikor kell bizonyos értékeknek megfelelően fellépni, akkor az csírájában fojthatja el a problémát.

A helyzet lehet diszkomfortos, csak keressünk együtt megoldást

A kényes témák jelensége nem csak a szókimondóbb világ miatt lett egyre aktuálisabb. Azért is nőhetett nagy kérdéskörré a gyereknevelésben, mert a modern társadalom már magára hagyja a szülőt a hasonló párbeszédben. Míg régen szorosabb kapcsolat volt a generációk között, a gyereket nemcsak az anya, hanem ahogy a mondás tartja, „a fél falu” nevelte, így nem minden kérdésre egy-két ember adott választ, vagy mutatott vele kapcsolatban példát. Ha valaki valamivel kapcsolatban kevésbé tudott megnyílni, ott volt a másik felnőtt, akit ki lehetett kérdezni róla.

„A könyvben éppen azt a terhet szerettem volna levenni a szülőkről, hogy mindent tökéletesen kell kommunikálni: ez nem így van. Be lehet vallani a gyerek előtt, ha például meglátunk egy kerekesszékest, hogy nem tudjuk, mivel segíthetünk jól, mert nem voltunk még hasonló helyzetben. Majd aztán hozzá lehet tenni: »Gyere, kérdezzük meg!«

Az sosem baj, ha egy helyzet diszkomfortos, csak merjük bevallani és keressünk együtt megoldást. Ez a legjobb példa a gyereknek” – mondja Peer Krisztina.

Számomra egyébként a társasjáték egyik legkedvesebb feladata a Kérdező, ahol olyan kérdéskártyákkal dolgozik a család, amelyek valódi gyereknézőpontokat vetnek fel. Nagyon fontos – szintén a szülő biztonságát támogató – szabály itt például, hogy csak azokat a kérdéseket tegyük bele a pakliba, amelyeket jó szívvel meg tudunk válaszolni. A többinek hagyjunk időt és gondoljuk át. Néhány példa ezekből: „Akinek nincs mit ennie, annak ki segít?”, Egy cici mekkorára tud nőni?”, „Minden igaz, amit a tévében mondanak?”, „Ha valakit lelkileg bántanak, a lelke is meg tud halni?”, „Ha a szülők veszekednek, akkor el fognak válni?”, vagy „A gyereknek, akinek nincs haja, már sosem fog kinőni?” És még sok-sok másik, ami mind azzal az őszinteséggel és lényegre tapintással fogalmaz, ahogyan egy gyerek látja a környezetét, illetve ahogyan ő akarja megérteni a világot.

Az egyik legfőbb szabály pedig, hogy a gyereket nem szabad magára hagyni a kérdéseivel, mert az szorongatóbb tud lenni egy nem várt válasznál is.

A társadalmi hozzáállás beleszól abba, mit tabusítunk és mit nem a családon belül

Vajon attól, hogy mára nyíltabban beszélünk sok mindenről, csökken a tabutémák száma, vagy egyre több hasonló kényes kérdés várható a jövőben?

„Nem csak a család hozzáállása mérvadó, a társadalom reakciója is beleszól az egyén életébe annak kapcsán, hogy mit tabusítunk, vagy épp mit nem.

A jelenleg uralkodó individualista szemlélet, amikor mindenki inkább csak saját magával foglalkozik, nem feltétlenül támogatja a közösségi gondolkodást. Emellett a hétköznapi praktikus dolgok hiánya is növeli a tabusítást: hogy csak egy példát mondjak, amíg nincs minden akadálymentesítve, addig kevésbé találkozunk kerekesszékesekkel, és ezért nem is tanuljuk meg természeteséggel kezelni és megfelelően segíteni őket”

– mondja Peer Krisztina. Szerinte az információhiány miatt egyébként is tele vannak tévhitekkel a gyerekek (de sokszor a felnőttek is).

„Aki hajléktalan, az alkoholista vagy a szegények cigányok – ezek mind olyan általános tévedések, amelyek sokkal több ember gondolataiban jelen vannak, mint azt hinnénk” – teszi hozzá. 

Peer Krisztina úgy véli, bár nagyon nehéz a szakemberek dolga, mert kiszorították őket a nevelési, oktatási intézményekből, a felelősségük mégis jelentős ezen a téren, ezért igyekeznek minél több platformot találni a kommunikációra.

„Sokszor hallani, ha egy gyereknek problémája, van, hogy »Na ennek is milyen a szülője!«. Pedig bizonyos dolgokat nem lehet egyedül megoldani: vannak problémák, helyzetek, csomagok, amelyekben a felnőtt is támogatásra szorul.

Miközben az információ végeláthatatlan mennyiségben árad, akár a pszichológia kapcsán is, a szülő az információbőség tengerében nem talál valódi kapaszkodót. Az első lépés mindig magunkhoz visszatérni: a saját magunk gondolatait, véleményét, válaszait megtalálni. Bízni az ösztöneinkben és ismerni a saját gyerekünk működését. 

Ebben igyekszünk segíteni a könyvvel és a társasjátékkal is, ami nemcsak az önreflexiót, de a családon belüli bizalmat is építi” – foglalja össze Peer Krisztina.

Széles-Horváth Anna